Tavaszi láng / 2.

Bosszúsan ébredtem hétfő reggel. Fájt a fejem és semmi kedvem nem volt munkába menni. Nem akartam találkozni az új sales menedzserrel és senkivel sem. Valamiért úgy éreztem, mindenki tudni fogja, hogy véletlenül más fürdőjében zuhanyoztam. A másik pedig, ami miatt bosszankodtam, az az idegen férfi rám gyakorolt hatása. A liftben bocsánatot akartam kérni tőle, de aztán jobbnak láttam megfutamodni és akkor a férfi megérintett. És ezzel… nem is tudom pontosan mit éreztem, de akkor hihetetlenül kívántam az érintését, és nem csak az érintését… És bár semmi nem történt köztünk, rosszul éreztem magamat, elvégre férjes asszony vagyok. Erről pedig eszembe jutott a szerencsétlen házasságom és már teljesen készen voltam így hétfőn reggel. Közömbösen igyekeztem valamiféle ruhát kiemelni a gardróbból. Amikor sikerült kiválasztani egyet, vállfástól az ágyra fektettem és kimentem a konyhába, hogy megigyam a kávémat. Kihörpintettem és készülődni kezdtem. A bosszankodás nem ért véget a céghez érve sem, mert valaki beállt a parkolóhelyemre. Halkan szitkozódva beálltam a közvetlenül mellette lévő helyre és dühösen a parkolóház liftje felé csattogtam. Mikor kinyílt előttem a liftajtó immáron az irodaház harmadik emeletén, nem várt látvány tárult elém. A folyosón végig bútorok álltak, festékes ruháikban munkások rohangáltak ki és be az irodákból. Az ott dolgozók pedig kétségbeesve keresgéltek talpalatnyi helyet, hogy dolgozhassanak. Átküzdöttem magamat a buktatókkal teli folyosón és beléptem az irodám előterébe. Legnagyobb ámulatomra éppen bútorokat cipeltek be. Adél felpattant az asztala mögül és elém sietett.

- Ez meg mit jelentsen? – kérdeztem dühödten.

- Az új sales menedzser hozza a saját bútorait. – suttogta Adél.

Válaszul csak a szememet forgattam, majd pár pillanat után megkérdeztem:

- És kedves díszpintyünk már itt van?

- Itt volt, hogy elmondja a munkásoknak, mit hova tegyenek, de most elment a cuccaiért. Nemsokára visszaér.

- Remek. – bukott ki belőlem és befordultam az irodámba.

Belépve a küszöbön megnyugtatóan tapasztaltam, hogy ide bizony senki nem tette be a lábát. Letettem a táskámat és felnyitottam a laptopomat, majd leültem dolgozni. Néhány perc múlva felálltam és a polchoz sétáltam egy mappáért, amibe a tavalyi katalógusokat fűztem le. Elgondolkozva lapozgattam egy bizonyos keretet keresve, majd kivettem még két-három mappát a polcról és visszaültem velük az asztalomhoz. Szinte észre se vettem, hogyan és mikor, de a gondolataim el-elkalandozgattak. Mondhatni össze-vissza cikáztak. A leggyakoribb, amin rajtakaptam magam, hogy már megint a hétvégén elmélkedem. Az ismeretlen férfin. Bár nagyon vágytam rá, hogy kitépjem őt az agyamból, de azért az arcvonásai és az illata be-bekúszott a fejembe. Hmm, még a nevét sem tudom. És vajon ő is a vállalathoz tartozott? Mikor ráeszméltem, hogy már megint ezen agyalok, gyorsan megráztam a fejem, mintha legalábbis ezzel a mozdulattal kiesnének a fejemből a gondolatok. Eltelhetett már vagy másfél-két óra a beérkezésem óta, amikor is egyszer csak idegesítő vihogásra figyeltem fel. Felnéztem és hallgatózni kezdtem. Adél volt az. Felálltam és az ajtóhoz mentem, ott újra megálltam és figyelni kezdtem. Pillanatok múltán nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Adél egy férfival társalog, de hangja elváltozott, mint mikor egy nő zavarban van egy jóképű pasi előtt, aki teszi neki a szépet. Valószínűleg a menedzserrel beszélget, helyben vagyunk, gondoltam, ez a pasi sem lesz jobb a vén bakkecskénél… Már eltelhetett vagy öt perc és még mindig idétlenül vihogott odakint Adél. Ezek meg mit képzelnek? Itt flörtölgetnek? Na, majd én megmondom nekik, hol viháncoljanak és az új menedzsernek is, hol szedjen fel nőket! – gondoltam magamban felháborodottan és a tenyeremet az ajtókilincsre csúsztattam. Hirtelen nyitottam ki az ajtót és mérgesen álltam ki a küszöbre. Már a nyelvemen volt a véleményen, de legnagyobb meglepetésemre Adél egyedül ült a helyén és döbbenten nézett rám. Kikandikáltam az előtérbe, mire Adél zavarodottan megkérdezte, segíthet e.

- Nem, csak azt hittem, van itt még valaki… - néztem rá.

- Ó, volt is! – mosolygott rám a lány, majd a másik iroda felé bökött a fejével.

Összeráncolt homlokkal kérdőn néztem rá, mire kellemes férfihang szólt ki az irodából.

- Kedves Adél! Meg tudná mondani, mikor ismerhettem meg a marketing…

A hang tulajdonosa megjelent az irodája küszöbén és tekintete egyből rám esett. Szava elakadt és döbbenten bámult a szemembe. Nem volt kevésbé meglepve, mint jómagam. Váratlanul megszédültem, szerintem a felismeréstől, belekapaszkodtam egy percre az ajtófélfába. Ezek a szemek, ez a tekintet, ezek a vonások… ez az érzés…

Az új sales menedzser nem volt más, mint a férfi, akinek a zuhanyzójában fürödtem, a férfi, aki érthetetlen módon hatást gyakorolt és gyakorol rám. Bambán álltam a küszöbön és csak néztem a férfi szemébe, míg ő az enyémbe. Hosszú másodpercek teltek el, mire észrevettem, hogy levegőt is elfelejtettem venni. Adél ide-oda tekintgetett ránk, mintha egy teniszmeccsen lett volna. Döbbenten fedeztem fel, hogy a férfi sem tud mit kezdeni a helyzettel. A vészjósló csendet az ügyvezető igazgató hangja törte meg. 

- Ó, tehát már sikerült összeismerkednetek! – kiáltott fel.

Zihálva kaptuk el egymásról a tekintetünk és értetlenül néztünk az igazgatóra.

- Tulajdonképpen még nem. – hangzott a férfi reakciója.

- Akkor hát… hadd mutassalak be titeket egymásnak. – folytatta bizalmaskodó mosollyal az arcán, miközben elindult a férfi felé.

Abban a pillanatban mindketten megindultunk az igazgató felé. A lábaim úgy remegtek, hogy fogalmam sincs, hogyan sikerült őket egymás elé tenni és lépegetni, de sikerült.

- Viktor, engedd meg, hogy bemutassam; Diána, a marketing menedzserünk.

Viktor. Milyen szép neve van! – jutott eszembe, majd úgy néztem a férfi felém nyújtott kezére, mintha tüzes vas lenne.

- Erdősi Viktor. – mutatkozott be nekem. Még mindig a kezét néztem és érthetetlen módon a lelki szemeim előtt megjelent meztelenül. Pontosan úgy állt előttem, mint anno a fürdőszobában. Éreztem, hogy elpirultam. Viktor fürkészve bámult az arcomba, mintha csak tudta volna, hogy épp a csupasz testére gondoltam. Hirtelen végigfutatta rajtam a pillantását. Vérforraló volt, pontosan tudtam, hogy ő is mezítelenül lát engem.

- Teleki Diána. – nyomtam a kezemet a tenyerébe villámgyorsan. Ujjainak érintése különleges hatással volt rám. Egyelőre nem tudtam volna megnevezni, mit is éreztem, de eltökélt szándékom volt, hogy a délután hátralévő részében és valószínűleg éjszaka folyamán is ezt fogom elemezni.

- Diána, ő itt Viktor, az új sales menedzser. Remélem, sikeres lesz az együttműködésetek. – harsogta az igazgató fura kis mosollyal a szája szegletében.

- Minden bizonnyal. – felelte Viktor, majd elengedte a kezem, amiért abban a pillanatban mérhetetlenül hálás voltam.

Elképzelni se tudtam, hogy ezen túl majd ezzel az emberrel kelljen együtt dolgoznom. Ha nem is szorosan, mert más-más területet irányítunk, de azért a közvetlen közelében leszek. Az igazgató beszélni kezdett, dicsért engem Viktor előtt, de tőlem csak béna, zavarodott félmosolyokra telt. Szerettem volna inkább visszavonulni, bármit megadtam volna azért abban a pillanatban, hogy eltűnhessek az irodám mélyén. Szégyelltem magam. Alapból is, és mert tudtam, hogy nem elkerülhető egy mindent tisztázó beszélgetés. Biztos voltam benne, hogy előbb vagy utóbb Viktor kopogtatni fog az ajtómon és számon kéri, hogy mit kerestem a szobájában. Irtó nagy mázlim volt! Megszólalt a telefon az irodámba! Hátrapillantottam, majd egy apró elnézést kérő mosoly kíséretében sarkon fordultam és bevágtáztam az irodámba. Amint átléptem a küszöböt, becsuktam magam mögött az ajtót és nekidöntöttem a hátamat. Nagyon mély levegőt vettem és örültem, hogy eltűnhettem. Itt biztonságban voltam és ez most megnyugtatott. Egy ideig legalábbis. A telefon még mindig csörgött. Az asztalhoz futottam és felkaptam a kagylót.

- Teleki Diána. Miben segíthetek? – szóltam bele, miközben lehuppantam a székembe.

- Semmiben. Adél vagyok. – hallatszott a lány halk hangja, mintha a tenyerét a szája elé tette volna.

- Adél? – ismételtem rossz papagáj módjára. – De hát…

- Csupán láttam, hogy menekülnél.

Egy pillanatra a tenyerembe döntöttem a homlokomat és tudtam, hogy ha ennyire átlátszó voltam, akkor nem úszom meg Adél kérdezősködését, tudni akarja majd, miért zavart ennyire Viktor.

- Köszönöm. – súgtam halkan. – Megtennél valamit?

- Persze.

- Ha be akarna jönni az irodámba, ne engedd be!

- Mármint ki?

A szemem megfordult az együgyű kérdés hallatán.

- A sales menedzser. – válaszoltam nyugalmat erőltetve magamra.

- Rendben.

- Köszi. – mondtam, majd letettem a telefont.

Nagy levegőt vettem és hátradőltem a székemben. Kisvártatva az ablak felé fordítottam a széket és kifelé bámultam az ablakon. Odakint gyönyörűen sütött a nap, az ég kék volt, csak egy-két vattapamacsszerű felhő bolyongott rajta. A madarak csiripeltek és a fák már zöldbe borultak. Lassan itt a május. A visszavonhatatlan tavasz. A zsongás… szerelem…

Arcomról lehervadt a mosoly. Szerelem? Milyen régen volt… Péter. Messze van és fogalmam sincs, mikor jön haza legközelebb. Már nem hiányzik, egy cseppet sem. Hozzászoktam, hogy nincs velem. Nem ilyen életet szerettem volna magamnak. Nem ilyet! Én is vágyom egy társra, én is vágyom a szerelemre….

Akkor újból megszólalt a telefon és a cikázó gondolataim szerteszaladtak. Elcsigázva sóhajtottam egyet, majd felvettem a telefont és visszatértem a munkámhoz. Szerencsére volt mivel foglalkoznom. Sőt! Olyannyira lettem pillanatokon belül elfoglalt, hogy ebédelni is elfelejtettem kimenni. Már jócskán délután volt, mikor Adél halk kopogására figyeltem fel.

- Dia, negyed óra múlva kezdődik az értekezlet!

- Úristen, teljesen elfelejtettem! Azonnal megyek, rögtön összeszedem magam.

- Hozzak neked a büféből egy szendvicset? Nem is voltál ebédelni! – ajánlotta kedvesen Adél.

- Megköszönném, tündér vagy! – néztem rá ellágyulva.

Amíg Adél elment a büfébe, villámgyorsan kirohantam a mosdóba, hogy egy kicsit felfrissítsem magam és a sminkem. Majd gyorsan összeszedtem a papírjaimat, mappáimat, kézbe vettem őket és kirohantam az irodából. Adél félúton a kezembe nyomta a szendvicset, amit a tárgyalóig félig-meddig el is fogyasztottam. Belépve a helyiségbe, már többen is voltak ott, de szerencsére nem én érkeztem utoljára. Pár perc múlva már hiánytalan volt a létszám, és helyet foglalhattunk, ám akkor ijedten vettem észre, hogy Viktor mellettem fog ülni. Leültem és megpróbáltam meggyőzni magam, hogy erős vagyok és felülemelkedem ezen a problémán. Mintha ott se lenne! Mintha nem is ülne mellettem.

Igyekeztem, tényleg, és mentségemre legyen szólva félig-meddig sikerült is. Sikerként könyveltem el, hogy nem öntöttem le magam ásványvízzel, probléma nélkül tudtam beszélni és még figyelni is tudtam az értekezleten elhangzottakra. Minden zökkenőmentes volt, amíg a könyökömmel le nem sodortam a tollamat a földre. Én is nyúltam érte és Viktor is. Egyszerre fogtuk meg és emeltük fel. Ami nem is lett volna akkora nagy probléma, ha utána még percekig nem tartjuk a kezünkben és nem nézzük egymást áthatóan. Viktor keze az enyémre simult és nekem nem volt erőm elhúzni a kezem. De miért nem? Megdermedtem, képtelen voltam megmozdulni. Fogta a kezem és ez olyan jóleső, magától értetődő érzéssel fogott el… De miért magától értetődő ez?  Nem az! Nem lehet az, egy cseppet sem! Mégis kábán, lebénulva hagytam, hogy egy férfi, akiről semmit sem tudok a nevén kívül, a kezemet fogja. Bár láttam meztelenül, ez mégis valami! Alig észrevehetően megráztam a fejemet. Minden idegszálammal próbáltam kordában tartani a testemen végigfutkosó parányi remegéshullámokat, majd egy váratlan, tiszta pillanatban finoman kibújtam az ujjai fogságából.

Nem, nem és nem! Mennyi az esélye ennek? Most komolyan! Amióta megpillantottam ezt a nőt, képtelen vagyok kiverni a fejemből és tessék! Itt dolgozik és nem messze tőlem. Alig pár méter választ el minket egymástól! Diána. Csodálatos dallama van a nevének. Gyönyörűséges és kívánatos! A francba is! Viktor hosszasan tépelődött. Alig volt képes figyelni az értekezletre. Mióta bemutatták neki Diánát, azon járt az esze, mikor és hogyan tudna kettesben maradni vele. Beszélni akar vele! Hogy miről! Fogalma sincs. Tisztázni a dolgokat. Nem haragszik rá. Kicsit sem! Véletlenül nyithatott be az ő szobájába. Alkalom. Kell egy jó alkalom. Másrészről viszont… mindketten házasok. Mire lenne ez jó? Semmire. Különben is, lehet, hogy csak ő van megkattanva így.

Az értekezletnek szerencsére vége. Mindenki felállt és vidám diskurálás közepette sietett vissza az irodájába. Közelített a munkaidő vége. Lassan szállingózni is kezdtek az emberek hazafelé. Viktor visszasomfordált az irodájába és folytatta a pakolást. Pár perc múlva Adél kopogott be hozzá.

- Igen? – nézett az ajtó felé.

- Csak én vagyok. Szüksége van még valamire? – kérdezte Adél.

- Nem. Menjen csak nyugodtan haza. Jó pihenést!

- Köszönöm, viszont! – csivitelte a fiatal lány, majd eltűnt.

Jó pihenés… - ismételte magában Viktor, és fájdalmasan felnevetett magában. Olyan neki nincsen. Erika nem hagyja, hogy pihenjen. Semmi kedve nem volt hazamenni hozzá. Addig volt jó, amíg nem volt otthon. Nem hiányzott neki az újabb féltékenységi roham. Elhatározta, hogy még nem megy haza. Még marad egy kicsit, és rendbe teszi az irodát, hogy holnap már normális körülmények közt kezdhesse a munkát. Egy pillanatra kinézett az iroda előterébe és látta, hogy Diána ajtaja csukva van. Biztosan dolgozik, vagy már itt sincs. Semmi gond. Ez még képlékeny, és fölöttébb zavaros. Hagyjuk egy kicsit ülepedni a dolgokat. Mindkettőnknek jobb lesz. 

Nagyjából két óra elteltével Viktor elkészült. Erika már tucatszor kereste telefonon, hogy mikor megy haza, így végül rászánta magát, épp a laptopját készült eltenni, mikor meghallotta Diána ajtajának nyílását. Felemelte a fejét és kinézett az előtérbe. Rövidesen megpillantotta a nőt. Dia is megtorpant. Benézett az irodájába és tekintetük újfent találkozott. Viktor ismét elgondolkodott, hogy kimenjen e hozzá és beszéljenek e vagy hagyjon még időt a nőnek. Percek teltek el és Viktor kezdte egyre elviselhetetlenebbnek érezni ezt a tehetetlenséget, már épp meg akarta kerülni az asztalt, hogy kimenjen Diához, de abban a pillanatban a nő leszakította tekintetét róla és a lift irányába indult. Viktor kábultan hallgatta a liftajtó nyílását, majd záródását. Kész, Dia eldöntötte helyette is.

Eltelt egy hét és legnagyobb örömömre még nem történt meg az ominózus beszélgetés, amitől annyira féltem. A napok egyformán zajlottak. Reggeltől délutánig dolgoztam és minden lehetséges módon igyekeztem kerülni Viktor társaságát. Pár nap múlva el is gondolkodtam rajta, hogy talán ő is kerüli az én társaságomat. Egy alkalommal Adél a szokásosnál előbb ment haza. Nem sokkal hamarabb, csupán egy fél órával. Én még maradtam, mert át akartam nézni a Vogue marketinganyagok rendelését. Egyszer csak egy hang ütötte meg a fülemet a küszöbről.

- Zavarhatlak egy percre?

Felnéztem. A küszöbön Viktor állt. Nagyot dobbant a szívem és aztán őrült ritmusban vert tovább. Hirtelen még ki is melegedtem. Bólintottam.

- Gyere. – kértem halkan és hellyel kínáltam.

Megrázta a fejét, majd besétált.

- Köszönöm, nem ülök le.

Megállt az asztalom előtt és hanyagul zsebre tette a kezeit. Talán zavarban volt? Nem tudtam eldönteni. Nem szólalt meg, csak bámult rám. Ez kis reményt adott arra, hogy még mindig megúszhatom a kínos beszélgetést. Ám a remény szertefoszlott, mikor Viktor kinyitotta a száját.

- Én csak… elnézést szeretnék kérni.

Majd csend. Hosszasan nézett a szemembe, de nem folytatta. Idétlennek éreztem a helyzetet. Most kérdezzem meg, hogy miért. Valószínűleg azért kér elnézést, mert látott csupaszon. Vagy mert én láttam őt? Lelki szemeim előtt megjelent újra és jóleső borzongással idéztem fel, mennyire is kívánt engem. Észre se vettem, de beharaptam az alsó ajkamat.

- Én tartozom bocsánatkéréssel. Én voltam az, aki más szobájába ment be… - reagáltam végül alig hallhatóan. -… tévedésből. – tettem hozzá gyorsan.

- Persze, persze. Gondoltam. – vágta rá Viktor.

- Hálás lennék, ha elfelejtenénk ezt a dolgot mindörökre.

- Természetesen. Nem fogom többet szóba hozni.

- Köszönöm.

- Nincs mit. – válaszolt, majd megfordulva kiballagott az irodámból. Rövidesen el is köszönt és elment haza.

Én még maradtam, de már nem sokáig. Hazafelé is azon morfondíroztam, hogy miért nem tölt el megelégedettséggel az, amit én kértem Viktortól. Megkértem, hogy felejtsük el, mégis a szívem mélyén nagyon is jól tudtam, hogy képtelen leszek nem emlékezni azokra a pillanatokra, amikor is valljuk be őszintén a szikra bizony belobbant. Mert ha nem is akarom magamnak bevallani, de ott és akkor kívántam Viktort és ő is kívánt engem. Az, hogy hogy voltam képes kívánni egy olyan férfit, akit akkor láttam először, rejtély volt számomra. Ezt csakis a kiéhezettség számlájára írhattam. Ha más állt volna ott, mást kívánok meg! Vagy nem?

Napok teltek el. Viktorral nem voltunk különösebben beszédesek. Köszöntünk egymásnak, ha összefutottunk, volt egy-két megbeszélés is, amin részt vettünk, de ennyi volt csak. Bár ha akartam volna, akkor se jutott volna időm csevegésre, mert nyakig ültem a melóba. Részben az én feladatom volt a közelgő bemutató parti szervezése. Minden évben két alkalommal tartottunk az üzleti partnereknek bemutatóval egybekötött koktélpartit. Év elején a nyári napszemüveg szezonra, nyáron pedig az új optikai keretekre szerveztünk. A displayek és egyéb más marketinganyagok beszerzése, megrendelése, kiállítása tartozott az én feladataim közé. Őszintén szólva nem volt különös nagy kedvem a partizáshoz, és egyik évben sem szoktam olyan nagyon sokáig ott lenni, de az idei év valamiért más volt. Most szívesen készülődtem, vártam. Hogy miért? Nem tudom. Talán megérintett egy kicsit a tavaszi zsibongás, a nyár előszele. Vágytam társaságra és kikívánkoztam a csigaházamból. Péter már jó ideje nem jött haza és nem is tervezte. Valami indokkal mindig eltolta a hazalátogatást. Különösképpen már nem is érdekelt. Eltávolodtunk egymástól. Mérföldekre. Már szomorú se voltam miatta. Az viszont már untam, hogy a napjaim munkával telnek, és aztán bámulom a hatalmas házam falait. Bevallom egyre terhesebb volt abban a hatalmas házban laknom egyedül. Nem szerettem, és sokszor megfordult a fejemben, hogy eladom, és kisebb lakást keresek magamnak, de Péter beleegyezése nélkül nem mertem és persze nem is lehetett, hiszen közös tulajdon volt a ház.

A partiig már csak pár nap volt vissza. Egy belvárosi szálloda különtermében tartottuk minden évben. A kiállítandó marketing anyagok és displayek már megérkeztek az anyavállalattól és arról értesültem, hogy a keretek is. Bár ez Viktor feladata volt. Adél kiszállíttatott mindent a szállodába, én pedig előtte való nap kimentem és leegyeztettem a szállodában, hogy mit hogyan kell majd összerakni, ugyanis vannak több darabból áll állványok is, ráadásul vannak kulccsal záródók is, azokhoz elhoztam a kulcsokat. Szerettem ezeket a dolgokat magam intézni, mert bár volt, aki a látvánnyal foglalkozzon, de azt nem szerettem, amikor a kicsomagoláskor megsérült, törött, karcolt állványt kellett látnom, arról nem beszélve, hogy ezeket utána ki szoktam küldeni üzleteknek. Már éppen végeztem aznapra és bevallom, meglehetősen fáradt voltam, csak haza szerettem volna menni, pihenni, így búcsúzkodtam is a szállodai alkalmazottól, akivel egyeztettem, amikor váratlanul betoppant Viktor. A meglepettségtől szólni is alig tudtam.

- Nem tudtam, hogy te is itt leszel ma, pedig jöhettünk volna együtt is. – nézett rám mosolyogva.

Nem tudtam rá mit mondani, csak kábán bólintottam.

- Csak meg akartam nézni, hogy rendben ideérkeztek e a keretek. – folytatta.

- Igen. A displayek mellett vannak.

- Ha már összefutottunk itt… hogy zajlik ez az egész. Ki teszi ki a kereteket? Nem nekem kell, ugye?

- Igazából erre van külön enteriőrtervezőnk.  

- Hála Isten! Nagy bajban lett volna a cég, ha én állítom ki őket.

Elmosolyodtam.

- Még nem voltál bemutatón? – kérdeztem tőle.

- Nem. Év elején pont szabadságon voltam, tavaly nyáron az anyavállalatnál, előtte pedig még nem dolgoztam itt.

- Értem. – válaszoltam.

A szállodai alkalmazott közben elnézést kért és távozott. Kettesben maradtunk. Pár pillanatig kínos csend állt be, nem tudtunk mit mondani egymásnak. Végül aztán egyszerre szólaltunk meg.

- Hát akkor én indulok… - mondtam.

- Meginnál velem egy kávét? – kérdezte Viktor.

Az egyszerre kimondott szavaktól zavartan néztünk egymásra, majd mosolyogva korrigálni akartunk, de megint csak egyszerre szólaltunk meg.

- Végül is… - hajlottam a közös kávézásra.

- Igen, nekem is mennem kell… - vágta rá gyorsan Viktor.

Felnevettünk, majd Viktorra néztem.

- Majd inkább holnap. Fáradt vagyok. – szóltam hozzá kedvesen.

- Rendben. – bólintott és lenézett a padlóra. Zavarodottan zsebre tette a kezét. – Elkísérhetlek az autódig?

Bólintottam. Lassan elindultunk. A parkolóházban már sötét volt. Végig szótlanok voltunk, csak néha zavartan egymásra mosolyodtunk. Megérkeztünk az autóhoz. Megálltam az ajtó előtt és Viktor felé fordultam.

- Tudod, veszélyes ilyen helyen parkolni. Nagyon a szélén vagy. – mutatott a felfestett vonalra.

- Tudom, de nem volt máshol hely.

Akkor valahonnan a semmiből előtűnt egy autó és teljes gázzal elhúzott mellettünk. Ijedten nyúltam Viktor felé, hogy elrántsam az útból, de Viktor előbb lépett felém. A lendületünk túl nagy volt és az autóm oldalának estünk. Viktor zakójának ujjába kapaszkodva álltam, az ölelésétől tompán érzékelve már csak a veszélyt. 

- Jól vagy? – kérdezte.

Csak bólogattam. Az adrenalintól még nem tudtam megszólalni. Vagy Viktor közelségétől? Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy nem visszakozunk, állunk egymás karjaiban, egymásnak feszülve, az autómnak dőlve. És még valamit észrevettem. A lélegzetünk. Gyorsult, mélyült, szaggatott lett és hihetetlenül forró. Képtelenek voltunk a másik szemébe nézni, arcunk néhány centire volt csak egymástól, de éreztem a perzselő lehelete cirógatását. Viktor férfias illata az orromba vágott, mélyen szippantottam magamba. Apró remegéshullámok futottak végig a gerincemen. Viktor a fülemhez hajolt. Lehunytam a pilláimat, képtelen voltam nyitva tartani őket. A férfi ajkak szétnyíltak és forró levegő áramlott a fülcimpám mögötti érzékeny bőrre. Viktor mély levegőt vett és apró, ártalmatlan nyögés hagyta el a száját. Beleborzongtam. Kétségbeesve észleltem, hogy egyre több és több levegőre lenne szükségem, de nincsen, elfogyott és fulladozom. A mellkasom tűzben égve reszketett és föl-le hullámzott. Viktor egészen váratlanul megérintette ujjaival a kulcscsontomat és olyan finoman fektette a tenyerét a nyakamra, hogy minden porcikám bizseregni kezdett. Odaadó kiscicaként simultam bele a kezébe és akkor ajkai pillekönnyűen megérintették a fülcimpámat, majd a nyakamat.

Ez volt az a pillanat, amikor ráeszméltem, mit művelek itt ezzel a férfival. A szemeim kipattantak a megbotránkozástól és eltoltam magamtól Viktort. Kérdőn néztem rá, még mindig kapkodva levegő után. Nem szólalt meg, láttam rajta, hogy ő még a hatása alatt van az imént történteknek. Alig észrevehetően megráztam a fejemet és kinyitottam a kocsi ajtaját. Beszálltam és indítottam, ott hagyva Viktort a parkolóház sötétjében.

Ez valami hihetetlen! Mi műveltem? Basszus, nekem feleségem van, és itt csókolgatom egy másik nő nyakát? Ó, de nem akármilyen nő! – emlékezett vissza az átélt percekre. Az illata, a bőre, a kisugárzása… vonz magához. Nagyon! Viktor sajgó ágyékkal ült be a kocsijába. Mi olyan különleges Diában? Mi vonzza hozzá ennyire? Képtelen volt megválaszolni a kérdéseit, aztán még pár perc elteltével elszégyellte magát. Hát ez azért durva volt! Szinte letámadta Diát. Bocsánatot kell majd kérnie tőle. Ezért is.

Alig aludtam éjjel valamit. Egész végig Viktor érintése járt az eszemben. Egyrészt megbotránkoztam magamon, másrészt bevallottam magamnak, hogy élveztem. Ezek az érzések váltakoztak bennem. Annyira próbáltam nem gondolni arra, ami a parkolóházban történt, de nem sikerült. Délelőtt szépségszalonba mentem, ahol szép frizurát, sminket és körmöt csináltak nekem. Délután volt már, mikor hazamentem. Sietnem kellett, mert a bemutató délután kezdődött és szerettem volna az elsők közt érkezni, hogy vethessek pár pillantást a kiállított keretekre, mielőtt a partnerek is látnák őket. Felöltöztem és a tükör elé álltam. Egy pillanatra elbizonytalanodtam. Fogalmam sem volt, mire gondoltam, mikor megvettem ezt a ruhát. Jó lesz egyáltalán? Végül is nem olyan borzasztó. Smaragdzöld színe remekül illett a szememhez, lágyesésű szatén anyaga finoman ölelte körbe a testemet. Elől zárt volt, nyakrésze garbóhoz hasonlított, ám a háta rafináltan teljesen szabadon hagyta a hátamat. Térdig érő szoknya része és az aranyszínű szandál szép keretet adtak a lábaimnak. A hajamat hullámokba sütve tűzték a tarkómra, ezáltal teljesen szabadon hagyva a nyakamat. Rövidebbnek nézett ki, mint amilyen valójában volt. Felnyaláboltam az aranyszínű borítéktáskámat és így már egészen tetszettem magamnak. Elmosolyodtam és döbbenten tapasztaltam, hogy egy szexi nő mosolyog rám vissza a tükörből. Szexi vagyok? Igen, végül is miért ne? Még fiatal vagyok, igaz, hogy férjezett, de csak papíron, miért ne érezhetném jól magam egy partin? A gondolataimat dudaszó szakította félbe. Az ablak felé néztem és megpillantottam a rám váró taxit. Az órámra néztem. Valóban, itt az ideje az indulásnak. Felkaptam a csontszínű vállkendőmet és már indultam is. 

Nem egész fél óra múlva már egy pohár pezsgővel a kezemben sétáltam az első meghívottak között. Érdekes módon arra egész nap nem gondoltam, hogy miként fogok majd Viktorhoz viszonyulni a parkolóházban történtek után, csak akkor, amikor megláttam az egyik display mellett álldogálni. Az egyik üzletkötővel beszélgetett éppen. Hosszasan figyeltem. Férfinek ennyire még nem állt jól szmoking, mint Viktornak. Határozottan szexi volt, markáns, férfias. Egyszerűen szívdöglesztő volt. Mikor észrevett, a szava elakadt és kábultan nézett rám. Magam sem tudom miért, de elkaptam a tekintetem és megszólítottam az arra járó pénzügyi vezetőt. Beszédbe elegyedtünk, ami a bemutató kezdetéig ki is tartott. A bemutató az ügyvezető igazgató köszöntő beszédjével kezdődött, majd egy rövid keretbemutató is volt modellekkel, kifutóval, zenével. Ez alatt a teremben csak a kifutó fényei világítottak. Egyszer csak azt vettem észre, hogy Viktor mellettem áll. A szemem sarkából rásandítottam, Viktor óvatosan megérintette a csupasz derekamat. Érintése áramütésszerű volt, talán mindkettőnknek, mert Viktor is ijedten kapta el a kezét. A bemutató végéig szótlanok voltunk. Mikor a fények kigyulladtak és taps köszöntötte a keretkollekciót, Viktor tapsolás közben közel hajolt hozzám és belesúgott a fülembe.

- Beszélhetnénk?

Én is tapsoltam, majd felé fordultam, de nem válaszoltam, csak megráztam a fejemet, majd otthagytam. A svédasztalhoz mentem és csatlakoztam a többiekhez. Rövidesen játszani kezdett a zenekar és mindenfelé táncoló párokat lehetett látni. Viktor kitartóan bámult a tánctér széléről. Nemsokára felkért táncolni az IT menedzser. Egyik szám követte a másikat. Egész jól éreztem magam vele, sokat nevetgéltünk, de sokszor éreztem magamon Viktor tekintetét. Mit akarhat tőlem? Egy váratlan pillanatban azonban ott termett mellettünk és lekért. Persze az IT menedzser átadott neki, én pedig kelletlenül, vagy inkább félve tettem a kezemet a tenyerébe. Viktor átölelte a derekamat és közelebb húzott magához.

- Félsz tőlem? – kérdezte szinte azonnal.

- Miért? Kellene?

- Zavarban vagy?

- Nem történt köztünk semmi.

- Ezt így nem merném kijelenteni.

- Felejtsük el!

- Miért kéne? Te nem érzed ezt a furcsa…

- Nem, nem érzek semmit. – vágtam a szemébe.

Viktor összeráncolta a homlokát, majd közelebb húzott magához. Ujjaival lágyan megcirógatta a hátamat. Beleborzongtam az érintésébe.

- Hazudsz! – sziszegte a szemem közé.

A számnak vége lett, körülöttünk mindenki tapsolni kezdett, de én sértődötten kihúztam magam Viktor öleléséből és kiviharzottam a teremből. Körülnézve a női mosdó felé vettem az irányt. Pár pillanat múlva erős kéz ragadta meg a csuklómat és berántott az egyik falmélyedésbe. A gerincem a falhoz vágódott, Viktor teste határozottan feszült az enyémnek, kábultan néztem erőt sugárzó szemeibe.

- Miért nem ismered el?

- Nincs semmi, amit el kéne ismernem. Különben is, mit akarsz tőlem? Alig ismerjük egymást!

- Te tényleg nem érzed… nem vonzódsz hozzám? – kérdezte elgyötörve.

Nem tudtam válaszolni, csak fulladva álltam a tekintetét. Végül halkan megszólaltam.

- Viktor, férjnél vagyok.

- Tudom. – súgta. – De nem ezt kérdeztem.

- Nem vonzódhatom hozzád. – suttogtam tovább és valóban olyan fájdalmat éreztem, amiről nem tudtam, hogy létezhet, szinte összeszorította a mellkasomat. Nem értettem, hogyan válthatott ki belőlem ilyen erős érzéseket egy férfi, akit alig ismerek.

- De érzed? – próbálkozott újra. – Amióta megláttalak a zuhany alatt, képtelen vagyok másra gondolni, folyton téged látlak magam előtt. Kívántalak és tudom, hogy te is kívántál.

- Kérlek, ennek semmi értelme…

- Miért? Férfi és nő vagyunk, akik között működik a kémia.

- De nem működhet!

Viktor tekintete az ajkaimra tévedt. Ujjai a derekamra simultak és kétségbeesve kúsztak felfelé a gerincem ívén. Magam sem tudom, miért, de a testem kezdett valamiféle C alakot felvenni, a csípőmet előremozdítva próbáltam eltolni magamtól Viktort, már szinte csak a lapockám ért a falhoz, a fejemmel ugyanakkor egyre hátrébb visszakoztam volna, próbáltam menekülni a csók elől. Viktor ajkai már egészen közel voltak az én ajkaimhoz. Tenyereimet a mellkasának támasztottam. Aztán elkövettem egy apró, de végzetes hibát. Rápillantottam az ajkaira. Megbabonázott. Puha volt és hívogató. Mély levegőt vettem, Viktor parfümje a tüdőmbe áramlott, majd beivódott a testem minden egyes pórusába és elkábított. A férfikéz finoman csúszott a tarkómra, ujjai beletúrtak a hajamba. A gerincemen apró remegés futott végig és a számat halk sóhaj hagyta el. Képtelen voltam elszakítani a tekintetem, csak néztem és néztem a szétnyílott ajkakat, ahogy egyre közelebb és közelebb ér hozzám, az ajkaimhoz, a számhoz… A szívem a torkomban dobogott, és lehet, hogy a fülemben is. Nem hallottam semmit, csak Viktor lélegzetvételét. Akkor, abban a pillanatban elképesztően vágytam a csókjára. Valami hajtott felé, valami erő akarta, hogy megtörténjen, csak az eszem próbált tiltakozni ellene. És akkor Viktor ajkai lágyan végigsúrolták az ajkaimat és én reszketve vártam a folytatást. A szempilláim mázsás súlyként le-lecsukódtak. Akaratlanul is szétnyitottam a számat és akartam a katarzist, akartam, hogy ennek a férfinak a nyelve behatoljon a számba, megkeresse az enyémet és együtt járják táncukat, miközben mi az elképzelhetetlennél is jobban bizsergünk és heves szívdobbanásaink egymás mellkasán dörömbölnek. Az ajkai épp rátapadtak a számra és nyelvének hegye végigsimított az alsó ajkamon, mikor Viktor háta mögül hangoskodás ütötte meg a fülünket. Ijedten rebbentünk szét és zihálva néztünk egymás szemébe immáron két lépés távolságból. Levegő után kapkodva a mellkasomra szorítottam a tenyeremet, elszakítottam a tekintetem Viktorétól és zavartan lehajtottam a fejemet. És akkor megláttam! Ott volt a kezén, az ujján, csakúgy, mint nekem is! Hogy nem vettem észre eddig? Miért nem láttam? Megdöbbenésemnek hangot adva, ez rögtön ki is bukott belőlem.

- Neked feleséged van? – mutattam a kezére.

- Igen.

- És te így akarsz tőlem valamit?

- Dia, neked is van férjed és te is akarsz tőlem valamit! – jegyezte meg halkan Viktor.

- Ebben tévedsz, az égvilágon semmit nem tudsz rólam és semmit sem akarok tőled. – kiáltottam, majd elsietve mellőle a ruhatárhoz szaladtam, kiváltottam a vállkendőmet és kirohantam az utcára. 

Szerencsére épp várakozott ott egy taxi, azonnal beugrottam és hazavitettem magam vele. Feldúlt voltam, kapkodtam a levegőt és a leginkább a föld alá szerettem volna süllyedni. Hogy tehettem ezt? Viktor kis híján megcsókolt! Én pedig hagytam volna neki! Miért bénulok le a közelében? Miért érzem olyan égető szükségét a közelségének, az érintésének? A fejemet rázva a tenyerembe döntöttem a homlokomat és rettenetesen szégyelltem magamat. Nem, ez nem én vagyok! Péterrel nem működik a házasságunk, távol is vagyunk egymástól, de mégsem csalhatom meg. A felesége vagyok…

Hazaérve nem vágytam másra, minthogy lezuhanyozhassak és ágyba dőlhessek. Szerettem volna mindent kitörölni az agyamból, de a testem nem hagyta. Minduntalan emlékeztetett rá, milyen gyönyörű pillanatokat élhettem át nemrégiben. Határozottan értetlenül álltam az eset előtt. Mi is van most? Tetszünk egymásnak, kívánjuk a másikat? Csupán fizikai vonzalom lenne köztünk? Köztünk, akik másoknak vagyunk elkötelezve? Ha vonzalom, akkor nagyon erős. Hiszen alig két hónapja ismerem, alig váltottunk néhány szót, bár az első találkozás nem volt mindennapi. Nem, nem! Ez akkor sem normális dolog! Csak az lehet a gond, hogy ki vagyok éhezve. Az idejét sem tudom, mikor szexeltem utoljára. Fogalmam sincs, mikor öleltek és mikor csókoltak meg utoljára. Igen, biztosan ez lehet az oka! Semmi más. Csak uralkodnom kell magamon és minden rendben lesz.