Tizedik epizód

Mindenki felkapta a fejét. Egy emberként pillantottak Viktorra. Mila szülei falfehéren bámultak egymás arcába. Milában szörnyű balsejtelem támadt, minden erejét össze kellett szednie, hogy meg tudjon szólalni.
- Mi az... hogy miféle váltók? Amiket apa alá...
- Ezt nem most fogjuk megbeszélni! – vágott közbe haragosan Mila apja.
- Pedig most már engem is érdekel. – nézett a férfire Viktor.
- De ez most lényegtelen! Az esküvőnek meg kell lennie, felcsináltad a lányomat, vedd feleségül! – mutogatott az idős férfi Viktornak. Ádám már alig bírta cérnával, Mila egyre inkább szürkülő ábrázatát nézte. Szerelme képtelen volt a szavakra, csak feküdt összegörnyedve a karjaiban és tekintete olyan mértékű fájdalomról tanúskodott, hogy Ádám szinte elsírta magát. Ám ezekre a szavakra felkapta a fejét.
- Jóember, értse már meg, hogy a baba nem ezé az állaté! – Ádám most Viktorra nézett. Viktor szemében kis félelem tükröződött, szinte némán kérte a dokit, hogy ne árulja el a titkát. Ádám akkor értette meg. A kretén mindvégig tudta, hogy a gyerek nem az övé. Úgy döntött, kitálal. – Az úriember abszolút terméketlen. Nem lehet gyereke.

Mila felnyögött. Ádám látta, hogy könnyek csorognak a lány arcán.
- Micsoda? – szaladt ki Timi száján. – És te tudtad ezt? – nézett dühödten Viktorra. A férfi nem szólalt meg.
- Most mi van? – tárta szét a karját Viktor. Nehogy már én legyek a főgonosz a sztoriban. Én csak jót tettem volna! Elvettem volna Milát feleségül annak ellenére, hogy tudtam az a kölök nem az enyém.
Timi felhördült.
- De minek, azt áruld már el! Nem szerelemből, az egyszer biztos! – fakadt ki.
A tömeg még mindig zúgolódott, a sziréna már egészen közelről hallatszott.
- Hogy hogy minek? – csapta össze a kezét Viktor. – Hogy részesüljek a cégből, hogy tagja legyek egy befolyásos családnak...
- Most már elég legyen! – üvöltött Mila apja.
Timi és Ádám egymásra néztek. Mila feljajdult és maradék erejét is összeszedve kinyögött pár szót.
- Apa... mit jelentsen ez? Ugye... nem... – a szemeit ellepték a könnyek. Az apja képes lett volna becsapni őt? Mila most nagy nehezen Viktorra nézett. – De hát.. a cég már a tied... a váltók...miatt
- Mi van? – kérdezte elhűlve Viktor. – Milyen váltókkal jössz már te is?
Mila összeomlott. A szülei becsapták, képesek lettek volna csak azért feleségül adni Viktorhoz, hogy ne esse csorba a hírnevükön és még a baba is az ő malmukra hajtotta a vizet. A felismerés lesújtotta. Eszméletlenül hanyatlott a földre. Még szerencse, hogy Ádám tartotta. A mentősök abban a pillanatban léptek a templomba, futottak a sorok közt és azonnal hozzáláttak Mila ápolásának. Mikor feltették a hordágyra és Ádám instrukcióival elindultak kifelé a mentőautóhoz, Ádám visszafordult a döbbent násznép felé. Mondandóját Mila apjának célozta elsősorban, másodsorban a kreténnek.
- Esküszöm, ha Milának bármi baja származik ebből, megkeserülik. Szégyelljék magukat, maguk nem szülők! Mostantól Milának nincsen családja. Én vagyok a családja!
Hangja fenyegetően csengett a templom csendjében, különösen az utolsó mondata. Ádám megfordult és a hordágy után futott. Timi követte.
- Fogalmam sincs, miről hadovál itt mindenki, miért lenne enyém a cég, és semmi váltóról nem tudok, de elegem volt ebből az egészből. Nekem ez már túl komplikált! Nem kérek ebből a hibbant családból. – Mila apja felé fordult és nyomatékosan kijelentette: - A jövőben ne számítson rám! – Majd csúfolódva hozzátette: - Kedves apósom!
A kijárat felé indult. A násznép hirtelen feltámadt, ezernyi oldalról suttogtak és a nyelvét köszörülte mindenki az imént lezajlott jeleneten. Ahogy Viktor kilépett a templomból, Mila anyja ájultan rogyott össze, de ez már csak a férjét érdekelte. A rokonság szó nélkül kezdett kiáramlani a templomból.

A mentőautó hangos szirénázással száguldott a kórház felé. Ádám már a mentőből beszólt, hogy várják őket, legyen előkészítve a műtő és álljon készen a team. Idegesen markolta Mila élettelen kezét, és ha csak a vörösre változott fehér ruhára nézett, még inkább idegesebb lett. Azt már tudta, teljesen biztos volt benne, hogy a babát már elvesztették, most már Mila élete volt a tét. Rengeteg vért vesztett. Nézte a lány szürke arcát és most olyan távolinak tűnt a mosolygós, üde Mila, hát még a felhevült, kipirult arcú Mila. Akkor imádkozni kezdett magában, hogy még láthassa azt az arcot. A mentőautó befordult a kórház udvarára. Ádám látta a mentőbejáratnál a kollegáit. Minden nagyon gyorsan történt. A szeme sarkából észlelte, hogy Timi autója is beállt a mentő mögé. Sebtében kapták ki a hordágyat és már tolták is a műtő felé.
- Minden készen áll? – kérdezte Ádám.
- Igen.
Timi futott utánuk, ameddig engedték, de aztán megtorpanni kényszerült és csak bámult a hosszú folyóson száguldó hordágy után.


Valamiféle csipogást hallott. A feje fölül. Mozdulni akart, de nem bírt. Próbálta kinyitni a szemét, de alig sikerült. Fogalma sem volt róla, hol van. Szomjas volt, nagyon. Megpróbálta kinyitni a száját, de olyannyira száraz volt, hogy szinte összeragadt. Percek teltek el ismét, újra csipogást hallott, majd egy női hangot.
- Doktor úr! Haza kéne mennie, pihenjen.
- Úgysem tudnék. – Ádám hangja volt, felismerte. Ádám mellette volt, ez adott neki annyi erőt, hogy felnyögjön és megpróbálta kinyitni a szemét. Résnyire sikerült is. Ádám azonnal odahajolt hozzá.
- Mila! – megsimogatta az arcát. – Hogy érzed magad?
A lány már egészen kinyitotta a szemét és bár hunyorogva, de sikerült a férfi felé fordítania a tekintetét. Szólásra nyitotta a száját.
- Szom...- megnyalta a száját, ennyire telt tőle.
- Szomjas vagy? – kérdezte a férfi. Mila bólintott.
Ádám szólt a nővérnek, aki kevéske vizet hozott egy pohárban és szívószálat tett bele. Ádám elvette tőle és a szívószálat Mila ajkához tette.
- Ne emeld meg a fejed. Csak lassan kortyolgass.
Mila ivott pár kortyot, egészen jobban lett tőle. Ádám letette a poharat és a nővérrel újabb infúziós tasakot tettetett fel. Mila újabb csipogást hallott. És már érezte is, hogy a karján vérnyomásmérő van, most már tudta, hogy az csipogott. Most már tudta, hol van. Az arcára kiült a felismerés szomorúsága. Ádám megfogta a kezét.
- Emlékszel mindenre? – kérdezte tőle.
- Nagyjából. – bólintott Mila, majd tétován a hasára húzta a kezét és kérdőn nézett Ádámra. A férfi lesütötte a szemét és megrázta a fejét.
Ezután hosszú percekig hallgattak, egyikük sem tudott mit mondani. Majd Ádám közel hajolt Milához és végtelen gyengédséggel a hangjában vigasztalni kezdte a lányt.
- Őt már nem tudtam megmenteni, de a méhedet igen. Még szülhetsz nekem.
Mila a férfira nézett. Az arca teljesen semleges volt. Majd egyszer csak megszólalt.
- Honnan tudtad, hogy Viktor nemzőképtelen?
Ádám felsóhajtott, majd belefogott:
- Egy napon bejött a rendelőmbe. Azt mondta, a menyasszonyánál találta a névjegykártyámat és tudni akarta, mi baja van. Aztán megmondta a nevedet. Csak annyit mondtam neki, hogy családtervezés miatt jöttél hozzám, erre ő is ki akarta vizsgáltatni magát. Adtam neki beutalót, így én is megkaptam az eredményeit, de egészen a mai nap reggeléig nem néztem bele a leletekbe.
- És én azt hittem, tőle vagyok terhes.  – húzta el Mila a száját. – Ezt az egészet elkerülhettem volna, ha tudom, hogy nem az övé. Akkor hozzád mehettem volna és boldogok lehettünk volna.
- Miért beszélsz feltételes módban? Mila, a mi közös életünk csak most kezdődik. Boldogok leszünk együtt. A szüleidnek is megmondtam a templomban, most már én vagyok a családod.
Mila lebiggyesztette a száját.
- Mi a baj? – kérdezte Ádám. Mila szája sírásra görbült.
- Nem vigyáztam a babánkra. Tudnom kellett volna, hogy a tiéd, éreznem kellett volna.
Ádám felállt és egészen közel hajolt a lányhoz.
- Csss! – próbálta csitítani. – Mila, nem te tehetsz róla. Még nagyon korai volt ez a terhesség, ilyenkor ez bárkivel megtörténik.
- De most ez velem történt, nem bárkivel. – felelte indulatosan Mila.
Ádám már elő akart hozakodni a ténnyel, hogy tudja, hogy Viktor az esküvő előtt Milához nyúlt, látta a nyomait a műtőben, és valószínűsítette, hogy az sem tett jót a babának, de nem akarta még inkább felzaklatni Milát. Valamint emlékezett rá, hogy Mila már napokkal előtte görcsölt. Nem az erőszakos közösülés volt a kiváltó ok. Ő maga persze fortyogott a dühtől, hogy az a szemétláda már megint bántotta Milát, de most csak Mila mellett akart lenni. Segíteni neki feldolgozni, megbékélni és magára találni. Hiszen nemcsak a babát vesztette el, de képletesen a szüleit is. Mert kétsége sem volt afelől, hogy Mila ugyanúgy gondolja, mint ő, hogy az életben többet látni sem akarja az apját és az anyját. Megsimogatta a lány halántékát, mire az durcásan a fal felé fordult. Ádám elnyomott egy sóhajt magában.
- Hagylak pihenni. – súgta, majd homlokon csókolta a lányt és kisétált az intenzívről. Mila még hallotta, amint meghagyja a nővéreknek, hogy azonnal értesítsék minden fejleményről vele kapcsolatban.
Pár perc múlva egy nővér lépett hozzá és ellenőrizte az infúziós tasakot. Injekciós tűt látott a kezében.
- Adok egy kis nyugtatót, ettől majd jót alszik. – mosolygott Milára.
És igaza volt, Mila pár perc múlva már aludt is.

Teltek a napok. Timi is eljött Milához és Ádám is ott ült mellette, amikor csak kis szabadideje volt. Beszéltek hozzá, kérdezgették, meséltek neki, mindent próbáltak bevetni, de Mila szótlanul feküdt az ágyban és csak bámult rájuk. Kedvetlenül húzta el a száját minden mondatra, végül a fal felé fordulva jelezte, hogy nem kér többet a társaságukból. Egy újabb ilyen alkalom után Timi és Ádám egymásra nézve kisétáltak a kórteremből.
- Meddig tart még ez a közömbösség? Normális dolog ez egyáltalán? – kérdezte Timi.
- Nézd, fogalmam sincs. – felelte Ádám csípőre tett kézzel. – Már én is tanácstalan vagyok.
- A baba miatt van?
- Szerintem igen. Illetve a szülei miatt.
- Á, azt nem hiszem.
- De, Timi, gondold csak végig! Te is így viselkednél, ha rájönnél, hogy a szüleid csak eszköznek használtak, és gondold el, még csak nem is érdeklődnek a hogyléte felől. Pedig azt gondolná az ember, legalább annyira érdekli őket, hogy tudják él vagy hal e, de arra sem kíváncsiak. Legalábbis ide nem jöttek. – felelt Ádám, miközben a kórterem nyitott ajtaján át Mila hátát nézte, ahogy az a fal felé fordulva fekszik.
- Nem, nálam sem érdeklődtek. – reagált Timi. – És mit csináljunk?
- Nem tudom, Timi, tényleg. Mellette kell lennünk. Együtt átvészeljük valahogy ezt az időszakot.

Néhány nap múlva Ádám és Timi hazavitték Milát. Ádám kezdetben ragaszkodott ahhoz, hogy Mila nála lakjon, de a lány határozottan elutasította. Közömbös volt mind Ádámmal, mind Timivel. Pokolian fájt a lelke. Teljesen felemésztette a bánat. Naphosszat tépelődött azon, hogy a szülei ennyire nem szerették, és hogy elvesztette a babát. Marta a bűntudat, hogy babájának rövidke élete alatt nem is szerette őt, hiszen azt hitte, Viktortól fogant. Hát milyen anya ő! Rossz, igen, nagyon rossz! A baba tudta, érezte, hogy nem szeretik. Olyan lett, mint a saját anyja. Egyre mélyebbre került a saját maga ásott lelki gödörbe és képtelen volt kikecmeregni onnan. Ádám segítségét nem fogadta el. A férfi szerelme sem volt képes átlendíteni az akadályokon. Mila azt hitte, a férfi szánalomból van vele és titkon őt hibáztatja a baba elvesztése miatt.

Ahogy múltak a napok, Ádám egyre elkeseredettebb lett. Mila bezárkózott a kis világába és nem engedte be őt. Nyoma sem volt annak a lánynak, akibe beleszeretett. Árnyéka volt csak régi önmagának, egy fakó utánzat. A férfinek már fogalma sem volt, mit tegyen, csak azt tudta, szerelmes Milába és megmenti őt, ha törik, ha szakad, ha kell, még saját magától is. Egy este hatalmas virágcsokorral kopogtatott Mila ajtaján. Már eltelt pár perc, de a lány nem nyitott neki ajtót.
- Mila, engedj be, légy szíves! – kérte halkan. Újra kopogott. – Mila!
Már kezdett aggódni, mikor a háta mögött megállt a lift és Timi szállt ki belőle. A férfi tanácstalan arccal bámult rá.
- Mi történt? – kérdezte a nő.
- Fogalmam sincs. Nem nyit ajtót.
- Hogy érted? – nézett a férfire, majd az ajtóra. Ő is kopogni kezdett. – Mila! Nyisd ki, kérlek!
Ám az kopogására sem jött felelet. Akkor Timinek eszébe jutott valami.
- Várj csak. – kotorászni kezdett a táskájában. – Mila adott nekem kulcsot, miután lecserélte a zárat a.. – Ádámra nézett – tudod...az... na, mindegy. – rázta meg a fejét. – Itt is van. – mutatta fel diadalmasan a kulcsot.
Sietve dugta a zárba, a kulcs gond nélkül elfordult és az ajtó kinyílt. Mindketten beléptek a lakásba, de ami ott fogadta őket, arra nem voltak felkészülve. Ádám kezéből a földre esett a virágcsokor. Pár percig szótlanul álltak az előszobában, majd egymásra néztek. Timi reagált először.
- Mila. – kiáltott. A hangja vészjóslóan visszhangzott a teljesen üres térben. Nem érkezett válasz. Timi a háló felé ment, bekukkantott, majd a fürdőbe is benézett. – Semmi. – jött vissza az előtérbe. – Sehol semmi, minden üres. – sóhajtotta és a hajába túrt. A kezét csípőre tette és látta Ádámon, hogy a férfi mindjárt darabjaira hullik.
Ádám a homlokát a tenyerébe fektette, körbefordult az előszobában és fájdalmasan felszisszent.
- Ez nem lehet... – elharapta a mondat végét. Egy papírost látott az ajtó belsejére tűzve. odalépett és letépte. Timi nem mert odamenni. Gondolta, hogy Mila Ádámnak írt. Ettől függetlenül Ádám hangosan olvasta a sorokat.

„El kellett mennem. Nem éreztem itt jól magamat. El kell szakadnom a világomtól, az eddigi életemtől. Kérlek, ne keressetek! Egyedül kell végigcsinálnom, messze innen.
Ádám, ne haragudj!”

Ennyi. A férfi kezéből a papír a földre hullott. Timi beharapta az ajkát, ahogy Ádám arcát figyelte. Nagyon sajnálta a férfit. Ádám tenyerét a fejére tapasztotta, lassan esett térde, kezei a szemeit takarták.
- Elment. – súgta önkívületben.
Timi hozzálépett és a földre térdelt a férfi mellé.
- Ádám, ne. Kérlek, nyugodj meg!
A lány megérintette a férfi vállát, érezte, hogy az reszket. Ádám sírva fakadt.
- Ne, kérlek, ne sírj! Megtaláljuk. Segíteni fogunk neki. Ádám... Ádám! – szólongatta a férfit, miközben kezeivel megpróbálta magára irányítani a férfi arcát. Kevés sikerrel.
Ádám ott és akkor összeomlott. Timi magához ölelte a férfit. A földre ült és az ölébe vonta a síró férfit.
- Jaj, Ádám! – suttogta, és csendesen ringatni kezdte a férfit.




FÉL ÉV MÚLVA

Ádám lenyomta a kilincset és benyitott az ajtón. Finom illat csapta meg az orrát. Halvány mosolyra húzódott a szája. Becsukta maga mögött az ajtót és a konyha felé nézett.
- Szia. – üdvözölte kedves mosollyal Timi. – Milyen napod volt?
- Jó. – felelte Ádám.
A szokásos kérdés már elmaradt. Már leszoktak róla, hogy egymástól kérdezgessék, hallottak e valamit Miláról. A válasz mindig ugyanaz volt. Nem. Semmit sem. Mila szőrén-szálán eltűnt. Keresték, de hiába. Az első sokk után Ádám felkereste Mila szüleit, összes rokonát, ismerősét, mindenhol próbálkozott, de senki nem tudott róla semmit. Aztán átadta magát a türelmes várakozásnak, Mila majdcsak jelét adja hogylétének, hollétének. De nem. Immár eltelt fél év és még mindig nem tudnak róla semmit. Lassan már tabu témának számított Milát emlegetni. Ádám elszomorodott olyankor és Timi jobbnak látta nem bolygatni a dolgot. Timi lett Ádám legfőbb vigasza. Amióta felfedezték az üres lakást és vele Mila eltűnését, Timi bebizonyította, hogy nagyon jó barát. Egymást vigasztalták, hol egyikük volt jobban elkenődve, hol a másikuk. Támogatták egymást. De aztán lassan kezdett minden megváltozni. A bajban láthatatlan kapocs kovácsolódott köztük és kezdtek egyre több időt tölteni egymás társaságában. Sokszor vacsoráztak együtt, moziba jártak és aztán egy idő után már mindennap találkoztak. Timi feljárt Ádámhoz vacsorát készíteni, ettek, beszélgettek és aztán a lány hazament. Most is ez történt. Ádám élvezte Timi társaságát, hálás volt a lánynak, nem tudta, hogy vészelte volna át nélküle ezt az időszakot. A kapcsolatuk észrevétlenül fordult át valami egészen másba. Ádám egészen addig nem is gondolt ilyesmire... Nagyjából két hete éppen Timinél voltak, akkor Ádám vitt vacsorát a lánynak. Kinyitottak egy üveg bort is. Kellemesen elbeszélgettek a kanapén és megittak néhány pohár bort is. Timi kezdeményezte. Egyszer csak megcsókolta. Ádám félszegen ugyan, de viszonozta. A csók után Ádám elbúcsúzott és hazament. Azóta nem került szóba az eset. Nem kerülték egymást, de nem hozták fel a témát.
Csendben vacsoráztak. Ádámnak jólesett, egész nap zsivaj volt a szülészeten és sokan voltak a magánrendelésén is, határozottan jólesett neki a csend. Timi rendkívül megértő volt. Miután végeztek az evéssel, Ádám a kanapéra ült. Timi egy pohár bort nyújtott felé. Ádám megköszönte.
- Te nem csatlakozol? – kérdezte a lányt.
- Mindjárt, csak leszedem az asztalt.
Ádám a dohányzóasztalra tette a borospoharat, felállt és Timi keze után nyúlt.
- Várj.
A lány felé fordult. Ádám megfogta Timi kezét és a kanapéra húzta.
- Beszélnünk kell.
Timi tágra nyílt szemmel jelezte figyelmét.
- Hallgatlak. – suttogta.
- A csókról... – sóhajtotta Ádám. Timi megfeszült. – Én nem akarom, hogy azt hidd, kihasznállak. Te gyönyörű vagy, és nagyon jó barát. Én nem tudom, mit érzel, de nem biztos, hogy én azt tudom neked nyújtani, amit szeretnél. Én...
- Csss! – csitította Timi a férfit, kezei közé fogta a férfi arcát és egészen közel hajolt hozzá. Halkan beszélt hozzá. – Tudom, hogy még élénken él benned, nem akarom átvenni a helyét, de... – elhallgatott, majd kisvártatva folytatta – már eltelt fél év... és semmi hír. És ha soha nem jön vissza? Ne érts félre, én is szeretem őt és várom, de nem tudom azt mondani, hogy nem érzek semmit.
Ádám fátyolos szemekkel bámult Timi szemeibe. Olyan nagyon vágyott erre a megértésre, ölelésre, egy kis szeretetre. Borzalmasan magányos volt. Timi újra megcsókolta, majd a szemébe nézett. Fürkésző tekintete valamiféle jelre várt. Talán azt várta Ádámtól, felfogta e, miről beszélt az előbb. Már majdnem feladta a próbálkozást, mikor Ádám magához vonta és megcsókolta. Timi azonnal viszonozta és a csók csakhamar őrjítő szenvedélybe csapott át. Ádám a kanapéra dőlt és magával húzta a lány testét. Timi gyorsan gombolni kezdte a férfi ingjét. Ádám ajka a nő nyakára vándorolt. Az ing szétnyílt a férfi testén és Timi felsóhajtva simult az izmos mellkashoz. Halkan suttogott, miközben Ádám az ajkait kereste.
- Kívánlak!
Ádám sietősen vetkőztetni kezdte Timit és mire feleszmélt volna, a lány már a csupasz testén vonaglott. Az irányítás Timi kezében volt. Amikor a lány hüvelyébe hatolt, óhatatlanul is emlékképek tolultak fel előtte. Igyekezett kiverni őket a fejéből, és Timi szenvedélye sokat segített neki. Miután kielégültek, Ádám megkérte a lányt, hogy töltse ott az éjszakát. Timi boldogan beleegyezett. Együttléteik csakhamar gyakoribbá váltak, végül már csak azt vették észre, hogy együtt járnak. Bár Ádám nem tudta azt mondani Timinek, hogy szereti. Ez végtelenül elkeserítette, mert a lány nem ezt érdemelte, de nem tudott hazudni. Timi pedig hálás volt az őszinteségért. Hónapok múltán jól összeszokott párossá lettek. Jól megvoltak, egészen addig a bizonyos napig...