Tavaszi láng / 3.

Hétfő reggel volt. Viktor fejfájással és kedvetlenül autózott a munkahelye felé. Erikával megint veszekedtek. Pontosabban a nő veszekedett vele. Először is a parti miatt volt mérges, mert Viktor nem akarta elvinni. Persze, hogy nem, hiszen akkor nem tudod volna közeledni Diához. A másik egyszerű ok pedig az volt, hogy senki nem vitt családtagot. Miért ő lett volna az egyetlen? Erika végigzsörtölődte a hétvégét. Vasárnap este pedig már olyan nagyon elege volt ebből Viktornak, hogy beolvasott a feleségének.

- Figyelmeztetlek, kezd nagyon betelni már az a bizonyos pohár. Unom már a hisztijeidet, a féltékenységi jeleneteidet, azt, hogy folyton veszekedned kell velem. Egy sárkány vagy! És én már nem bírom ki sokáig melletted. Ha nem változatsz a viselkedéseden sürgősen, akkor elköltözöm.

Aznap este tüntetőleg a kanapén aludt, ami persze nem volt túl kényelmes, ezért aztán pokoli reggelre ébredt. Minden porcikája fájt és mellé még a feje is. Rossz kedve volt, igyekezett minél előbb elkészülni és eljönni otthonról. Nem fenyegette az a veszély, hogy Erikával találkozik reggel, a nő ugyanis kilenc előtt soha nem kel fel. Korábban is jött el otthonról, mint szokott. Így amikor beért az irodába, még nagyon kevesen voltak bent. Még Adél sem érkezett be. Besétált az irodájába és becsukta az ajtót. Azonnal nekiállt dolgozni. Sokáig teljesen ki is zárta a külvilágot, pár óra múlva aztán egész egyszerűen arra figyelt fel, hogy éhes. Az órájára pillantott. Délelőtt 10 óra volt. Felállt, felkapta a zakóját és kilépett az irodájából. Diána Adél íróasztalának szélén ült egy bögre kávéval a kezében, míg Adél a székén ülve ugyancsak bögrével a kezében és nagyokat kuncogtak. Viktor egy pillanatra megtorpant, ahogy megpillantotta Diánát. A nő keresztbe fonta a lábait és az így felcsúszott szoknyája többet mutatott a combjából, mint kellett volna. Illetve kellett is, mert gyönyörű és vérforraló látvány volt. Viktor nyelt egyet. Amikor Adél észrevette, felpattant.

- Elnézést, nem tudtam, hogy már itt van.

- Van, akinek dolgoznia is kell! – vágta a lányok szemébe, majd elviharzott.

Adél értetlenül nézett utána, majd a kávéját zavartalanul kortyolgató Diánára.

- Valami rosszat mondtam?

- Nem, dehogy. Nem kell vele foglalkoznod.

- Apropó. – mondta Adél, miközben lassan visszaereszkedett a székére. – Elárulod, hogy honnan ismeritek egymást?

- Innen, az irodából. – próbált hárítani Diána.

- Na, engem ezzel nem etetsz meg! Láttam, milyen szemeket meresztetek egymásra. Van valami köztetek?

- Dehogy. – nézett felháborodottan Adélra, majd kis hallgatás után megkérdezte a lánytól: - Te tudtad, hogy nős?

- Jegygyűrűt hord, persze, hogy tudtam.

Úgy látszik, mindenki látta, csak én nem. – gondolta Dia.

- Miért érdekel? – vizslatta Adél Diána arcát.

- Ja, nem érdekel, csak én most vettem észre…

- Na, jó Dia, most mit kerülgeted itt a forró kását? Engem nem versz át! Történt köztetek valami?

Diána lehajtotta a fejét.

- Mondtam már, hogy semmi… - felelte halkan, majd hozzátette: - Még.

- Tudtam! – ugrott fel Adél az asztaltól. – Mindig is tudtam. 

- Adél, halkabban, az isten szerelmére! – csitította Diána a titkárnőjét.

- Tudtam, hogy van valami furcsa abban, ahogy egymásra néztek. – folytatta Adél.

- Miről beszélsz? Nincs itt semmi furcsa. Viktor egy jóképű pasi, én pedig egy magányos nő. 

- Így van! Akkor tehát van köztetek valami.

- Nem, nincsen. Adél, neki felesége van, nekem pedig férjem.

- Diána! Neked már csak papíron van férjed. Mikor láttad utoljára?

- Attól még a férjem!

- Egyébként Viktor házassága szar. – jegyezte meg mintegy mellékesen Adél.

- Ezt meg honnan veszed? – nézett rá Dia kíváncsian.

- Pletykálják.

- Akkor nem is igaz.

- De igaz! – bizonygatta Adél. – Ha éppen tudni akarod, az egyik üzletkötő mesélte a keretraktárban. És az az üzletkötő Viktor legjobb barátja.

- Valóban? Túl sok időtök van pletykálni. – zárta rövidre Dia a beszélgetést és a kávésbögréjét a teakonyhába vitte.

Amint elindult a folyosó irányába, Viktor gyorsan a lifthez lépett. Szerencsére az ajtó azonnal kinyílt, beugrott és megnyomta a gombot. A lift megindult vele a földszinti büfé felé, így Dia nem vette észre, hogy az elejétől fogva kihallgatta a beszélgetésüket Adéllal. Amikor Diána azt mondta, hogy nem történt köztük semmi, még, nagyot dobbant a szíve. Tehát nincs veszve semmi. Valahol talán ő is beismerte, hogy valami vonzza őket egymáshoz. És még valami kiderült, ezen túl jobban meg kell válogatnia a barátait. Nem engedhet meg magának egyetlen pletykafészket sem a környezetében. Gyűlölte a mások életében vájkálást. A büfébe érve kért magának néhány péksüteményt és egy kávét. Leült az egyik asztalkához és gondolkodni kezdett. Gondolkodni azon, mi is a célja Diánával. Vonzódik hozzá, ez nem vitás. Dia gyönyörű nő volt, sötétszőke fürtjei puhán omlottak a vállára, zöld szemei megigéztek volna akárkit, csábító ajkait egyfolytában csókolta volna és a teste… hát az elképesztően szexi volt. Viktor bármit megadott volna azért, hogyha legalább egyszer, csak egyetlen egyszer láthatná még Diánát meztelenül, hátha még megérinthetné, megsimogathatná, csókolhatná és beléhatolhatna! A gondolatra ágyéka fájón rándult össze. Mély levegőt vett és szinte érezte a nő parfümjét az orrában. Na, ebből elég! Még a végén fel sem tudok állni az asztaltól, akkor merevedésem lesz. – gondolta magában. Szépen elhessegetett a fejéből minden erotikus gondolatot és megvárta, míg megnyugszik a teste és lelke, majd felállt az asztaltól és visszament az irodájába. Szeretett volna Diával beszélni, de már vártak rá az üzletkötők a tárgyalóban. Elment az idő a kávézással. Sietősen lépegetett a tárgyaló felé és remélte, hamar végeznek. Ám csalódnia kellett, mire befejeződött a megbeszélés, Diána eltűnt. Adél szerint találkozója volt. Viktor szomorúan kullogott az irodájába.

A héten ez majd minden nap így történt. Egyszer neki kellett elrohannia, másszor Diánának. Ritkán voltak egyszerre az irodáikban, vagy ha ott is voltak, akkor nyakig ültek a munkában. Pénteken Viktor csak délután ment be az irodába. Napközben más cégeknél voltak megbeszélései. Kora délután is csak azért ugrott be, hogy hétvégére hazavigyen pár mappát a munkájához. Eltervezte, hogy dolgozni fog, akkor talán Erika is békén hagyja. Mikor belépett az irodáik előterébe, Diána ajtaja felé pillantott, csukva volt. Hirtelen Adél megszólalt.

- Diána a marketingraktárban van. – jegyezte meg mellékesen, majd arca újra a számítógép monitorjába merült.

- Köszönöm. – hebegte Viktor zavartan. Nem gondolta volna, hogy leskelődése ilyen nyilvánvaló.

Besétált az irodájába és letette a cuccait, zakóját a széke támlájára dobta, majd téblábolva megindult a raktár felé. Persze nem akarta, hogy Adél lássa, merre megy, az egész olyan furcsa volt, nem akarta, hogy nyilvános legyen az érdeklődése Diána iránt. Amint belépett a raktárba, becsukta maga mögött az ajtót. Egy percre megállt, a marketingraktárban nem volt túl nagy megvilágítás, a szemének hozzá kellett szoknia a félhomályhoz. Aztán fülelni kezdett, hátha hallja, merre motoszkál Dia. Halkan ugyan, de hallott valamiféle tompa pufogást. Elindult a hang irányába és rövidesen megpillantotta Diánát. A nő háttal állt neki, rengeteg doboz között, amikből katalógusokat vett ki és leszámolva őket más dobozokba tette. Viktor csendben, hosszasan figyelte. Imádta, mikor Diánán businessruha volt. Elképesztően jól állt neki. Kiemelte gyönyörűséges homokóra alakját. A férfi beharapott ajakkal szemlélte a nő fenekét és hosszú lábait. Tekintete felfelé haladt és megállapodott a tarkóba omló lágy fürtökön. Szerette volna egyesével az ujjai köré tekerni őket és közben izgató szavakat suttogni Dia fülébe. Talán sóhajai túl hangossá váltak, mert Diána egyszeriben csak megfordult és riadt tekintettel bámult Viktor arcába.

- Nem akartalak megijeszteni. – szabadkozott Viktor.

- Mióta vagy itt?

- Pár perce.

- Mit szeretnél? – kérdezte Dia, miközben visszafordult a katalógusokhoz.

- Téged. – felelte Viktor pimasz egyszerűséggel, miközben lelökte az egyik dobozt Diána elől és nekitámaszkodott az egymásra halmozott raklapoknak.

- Ez nem vicces. – pillantott rá fintorogva Diána.

Viktor nem válaszolt, csak nézte, ahogy Diána tovább számolgatja a katalógusokat. Tudta, hogy a nő előbb vagy utóbb, de zavarba jön. Néhány perc múlva Dia vissza is ejtette a katalógusokat a dobozba és csípőre tett kézzel a férfira ripakodott.

- Most itt fogsz ülni és bámulni engem?

- Beszélhetünk is. 

Diána csettintett egyet a nyelvével, majd megkérdezte:

- És miről akarsz beszélni?

- Például a férjedről.

A nő kényszeredetten felnevetett.

- Ez most komoly? Mit akarsz róla tudni?

- Hol van most és miért hanyagol el téged?

- Miből gondolod, hogy elhanyagol?

- Azt hiszed, nem vettem észre, hogy szinte szomjazod az érintésemet? – kérdezte kedvesen Viktor és megsimogatta Diána arcát. – Mikor kényeztettek téged utoljára?

Dia lehunyta a szemét egy pillanatra, majd kinyitva újra kezébe vette a katalógusokat és közben, mintegy mellékesen megjegyezte:

- Péter külföldön dolgozik. Nagyon ritkán jár haza.

- És te ebbe beleegyeztél?

- Mit tehettem volna? Álmai munkája volt. Inkább elengedtem.

Viktor elérzékenyülve pillantott a nőre, akkor értette meg igazán, mit élhet át Dia nap, mint nap és hogy milyen magányos lehet. Diát néhány perc múlva idegesíteni kezdte a csend, megkérdezte, ami már napok óta bökte a csőrét.

- Tényleg nem jössz ki jól a feleségeddel?

A férfi nagyot sóhajtott.

- Nem szeretem a munkahelyi pletykákat, de ez most igaz. A házasságom válságban van.

- Nem vagy boldog? – kérdezte Dia óvatosan.

- Nem, egy cseppet sem… ám ha a közeledben lehetek…

Dia újból letette a katalógusokat és félszegen Viktor felé fordult.

- Nem vagyok hűtlen típus.

- Én sem… bármit is állítsanak rólam.

- Akkor hát? – kérdezte halkan, miközben Viktor szájára nézett.

- Akkor hát… - ismételte Viktor, miközben a nő derekára fonta a kezét és közel húzta magához.

- Nem csalom meg a férjemet. – hangzott a harmatgyenge állítás. Dia nyelt egyet és megnedvesítette kiszáradt ajkait.

- Én sem a feleségemet.

Viktor még közelebb húzta magához Diánát és tekintetét a nő nedvesen szétnyílott ajkaira szegezte. Dia kezei észrevétlenül csúsztak Viktor karjaira.

- Csak… - kereste Dia még mindig a kifogásokat a vonzalmára.

A férfi ajkai közül forró levegő áramlott egyenesen a nő arcába. A raktárban ősi csend honolt, csak kettejük fojtott, apró zihálása hallatszott. Pilláik le-lecsukódtak, miközben ajkaik egymásra vágyva egyre közelebb és közelebb kerültek. Puhán, visszafogottan értek egymáshoz, halk sóhaj szabadult fel torkaikból. Viktor kivárt néhány másodpercet, halványan érzékelte, hogy Dia szemei lezárultak és lélegzetvisszafojtva várja a csókját. Szíve olyan gyorsan vert a tényre, hogy hamarosan megcsókolja a nőt, akire hetek óta vágyik, hogy azt hitte, menten kiszakad a mellkasából. Felállt és finoman magához szorította a reszkető nőt. Vágya lángra lobbant és semmi másra nem vágyott, minthogy úgy megcsókolhassa Diát, hogy az a mennyekben érezhesse magát, hogy a szemei fennakadjanak a gyönyörtől. Gyengéden beleharapott Dia ajkaiba és közben valódi kínnal, siető vággyal az egyik displaynek támasztotta a nőt. Dia ajkai engedelmesen szétnyíltak, Viktor nyelve behatolt a szájába és elfogadta a felkínált selymes kis nyelvet. A nő felnyögött és teste hullámokban remegett a katarzistól. Soha ilyen csókot nem élt még át. Szédült és a feje összevissza kavargott, de még akarta, még szomjazta. Vágyott rá és még ennél többre is! Viktor felbátorodott Dia csókjától és kezei lekúsztak a nő gömbölyded fenekére. Mennyire akarta már ezt. Amit eddig csak álmaiban láthatott és érezhetett, most a valóságban is. Nem gondolkodott, csak érezni akart! Egyik kezét Dia tarkójára simította, ujjaival gyengéden cirógatta a felhevült bőrt. Másik keze a nő combjára siklott, egészen a szoknyája szegélyére, ujjai bebújtak a textil alá és végig futottak a csillámló harisnyán, aminek…. istenem! Itt a vége! Mikor Viktor ráeszmélt arra, hogy Dián combfix van, ujjaival végigfutott a szegélyen, majd visszavonulót fújva, nehogy megijessze Diát, egy rövid ideig minden figyelmét csak a csóknak szentelte. Ám legnagyobb meglepetésére Dia megragadta a nyakkendőjét és meglazította. Még mielőtt észbe kaphatott volna, a nő már az ingje gombjait pattintgatta széjjel. Úgy érezte, menten meggyullad. A nadrágja fájdalmasan bevágott duzzadt férfiasságába. Egyre kevésbé bírt magával. A csókjuk kezdett egyre jobban eldurvulni, hamarosan ajkaik már marcangolva tépték egymást és csak arra lettek figyelmesek, hogy egyre többet és többet akarnak a másikból. Amikor Diána fürge ujjai széthúzták az inget a felsőtestén, elszakadt nála a cérna és nem érdekelte, hol vannak, csak az dübörgött az agyában, hogy megadja szomjazó, kínlódó testüknek azt, amire vágynak. Kezei Diána ruhájára simultak, gombolni kezdte a felsőrészét. Olyan erős vonzódást érzett, olyan pokoli tüzet a bensőjében, mint még soha. Ujjai végigszánkáztak a nő levegőért kapkodó mellkasán.

- Dia…. kívánlak. – lihegte a nő ajkai közé. – Még soha nem kívántam nőt ennyire. 

- Úgy akarlak. – hallatszott valahonnan messziről a válasz, ami Viktor elképesztően boldoggá tette.

Ő és a nő, akik hetek óta vágyódnak egymás után, most végre… most végre megkaphatják egymást, és bár nem így képzelte el az első együttlétüket, de a szükség most törvényt bontott. Ujjai belekapaszkodtak a nő ruhájának szegélyébe és tolni kezdték felfelé a combon. Már egészen fent voltak, a hüvelykujjával véletlenül meg is érintette Dia fehérneműjét, mire a nő eszméletlen vágyódó sóhajt hallatott. Egymásba kapaszkodva, tekeregve, fonódva tobzódtak együtt a kínban, amikor egyszer csak kivágódott a raktárajtó és Adél bekiáltott rajta:

- Viktor! A felesége keresi telefonon.

Dia és Viktor először ijedten szakították el egymástól ajkaikat, majd később testüket is. Néhány lépésnyire lökték a másikat, mint ha tűz égette volna meg őket. Lihegve, fulladva néztek egymásra. Dia félig kábultan megpróbálta megigazítani a szoknyáját. Viktor a szájára tapasztotta a tenyerét. Pokolian égtek az ajkai, bár ez elhanyagolható volt a már-már fájdalmas merevedés mellett.

- Viktor! – kiáltotta újra Adél.

- Megyek. – válaszolt ingerülten, majd gombolni kezdte az ingjét.

Dia végignézte. Minden egyes gomb helyre kerülését figyelemmel kísérte. Fizikai fájdalmat érzett. A tüdejében a hiányzó oxigéntől, a testében a maró vágytól és a szívében a csalódottságtól, hogy megcsalta volna férjét. Igen, megcsalta volna, mert ha Adél nem ront rájuk, akkor ő bizony odaadta volna magát Viktornak. Képtelen volt a beszédre. Viktor épp szólásra nyitotta száját, de Dia azonnal felemelte a kezét. 

- Kérlek, inkább ne. - nézett a férfi szemébe. – Menj. – zihálta, majd elindult a raklapok felé, megigazította a ruháját és újra belekezdett a katalógusok számolásába.

Viktor bűntudattól terhes arccal nézte, ahogy a nő hátat fordít neki. Ismeretlen volt számára az érzés. Fájdalom. Több oka is volt. Egyrészt a kielégítetlenség, másrészt Erika, harmadrészt pedig Dia tekintete. Szíven ütötte. Maga sem tudta, miért és nem is tudta volna egyértelműen megmondani, mit fejezett ki a nő szeme, de ahogy ránézett, belesajdult a szíve. Halkan megfordult és elindult a kijárat felé. Nehezen hagyta ott Diát, de tudta, ez a pillanat nem az a pillanat volt. 

Éles óracsörgésre riadtam. Alig bírtam kinyitni a szemem, hogy behatárolhassam, merre van az óra és természetesen ahhoz, hogy a falhoz vághassam. Rosszul aludtam. Már megint. Mint ahogy pénteken és szombaton is. Minden éjjel forgolódtam, hánykódtam ide-oda az ágyamban. Képtelen voltam elaludni. Csak az a marcangoló érzés járt a fejemben, amit Viktor karjaiban éltem meg. A kín, ha nem lehetek az övé ott, abban a pillanatban, elpusztulok. Fogalmam sem volt, honnan jött ez az érzés. Még mindig teljesen értetlenül álltam szemben a tényekkel, miszerint Viktor pár hetes ismeretség után micsoda vágyat szabadított fel bennem. A raktárban történtek óta csak arra tudok gondolni, hogy megadjam e a testemnek, ami jár, hiszen szó mi szó, nagyon régen volt már, vagy maradjak hűséges. Bevallom, voltak percek, mikor bemagyaráztam magamnak, hogy mi a fenére várok, Péter biztosan nem utasítja vissza a szebbnél szebb nőket, én meg itthon eszem a kefét és szenvedek az elfojtott vágyaimtól. Végül minden hajnalban már a kimerültségtől estem álomba, de az sem volt éppen pihentető. Most így hétfőn reggel is az az álláspontom, amiben végül minden hajnalban meg is egyeztem magammal, hogy én aztán biztos nem fogok kezdeményezni. Amíg lehet, amíg tudok, addig ellenállok, de amint hazajön Péter, leülök vele beszélni, hogy ez az élet nem az én elképzelésem, én így már nem folytatom. Vagy hazajön és családot alapítunk, vagy engedjen szabadon. Titkon inkább az utóbbi felé hajlottam. 

Erősen megdörzsöltem a szemem és bevánszorogtam a fürdőbe. A zuhany felfrissített kissé. Megittam egy csésze kávét is, majd elkezdtem készülődni. Kinézve az ablakon, verőfényes reggel volt, ma is meleg júniusi napra számíthattunk. Abban biztos voltam, hogy combfixet nem fogok húzni, pénteken is majd megsültem benne. A szekrény előtt álldogálva azon morfondíroztam, mi is lehetne kényelmes ebben a melegben, de mégis hivatalos. Szívesen vettem volna fel csak egy maxiszoknyát, de ma volt egy megbeszélésem, ahova nem lett volna megfelelő öltözet. Így tehát a választásom egy fodros mellrésszel rendelkező ujjatlan fehér ingre és egy piros ceruzaszoknyára esett. Előre örültem, hogy felvehetem a nemrég vásárolt cipőmet hozzá. Egy fehér-piros orrnélküli lakk magas sarkút. A hajamat igyekeztem feltűzögetni. Előkotortam a szekrényem mélyéről a fehér kis kézitáskámat, belepakoltam, kisminkeltem magam, egy kis parfüm és már indultam is.

Adél fülig érő vigyorral ugrott fel az asztalától, mikor megpillantott a küszöbön.

- Jó reggelt! – csilingelte.

- Jó reggelt. – hangzott az én sokkal tompább köszönésem halvány kis mosollyal. – Kérlek szépen, hozz nekem kávét… meg valami reggelit is. – kértem tőle, majd mielőtt beléptem volna az irodámba, hirtelen Adél felé fordultam. – Mi ez a vigyor?

- Ja, semmi. Jó kedvem van, szép napunk van…

- Aha. – bólintottam és benyitottam az irodába. A küszöbön állva azonban megtorpantam. Döbbenten meredtem az irodámban fogadó látványra.

- … és neked hódolód van! – fejezte be hirtelen Adél a megkezdett mondatát.

Nem tudtam megszólalni, csak mosollyal az ajkamon besétáltam és az asztalomhoz mentem. Az íróasztalomat beborították a virágok, egymást érték a vázák és minden vázában más-más virágból készült csokor volt. A székemre ejtettem a táskámat, és óvatosan végighúztam a tenyerem a csokrok tetején lévő szirmokon. Mosolyogtam. Még mindig. Majd észrevettem az egyiken egy kis kártyát. Levettem a csomagolópapírról és kibontottam az aprócska borítékot. A benne lévő lapon ez állt:

„ Nem tudtam, melyik a kedvenc virágod, ezért mindenből kértem egy csokrot. Csak úgy. Csak azért, hogy mosolyt csaljon az arcodra, remélem sikerült. Viktor”

Viktor. Újra elmosolyodtam és egészen finoman az ajkamhoz szorítottam a kis papírlapot, majd leültem a székembe és csak néztem a szebbnél szebb kompozíciókat. Magam sem tudom, mennyi idő telhetett el, de arra eszméltem, hogy Adél kopogtat az ajtómon egy csésze kávéval és egy péksüteménnyel.

- Ugye, milyen gyönyörűek? – nézett rám még mindig azzal a vigyorral, amivel reggel is várt.

- Valóban.

- Segítsek áttenni őket a másik asztalra, hogy dolgozhass?

- Igen, légy szíves. – feleltem, majd óvatosan megkérdeztem Adélt. – Viktor már bent van?

Adél úgy tett, mint aki nem is sejti, miről lehet szó, de azért egy halvány mosollyal a szája szegletében megjegyezte:

- Naná. – majd bűnbánó arccal hozzátette, hogy sajnálja, hogy pénteken megzavart minket.

- Nem zavartál meg semmit. – mondtam, de éreztem, hogy elpirulok. – Csak beszélgettünk. Most átmegyek, megköszönöm a virágokat, fél perc és itt vagyok.

- Jól van. – nyugtázta Adél. – Ide teszem a kávédat az asztalra.

- Köszönöm. – mondtam, majd átsiettem az előtéren és bekopogtam Viktorhoz.

Benyitottam, de Viktor épp telefonált. Ahogy hallottam épp az anyavállalattal beszélt. Nem akartam zavarni, de ő rám mosolygott és intett a fejével, hogy nyugodtan lépjek be. Beléptem, de néhány másodperces várakozás után, inkább Viktor asztalához sétáltam. Felkaptam egy tollat és egy cetlit. Ráfirkantottam pár sort, majd Viktor elé toltam, rámosolyogtam és sarkon fordulva kisétáltam. Mikor becsuktam az ajtót, akkor láttam, hogy Viktor mosolyogva olvassa a cetlit, amin ez állt.

„Sikerült, köszönöm szépen. Amúgy pink tulipán.” 

Visszasurrantam a saját irodámba, addigra Adél már minden vázát átrakott a másik asztalra. Leültem a székembe és csak néztem a virágokat. Hirtelen az jutott eszembe, milyen régen volt már, hogy valakitől is virágot kaptam. Ez most kifejezetten megmelengette a szívemet. Jólesett. Még a munka is jobban ment attól, hogy néha-néha rájuk pillantottam. Valójában el is szaladt a délelőtt úgy, hogy észre se vettem, csak akkor tűnt fel, mikor Adél bekopogott az ajtón, hogy jövök e vele ebédelni.

- Már ennyi idő van? – néztem csodálkozva az órámra.

- Igen. Akkor jössz velem?

- Nem, köszönöm, fontos hívást várok.

- Hozzak neked valamit?  - kérdezte Adél.

- Juj, azt megköszönném, kedves vagy! A szokásost, jó?

- Jó, rendben. – mondta Adél, majd becsukta az ajtót.

Talán még a liftig sem érhetett el, amikor is befutott a várt fontos hívásom. Felkaptam a mobilt és fel s alá sétálgatva beszélni kezdtem. Hosszasra sikerült. Esküszöm, még a nyakam is elgémberedett tőle. Fájón masszírozgattam az ablak előtt állva, mikor halk kopogás hallatszott az ajtó felől.

- Szabad. – szóltam ki, miközben ide-oda döntögettem a fejemet.

Amikor kinyílt az ajtó, hátrapillantottam. Láttam, hogy Viktor lép be a küszöbön. Nem fordultam felé, csak szelíd kis mosollyal visszafordultam az ablakhoz. Mögém állt, szorosan. Picit a testének dőltem. Hallottam, ahogy mély levegőt vesz, majd lassan kiengedi.

- Nehéz beszerezni pink tulipánt.

Elmosolyodtam és halkan válaszoltam.

- Tudom.

- De nem lehetetlen.

- Nem. – válaszoltam csendesen.

Viktor karjai váratlanul körbefonták a testemet, én pedig tehetetlenül besimultam az ölelésébe. Bár még eléggé feszes, visszafogott volt ez a kis bújás, de mindkettőnk ugyanazt érezte. Azt, hogy ez nagyon jó, hogy ez most kell. Röpke boldogságérzetemet félretolva nagyot sóhajtottam.

- Mit csinálunk? – kérdeztem Viktortól.

- Ölelkezünk.

Mosolyogtam, majd megfordultam a karjaiban. A tenyereimet a vállaira csúsztattam.

- Úgy értem, mit művelünk mi egyáltalán? Nekem férjem van, neked pedig feleséged, és amúgy is alig ismerjük egymást.

- A férjed távol él tőled, az én házasságom pedig maga a pokol. – látta, amint megcsóválom a fejem és már épp reagáltam volna, de közbeszólt: - Nézd, Dia. Én sem tudom, mi ez, ami köztünk van. Én is furcsállom, hogy alig pár találkozás után ilyen heves érzelmeket váltasz ki belőlem, de ez van. Nekem ez kell!

- Heves érzelmeket váltok ki belőled? – néztem rá kedveskedő boci szemekkel.

Viktor elmosolyodott és ujjaival kisimította a halántékomra göndörödő tincseimet. A fülemhez hajolt, közel húzott magához és suttogni kezdett.

- Folyton kívánlak, a nap minden percében.

Megborzongtam a szavaitól. Egy pillanatra még a szemeimet is lehunytam. 

- Csókolj meg. – súgtam vissza neki érzésektől, vágytól telítődve. 

Az ajkaink éppen csak, hogy összeértek, a szikra lángra lobbant köztünk és minden bizonnyal marcangolva, tépve egymásnak is estünk volna, ha nem kopog és nyit be rögtön az igazgató. De ez történt és mi szétrebbentünk. Gyorsan az asztalhoz álltam és a kezembe kaptam az asztalon heverő mappát, Viktor pedig az asztal mellé állt.

- Diána, zavarhatom egy percre? – kérdezte furán nézve ránk.

- Természetesen, tessék csak. – válaszoltam.

- Én már megyek is. – szólt gyorsan Viktor és kisomfordált az irodából.

Az igazgató beljebb jött, megdicsérte a virágaimat és helyet foglalva elmondta, miért is jött. Alig bírtam figyelni rá, koncentrálnom kellett nagyon, hogy megértsem, mit is akar. Persze, buzgón bólogattam. Amikor végre felállt és távozott, megérkezett Adél az ebédemmel. Csendben megebédeltem az irodámban, majd újra a munkába temetkeztem. Persze szívesen folytattam volna inkább, amit Viktorral elkezdtünk, de nem akartam kísérteni a sorsot. Valaki úgyis ránk nyitna, megzavarna. Inkább az időre bíztam, talán azt reméltem, az idő majd kioltja a vágyunkat. Mondhatom, tévedtem. Késő délután, miután Adél elbúcsúzott, Viktor megjelent az irodámban és kulcsra zárta az ajtót.

- Nem gondolod, hogy ez még feltűnőbb?

- Én most csak a csókodra tudok gondolni. – mondta, miközben két lépéssel már előttem is termett, magához vont és ajkai már le is csaptak az enyémre.

A lendülettől kicsit megtántorodtam, és egészen az asztalomig hátráltam. Viktor megcsókolt és minden gondolat és tiltakozás kiesett a fejemből. Csak viszonozni akartam. A karjaiba omlottam és hagytam, hogy magával ragadjon a szenvedély. Csak az dörömbölt a fejemben, hogy ez nekem is jár. Boldog akarok lenni kicsit és most ettől lennék az. Viktor megemelt és az asztalra ültetett. A térdeim közé fúrta magát és olyan szorosan ölelte magához a testemet, ahogy csak tudta. Megragadtam a nyakkendőjét és meglazítottam, ujjaim fürgén gombolni kezdték az ingjét. Alig vártam, hogy végre széttárhassam a felsőtestén az inget, hogy megérinthessem a bőrét, hogy végig simíthassam az izmait. Felnyögtem a gondolatra, és aztán amikor valóban a felhevült bőrre tapasztottam a tenyeremet, szinte elaléltam, hogy hús-vér-izom férfit tapinthatok annyi magányos éjjel után. Viktor megrázkódott az érintésemtől. Keze sietősen kezdte lehántani rólam a felsőmet. Miután az ingem az asztalra hullott a vállaimról, magához vonta a felsőtestemet, és ajkai továbbhaladtak az államra. Jóleső sóhajjal felszegtem a fejemet. Viktor pedig elképesztően lágyan, de mégis türelmetlenül csókolta a nyakamat, majd a vállamat. Tenyere az egyik mellemre csúszott, majd hirtelen hátranyúlt a melltartóm kapcsához. Szétpattintotta az apró kapcsot, mire az anyag megszűnt védelmezni a melleimet, előrehullott, majd Viktor ujjai közé gabalyodva szintén az asztalon végezte. A csupasz, forró felsőtestünk egymásnak préselődött és szinte egymásba olvadt. Határozottan éreztük, hogy együtt lélegzünk. A testem önkéntelenül is vonaglani kezdett, és ahogy Viktor meleg tenyere ráborult a remegő keblekre, hangos sóhaj szaladt ki az ajkaim közül. Viktor egyik kezével a lapockám mögé nyúlt és gyengéden hátratámasztott, míg én is kitámasztottam magam az egyik kezemmel. Szájával felfedezőútra indult a mellkasomon. Lágyan becézve haladt egyre közelebb és közelebb a mellbimbómhoz. Amikor odaért, először csak az ajkai közül kiáramló forró levegővel cirógatta, majd nyelve hegyével meg-megérintve érte el, hogy a kis bimbó reszketve megkeményedjen. A mellkasom hullámzani kezdett, Viktor látva a reakciómat, elvesztette önuralmát és ajkai közé szívva a mellbimbót szopogatni kezdte. Azt hittem, ott élvezek el azonnal, annyira régen volt már részem ilyen érzékiségben. Viktor óvatosan birtokba vette szájával a másik bimbót is. Egész testemben reszkettem, éreztem, hogy az ereimben a vér ezerrel száguld, az agyam lüktetett és minden egyes pórusom Viktorért kiáltott. Valami azt súgta, igen, erre vártál egész életedben, vedd el, a tiéd! És igen, el akartam venni. Izgatottan végigfutattam az ujjaimat Viktor felsőtestén és beakasztottam az ujjamat a nadrágja szélébe. Kicsit eltoltam magamtól és igyekeztem talpra állni. Viktor egy pillanatra kétségbeesve nézett rám, de aztán a szemembe nézve megértette a szándékomat. Vadul, önző vágytól hajtva az ajkába martam és tolni kezdtem a kanapé felé. Hamar átvette tőlem az irányítást és a következő pillanatban már arra eszméltem, hogy a szoknyám a bokáim köré hullott. Óvatosan kiléptem a textil alkotta körből, és szédülve Viktor heves csókjától a hátamon éreztem a kanapé hűvös érintését. Tépni kezdtem Viktorról az inget és messzire hajítva az összegyűrt anyagot közel húztam magamhoz. Ajkaink pillanatnyi el-elszakadása egymástól levegőért való kapkodást eredményezett. Ziháló lélegzetünk hallatszott csak és a szívünk gyors kalapálása. Nem éltem még át ilyen pusztító vágyat, akartam Viktort, ott és akkor. A szememre lila köd ereszkedett, tombolt bennem a forróság. 

- Istenem, milyen gyönyörű vagy. – lihegte a fülembe. – Annyira vágyom rád, úgy kívánlak.

- Én is téged, nagyon. – súgtam teljes önkívületben.

Viktor felnyögött, éreztem a combomnak fúródni a férfiasságát. Szinte egyszerre kaptunk a másikhoz. Én a nadrágjának a cipzárjához, Viktor pedig a bugyimhoz. Ujjaival cirógatni kezdte a szeméremajkaimat. Türelmetlenségemben szinte széttéptem a cipzárt és kapkodva rángattam le róla a nadrágját. Valahonnan a távolból tompa zajokat hallottam, csörömpölést, de ezek most kívül estek azokon a dolgokon, amik érdekeltek. Most semmi más nem érdekelt, csak hogy Viktor belém hatoljon. Éreztem, hogy a szeméremajkaim vérrel telítődnek, duzzadnak és a bugyim már kényelmetlenül feszül nekik. Az apró fehérnemű már igencsak lekívánkozott rólam. Viktor egy másodpercre fölém magasodva a szemembe nézett, majd ajkai a bőrömre cuppantak és igyekezett minden egyes millimétert a magáévá tenni. Vadul vergődtem alatta, tobzódva az egyre inkább perzselő forróságban. A szám szinte folyton kiszáradt, percenként nedvesítettem meg az ajkaimat. Végül Viktor nadrágjához kaptam újra és minden erőmmel letoltam róla, bokszerestől. Amint a kezemmel érintettem testének legérzékenyebb pontját, mindketten felnyögtünk. Nagyon régen volt már, mikor az ujjaim körbeölelhettek egy ilyen szerszámot. Viktor a térdével szétnyomta a combjaimat és egyik ujjával végigfutott a bugyim belső szegélyén, picit kihúzva bebújt alá és leheletfinoman megsimogatta a szeméremajkamat. Az érintésétől nedv buggyant ki közülük.

- Ó, kérlek! – emeltem meg a csípőmet amennyire csak tudtam.

Viktor újból megcsókolt, az ajkai szinte felfaltak. Minden apró porcikám a behatolásért könyörgött. Akkor megint fura hangot hallottam a távolból, de nem törődtem vele. Viktor félrehúzta a bugyimat duzzadt hímvesszője útjából és már éreztem is, ahogy a makkja a felajzott, nedves szeméremajkaknak nyomódik. Ha képes lettem volna rá, visszatartom a lélegzetemet, de muszáj volt kapkodnom a levegőt és minél több friss oxigénnel megtöltenem a tüdőmet. Így is az ájulás környékezett a rám váró extázistól, hátha még levegőt se veszek.

- Olyan finom vagy. – zihálta az arcomba Viktor.

A combjaimat olyan szélesre tártam, amilyenre csak tudtam, teljes mértékben felkészültem a forró és lüktető férfiasság befogadására, a testemben akartam már érezni és igen, akkor Viktor picit előrelendítette a törzsét és éreztem, hogy az ajkaim engedelmesen szétnyílnak…

- Diácska! Diácska, bent vagy?

A rikácsoló és olyannyira ismerős hang egy röpke másodperc alatt visszarántott a földre. Ijedten néztünk az ajtó felé. A kilincs le-lenyitódott. 

- Bent vagy, Diácska? – hallatszott újra az előtérből.

- Ki a fene ez? – kérdezte pokoli csalódottsággal és dühvel a hangjában Viktor.

- Margitka néni, a takarító. – nyögtem fel fájdalmamban. – Biztos takarítani akar.

- Nem érdekel, menjen máshova takarítani. Miért itt akar kezdeni? Én most…

- Hidd el, én is! – másztam ki alóla és ültem fel a kanapén. – De valószínűleg nincs már itt rajtunk kívül senki. Nézd, csak milyen késő van már. – mutattam a faliórára.

- Diácska!

- Itt vagyok, Margit néni! Mindjárt nyitom az ajtót! – kiabáltam ki, majd felálltam és öltözni kezdtem.

Viktor a kanapén ült és próbált úrrá lenni a merevedésén.

- Öltözz már. – kiáltottam rá.

- Nem tudok. Erre nem tudom felhúzni a nadrágomat. – mondta a lába közé bökve, majd felállt és hozzám lépve a testemhez bújt.

- Tudom, és sajnálom. Egyébként… - mosolyodtam el, miután szájon csókoltam. – nagyon hízelgő számomra, hogy ennyire…. szóval imponál a mérete.

- Hmm. – nyögött fel Viktor. – Hátha még tudnád, milyen érzés, amikor benned lüktet.

- Minden vágyam megtudni… - suttogtam az ajkai közé.

- Diácska, nem vagy egyedül? Nem akarlak zavarni. – hallatszott az újabb rikácsolás.

- Ezzel már elkésett. – sóhajtott maga elé Viktor és elkezdett öltözni. 

Megvártam, amíg az utolsó ruhadarabját is magára húzta és kinyitottam az ajtót. 

- Csókolom, Margit néni!

- Szia, Diácskám. Ó, elnézést. – nézett az idős nő zavarodottan a férfira. – Nem tudtam, hogy ti… azaz, hogy maguk…szóval…

- Margit néni, semmi baj! Jöjjön csak takarítani, már megyünk is. – mondtam neki vidáman, majd összeszedve a táskámat, lecsukva a laptopomat valóban távoztam is az irodából.

Viktor is visszament az irodájába, összeszedte a cuccait és már a liftnél várt. A parkolóházban elkísért a kocsimig. Ott átölelt és az autónak döntött.

- Menjünk valahová, ahol kettesben lehetünk.

Felnevettem.

- Szeretném, de talán nem véletlenül történt ez így.

- Ne mondj ilyet! Belepusztulok, annyira kívánlak. – hadarta el, majd megcsókolt.

- Én is kívánlak, de várjunk még egy kicsit, jó? Nem szeretnék több kényelmetlenséget. Időt, helyet és alkalmat akarok.

- Rendben, de ne várjunk túl sokat. – kérlelt.

Rámosolyodtam, majd beültem a kocsimba. Viktor is az autójához sétált és mindketten elhajtottunk haza. Útban hazafelé szép kis dugóba kerültem. Morfondírozni kezdtem. Végül hirtelen ötlettől vezérelve előkaptam a mobilom. Hosszasan kerestem benne egy bizonyos számot, majd tárcsáztam.

- Viki? – szóltam bele, mikor felvették a vonal túlsó végén. – Szia! Itt Teleki Dia.

- Szia, Diána! Mi újság? 

- Ó, semmi különös, csupán egy szívességet szeretnék kérni tőled. Illetve nagy szívességet. Érdekelne, hogy van e kiadó lakásod?

- Kiadó lakás? Baj van a házzal?

- Nem. Azon kívül, hogy egymagamnak túl nagy és túl üres.

- Péter még külföldön van?

- Igen és már nem dédelgetek hiú reményeket, hogy valamikor is hazajön.

- Vagyis külön folytatjátok?

- Nem tudom, nem beszéltünk még ilyenről, de én szeretnék egy kisebb lakásba költözni.

- Figyelj, persze, van pár kiadó lakásom. Fussunk össze, beszéljünk, milyenre gondolsz pontosan és már mutatom is őket.

- Oké, akár most is összefuthatunk.

- Rendben.

Megbeszéltünk időt és helyet és elbúcsúztunk. Vikit még az egyetemről ismertem. Diploma után saját ingatlanügynökséget alapított és ő kereste nekünk anno Péterrel a házunkat. Beültünk egy kávéra és elmondtam neki az elképzeléseimet. Kértem, hogy olyan lakást keressen, ami másfél-két szobás, erkélyes, közel a munkahelyemhez, jó lenne, ha új építésű lenne. Miután végignézte a laptopjában a szűkített kínálatot, talált hármat, ami szóba jöhet. Mesélte, hogy van egy nagyon szép, ami közel van a vállalathoz, újépítésű, amerikai konyhás-nappalis plusz hálószobás.

- Megnézhetném?

- Persze, pont nálam van a kulcs, mert délelőtt mutattam egy fiatal párnak, de nekik bútorozott kellett volna inkább.

- Szóval bútorozatlan?

- Igen. Baj?

- Dehogy, tökéletes.

Hamar oda is értünk. Megnéztem és egyből beleszerettem. A falak gyönyörű szép lilára voltak festek, a padló dió színű hajópadló volt. Az ablakok, a nyílászárók újak és egy bűbájos kis erkély is tartozott hozzá. Valóban nem volt nagy, de nekem pont megfelelt. Azonnal kivettem. Viki felhívta a tulajt és találkozót beszélt meg vele holnap délre. Megbeszéltük, hogy itt találkozunk és rendezünk minden papírt. Boldogan mentem haza. Rendeltem magamnak vacsorát, majd lezuhanyoztam és leültem a kanapéra. Ölembe vettem a laptopomat és izgatottan kerestem fel bútorüzletek honlapjait, hogy berendezést keresgélhessek álmaim otthonába.