Csapda

Dávid félénken nézett a lányra, rádöbbent, hogy kimondta a bűvös szót. Először kicsit elkeseredett, nem ilyen körülmények között akart szerelmet vallani. Most viszont már, ha így alakult...

Kicsit közelebb ülve Nórához, lágyan megérintette az arcát.

- Hogy szerelmes vagyok beléd... – suttogta.

A lány csak nézett rá, szemeiben egyszerre tükröződött meghatottság, öröm és szomorúság.

- Miért teszed ezt velem? – kérdezte elhalóan.

- Higgy nekem, én nem csaltalak meg, komolyan gondolom veled. – bizonygatta Dávid, miközben közelebb húzódott Nórához.

Nóra egy pillanatig a férfi szemébe nézett, majd halkan csettintve elfordult tőle.

- Nem bízol bennem? – kérdezte elkeseredve Dávid.

- Nem tudom. Adj egy kis időt!

- Adok, de te meg adj nekem lehetőséget, hogy bizonyíthassak. Ne utasíts el.

- Ez nem olyan egyszerű. – súgta Nóra.

- Mit szeretnél most? Egyedül hagyjalak?

- Ez nem fair. Ne nekem kelljen döntenem. A szívem és az eszem nem ugyanazt mondja.

- Ha én döntök, maradok, mert én veled akarok lenni most. Nagyon hiányoztál.

Nóra lehajtotta a fejét, majd alig hallhatóan szólalt meg.

- Te is nekem.

A férfi a karjaiba húzta a lányt és izgatottan suttogott neki.

- Akkor engedd, hogy öleljelek, csókoljalak...

Forró puszikat hintett Nóra arcára és kétségbeesve szorította magához, a lány felsóhajtott, teste tartózkodása egy pillanatra engedett, de aztán nagy levegőt vett és mégis eltolta magától a férfit.

- Dávid, ne! Inkább mégis hagyj most.

- Rendben. – zihálta szomorúan, majd elengedte Nórát. – Maradhatok még éjjelre vagy menjek haza most?

- Maradhatsz, de... a nappaliban.

Dávid bólogatott, majd lassan kisétált a nappaliba és visszafeküdt a kanapéra.

Szomorú és csalódott volt, amiért Nóra nem bízott meg benne. Egyszeriben félni kezdett, még inkább, mint eddig, hogy elvesztheti a nőt. Pont most, mikor rátalált élete szerelmére. Hát meddig kereste hiábavalóan? És most amikor végre rábukkan, egy idióta barom miatt elvész a boldogsága! Mondjuk, az idióta baromnak köszönheti, hogy egyáltalán rábukkant. Micsoda irónia! Forgolódott, nem tudott nyugton maradni, nem érezte jól magát csupán pár méternyire a szeretett nőtől. Várta, hogy reggel legyen.

Kora reggel kikelt az ágyból és a konyhába sietett. Kávét főzött és reggelit készített abból, amit talált a hűtőszekrényben. Amikor Nóra álmosan kiegyensúlyozott a hálóból, már terített asztal és gőzölgő kávé várta. Egy igazán apró mosoly jelent meg a szája szegletében.

- Aranyos tőled, de nem kellett volna.

- Csak szerettem volna, ha jól indul a napod.

Nóra leült és belekortyolt a kávéba.

- Én megyek is. – szólalt meg hirtelen Dávid és elindult az ajtó felé.

- Dávid! – kiáltott utána Nóra, mire a férfi megfordult. – Köszönöm. – suttogta, majd újra kortyolt a csészéből.

Dávid bólintott és mosolygott, majd elhagyta a nő lakását.

Apró lépésekkel, de vissza fogja hódítani Nórát. Eléri, hogy bízzon benne. Muszáj.

Mióta Dávid nálam töltötte azt az éjszakát és szerelmet vallott nekem, eltelt néhány hét. Megtartottam az ígéretemet és adtam neki lehetőséget, nem utasítottam el. Ha virágot küldött nekem, elfogadtam, ha kávézni hívott, elfogadtam, ha moziba, elmentem vele. Én tényleg megtettem minden tőlem telhetőt, de mégsem ment. Szerettem, én is szerelmes voltam belé, és bármit megadtam volna azért, hogy vele lehessek, ugyanakkor akárhányszor bensőségessé vált volna egy perc, egy mozdulat, egy ölelés, a lelki szemeim előtt újra megjelentek a fotók. Képtelen voltam kiverni őket a fejemből, hiába hajlottam egyre inkább afelé, hogy valóban csőbe húzták Dávidot, egyszerűen a büszkeségem nem hagyta, hogy másodjára is hülyének nézzenek. Csak ekkor döbbentem rá, mennyire is fájt Krisztián árulása. Hatással volt rám, még mindig. Hozzá kell tennem, az a szemétláda mióta elköltöztem tőle, nem is keresett. Egyszer sem. Valóban nem jelenthettem neki túl sokat.

Egy szombat estén épp a rendezvényünk vége felé jártunk már, mikor már megint feltűnt, hogy Levente milyen túláradó figyelemben részesít. Komolyan, az utóbbi időben úgy bánt velem, mint egy hímes tojással és ez már egy kicsit sem tetszett. Nem voltam rászorulva az ajnározására. Hajnalban, mikor bontottuk az asztalokat már, hozta a rozésüveget. Elfintorodtam.

- Most nem akarok inni. Ne haragudj.

- Miért? Ez a szokásunk.

- Tudom, de most nem kívánom. Szeretnék hazamenni, nagyon fáradt vagyok.

- Rendben. Indulhatunk.

- Nem. Levente, én indulok, jó? Ne haragudj, de nem kell pátyolgatni. Csak még nyomorultabbul érzem magam tőle. Lábra állok magamtól is.

- Én csak nem akarom, hogy megint csalódj.

- Nem fogok, hidd el. Tudjuk, hogy gonosz tréfa áldozatai lettünk. – csúszott ki a számon.

- Gonosz tréfa? – nézett rám értetlenül Levente. – Miről beszélsz?

Bosszankodva elfordultam, összehúztam a szemöldökömet, majd csak megvontam a vállamat.

- Dávid és én szeretjük egymást. Csak a bizalomnak kell helyreállnia köztünk.

Levente nem válaszolt. Egy pillanatra dühöt láttam tükröződni az arcán, majd váratlanul kikiabáltak a konyhából neki. Mindketten odafordultunk.

- Azonnal megyek. – förmedt a hang tulajára.

- Én megyek. Jó éjszakát. – köszöntem el tőle, majd sarkon fordultam.

Sietve hagytam el az épületet, miközben megegyeztem magamban, hogy hétfőn elbocsátom Leventét. Túlontúl beleavatkozik az életembe. Nem tetszett a viselkedése és most már valamilyen szinten tartottam is tőle.

Taxiba ültem és hazavitettem magamat. A kocsiban ülve csak bámultam kifelé a hajnali város kihalt utcáira. Ember sehol sem volt, maximum egy-kettő lézengett hazafelé a szombati bulizásból. Dávidra gondoltam. Azt mondtam Leventének, szeretjük egymást. És ez igaz is volt. Pokolian hiányzott. Nagyon. Túl régóta próbáltam elnyomni magamban az érzést és a vágyat. Megkérdeztem magamtól, ugyan ki nézne hülyének, ha vele lennék. Az, ami kettőnk között történt, a kockával kezdve, tényleg abszurd. Hinnem kell neki és bíznom benne, hogy csőbe húzták őket. Orsi sem ismeri Dávidot, számtalanszor bocsánatot kért tőlem. Bár nem a fotók miatt, azt nem mutattuk meg neki, nem akartuk megijeszteni vele. Így is elég rémült volt attól, hogy nem emlékszik semmire arról az éjszakáról. Azt hitte, azért voltam rá mérges, mert cserbenhagyta a teamet.

Egy útkereszteződésen haladtunk át, mikor az egyik utcasarkon önfeledten csókolózó fiatal párt pillantottam meg. Mintha fejbe kólintottak volna. Megdermedtem. A pillanat lelassult. Másodpercről másodpercre láttam. Felültem és az ablakra téve a tenyeremet követtem figyelemmel a képet. A vénámba hatolt. A felismerés letarolt. Kell Dávid. Szükségem van rá. Most. A fejemben hallottam a szívdobbanásomat, a saját lélegzetemtől zengett a taxi hátsó szűkös tere. Megnyaltam az ajkam és a sofőr felé fordulva finoman megérintettem a vállát.

- Másik címre legyen szíves!

A férfi erőtlenül bólintott, majd élesen lekanyarodott a következő kereszteződésnél. Egyre hevesebben dobogó szívvel dőltem hátra a hátsó ülésen és vártam, hogy a taxi fékezzen a ház előtt. Hamarosan elérkezett a perc. Pénzt adtam a sofőrnek, majd kiszálltam. Szinte szaladtam a bejárathoz. Beütöttem a kódot és magamon kívül szedtem a lábaimat felfelé a lépcsőn. Tudtam, hogy a kód beütésekor kis csengés hallatszik a lakásban. Reméltem, hogy ez majd felébreszti Dávidot. Az ajtaja előtt álltam és hangosan megütöttem az ajtót, de szinte ugyanabban a pillanatban ki is nyílt és ott állt Dávid a küszöbön kócosan, félmeztelenül, álmosan pislogva. Széles mosollyal sóhajtottam és a karjaiba vettettem magam. A lendülettől Dávid hátrált egy-két lépést, alig láthatott olyan kótyagosan, de gondolkodás nélkül szorított magához. Ajkam az ajkát kereste és közben ismételgettem:

- Szeretlek! Szeretlek!

Dávid felnyögött és erősen szorított magához. Határozottan felélénkült a szavaimtól és az ölelésemtől. Boldog mosollyal viszonozta a csókomat és szinte azonnal magához ragadta az irányítást. Mindent, ami kezemben volt, a padlóra ejtettem már a küszöb átlépése után. Dávid lefejtette a vállamról a kabátomat és szerelmes csókunktól fulladva húzott magával a hálószobáig. Útközben szinte letépte rólam az összes ruhámat és mire elértünk az ágyáig, már alig volt rajtam valami, ami a testemet fedte volna. Felkapott és a matracra dőlt velem. Akkor megszakította a csókot és zihálva nézett a szemembe, megsimogatta az arcomat és mosolyra húzódott az ajka.

- El sem hiszem, hogy itt vagy! – lihegte, majd újra szájon csókolt. – Annyira hiányoztál!

- Te is nekem. – álltam a tekintetét csillogó szemekkel. – Csókolj még!

Dávid felajzva tett eleget a kérésemnek. Csókolt, olyan szenvedéllyel, hogy az egész testem belebizsergett, hogy minden apró porcikám zsibongott a boldogságtól, hogy újra érezhettem a nyelvét a nyelvemen. Dávid a combjaim közé ékelte csípőjét. A kezem reszketve simított végig a gerincén és hátának izmain. A derekánál ujjaim bebújtak a pizsamaalsójába, majd tolni kezdtem lefelé a csinos hátsóján. Élvezettel martam bele a kemény halomba és húztam közelebb magamhoz. Dávid felsóhajtott. Ajka elszakadt tőlem és a nyakamon át a mellkasom felé indult. Izgató becézésbe fogott a mellbimbómon. Ahogy szájában elmerült az ingerkedő kis csúcs, tenyere a mellem íve alá simult és lágyan megmarkolta. Felnyögtem és megvonaglottam. Az érzés magával ragadott és nyelve hegyének melegét máshol is vágytam érezni. Picit megemelkedve Dávid fülébe súgtam a kívánságomat. Beleremegett a halk szavakba és lázas mosollyal teljesítette. Feje a combjaim közé bújt és belenyalt a puncimba. Végigszaladt a duzzadt szeméremajkakon, nyelvének vége befurakodott a szeméremrésbe és aztán felkorbácsolta a csiklóm libidóját. Nem is bírtam sokáig. Kellett a farka, magamban akartam érezni. Nem kellett kimondanom, Dávid se tudta visszafogni magát. Merev péniszét a nedves punciba nyomta. Határozottan, gyorsan, kíméletlenül. És aztán tette a dolgát. Lökései kéjes sóhajokat csaltak ki belőlem és bár alig jutottam levegőhöz Dávid forró csókjától, a hangok megtalálták az utat a füléhez. Keze megragadta a csuklóimat és a vállaim fölé nyomta. Vonagló testem izmos mellkasának préselte a kemény mellbimbókat és együtt ringott velük. A gyönyör nagyon hamar átcsapott fölöttem. Hosszan nyögtem föl, ujjaim belemarkoltak Dávid leszorító kézfejébe. Körmeim mélyen vájtak a bőrébe, de ő nem állt meg. Továbbra is gyors iramban dugott, én pedig csak szárnyaltam és szárnyaltam. A hüvelyem legmélye, talán már inkább a méhem zsibbadtan rándult össze, egyetlen görcsgombóccá összeállva és egyre magasabbra jutva, hogy aztán Dávid élvezete csúcspontján, spermájának kilövellése szétrobbantsa és milliónyi boldog, elélvező darabra tépje szét. Alsó ajkamat félig meddig beharapva tobzódtam a közös orgazmusban, kiszabadítva a kezeimet Dávid szorításából, kétségbeesve bújtam a lángokban álló ölelésébe. Még zihálva kerestem az ajkait, és amikor megtaláltam, számat puhán érintettem az övéhez. Dávid szemei bágyadtan nyíltak fel, szerelmesen nézett rám, elmosolyodott és mellém feküdve a karjaiba vont.

- Soha többé nem engedlek el. – suttogta, miközben gyengéd puszit nyomott a halántékomra.

- Remélem is. – bukott ki belőlem lihegve.

Percek múltán, mikor már normalizálódott a pulzusunk, szívverésünk, lélegzetünk, Dávid megszólalt:

- Mégis... hogyan... mi történt...

- Mi győzött meg, hogy mégis bízzak benned?

Dávid bólintott.

- Szeretlek, és ezen nem tud változtatni senki és semmi. Nem volt mindennapi, ahogy megismerkedtünk, hinnem kellett volna neked már akkor, amikor elmondtad, nem emlékszel semmire. Az az őrült kretén tehet mindenről. Nagyon hiányoztál és ma este, mikor azt mondtam Leventének, hogy szeretjük egymást, csak a bizalomnak kell helyre állnia köztünk, valami helyre is billent bennem. Később útban hazafelé láttam egy szerelmes párt és akkor... muszáj volt idejönnöm.

- Hogyan reagált rá? – kérdezte hirtelen Dávid.

- Ki és mire?

- Levente. Arra, hogy szeretjük egymást.

- Nem is tudom, furán. Talán egy picit feldúlt lett.

- Tuti, hogy szerelmes beléd.

- Dehogy!

- Nóra! – könyökölt fel Dávid. – Levente tudja, hogy te írtad a blogot?

- Nem. – vágtam rá szinte azonnal. – Soha nem mondtam neki.

- És máshonnan nem tudhatta?

- Dávid, te kinéznéd Leventéből ezt az... egészet? Nem, nem lehetséges.

- Én csak azt mondom, olyan személyt keresünk, akinek vannak olyan lehetőségei, mint neki. Nem gondolod?

- Nem. – fintorodtam el. – Bár, tény, hogy mostanság nem vagyok vele elégedett, és most mikor eljöttem az étteremből, el is határoztam, hogy hétfőn kirúgom.

- Még ne tedd!

- Miért ne?

- Csak még ne tedd, kérlek!

- Ahogy gondolod. Az még úgyis odább van. Most előttünk áll egy teljes nap és egy teljes éjszaka. – vigyorogtam rá.

- Valóban? És mi a terved? – kérdezte incselkedve Dávid.

- Bepótolni az elvesztegetett időt, alkalmat... alkalmakat...

- Alkalmakat? – nézett a szemembe, miközben a testére emelt.

- Úgy van. – jelentettem ki magabiztosan, majd megcsókoltam.

Mosolyogva olvadt bele ő is a csókomba...

A hétvége fennmaradó részét ágyban töltöttük. Csupán enni és zuhanyozni keltünk ki. Hétfőn kora reggel Dávid hazavitt, majd dolgozni indult. Én pedig a fürdőbe vonultam. Hajat mostam. A zuhany alatt óriási mosolyra húzódott a szám. Boldog voltam és kielégült. Felettébb kielégült. Most éreztem azt igazán először életemben, hogy van, kiért léteznem, hogy hálás vagyok, amiért a sors az utamba sodorta Dávidot. Hinni akartam, hogy nem az őrült hódolóm tette ez ügyben a legtöbbet, hanem tényleg a sorsnak köszönhetem.

Mikor elkészültem és útnak indultam, reménykedtem, hogy Levente jobb hangulatban lesz. Nem volt kedvem ma hadakozni vele és meg akartam tartani a Dávidnak tett ígéretet, hogy még nem rúgom ki. Igazából nem értettem, miért kérte, a későbbiekben már nem tértünk rá vissza. Volt jobb dolgunk is, mint Leventéről társalogni. Mindig éreztem Dávid ellenszenvét, amikor Levente került szóba. Dávid szerint, zsigerből jött ez nála.

A nap mondhatni békésen telt, csakis munka került szóba köztünk. Persze, ha nem neheztelnék rá kicsit, akkor még furcsállanám is ezt a szótlanságot, de így örültem neki. Szabad perceimben ugyan titokban őt figyeltem. Nem akartam elhinni semmiféle olyan képtelenséget, hogy szerelmes lenne belém, így most erre utaló jeleket kerestem, de semmi. Soha nem nézett rám, nem volt velem kedves. Estefelé már le is tettem erről a képtelenségről. Aznap Levente időben lépett le, Dáviddal pedig nem találkoztunk, mert üzleti vacsorája volt, későn végzett volna, én pedig fáradt voltam. A héten különben elég elfoglalt volt mindkettőnk. Így nem volt pontos tervünk a találkáinkra.

Egyik délután az irodámban ültem, Levente a kávégépnél volt, épp cappucinot főzött. Egyszer csak kopogásra lettem figyelmes. Felnéztem.

- Szia! – lepődtem meg teljesen Dávid láttán.

Levente is odapillantott.

- Szia, édes! – mosolygott rám Dávid, majd felém indult, de előtte Levente felé lépett és kezet fogva üdvözölte.

- Dávid. – köszöntette kimérten Levente.

Felálltam. Dávid hozzám lépve megölelt és megcsókolt. De nem egyszerű üdvözlőcsók volt, hanem igazi, szenvedélyes. Mikor nyelve hegye végigfutott az ajkamon, döbbenten nyitottam ki a szememet.

- Akkor én nem is zavarok. – szólalt meg fennhangon Levente.

Megdöbbenve toltam el Dávidot magamtól, miután Levente kiment.

- Ezt miért csináltad? – vontam kérdőre.

- Miért csókoltalak meg? – kérdezte incselkedve. – Nem szabad?

- De szabad, csak...

- Nem érdekel, ki lát meg. Szeretlek, és akkor csókollak meg, amikor csak akarlak. – nevetett rám. – És én folyton akarlak.

- Még mindig a csókról beszélünk? – simultam hozzá vigyorogva, miközben átpillantottam a válla fölött.

Dávid magához húzott és megfordulva velem az asztal szélének dőlt. Láttam, hogy ő is kinézett az előtérbe.

- A csókról is.

Átölelve a testemet ajkai újból lecsaptak az enyémekre. Felnyögtem, ahogy megéreztem a forró gerjedelmét. Fulladva viszonoztam a csókját, ám egy idő után kezdett túlontúl szenvedélyes lenni. Be kellett húznom a vészféket.

- Dávid!

- Nem bírom ki estig... most akarlak... – zihálta a fülembe.

- Most nem lehet... – suttogtam vissza.

- Kérlek, csak csukd be az ajtót! – még inkább magához húzott, tenyereit a fenekemre csúsztatta, miközben a nyakamat csókolta.

- Nem lehet. Nemsokára ügyfelek érkeznek.

- Ó! – húzta el a száját csalódottan. – Este hol találkozunk?

- Nálam. Várni foglak, nagyon.

Dávid mosolygott, majd még mindig magához szorítva puszilgatni kezdte az arcomat és a nyakamat.

- És hogy fogsz várni? – kérdezte izgatottan.

- Hogyan várjalak?

Erre csak sokatmondó mosoly volt a válasz.

- Mit szeretnél, hogyan várjalak?

- Szexi fehérneműben, bekötött szemmel. – bökte ki.

- Hmm. – sóhajtottam.

- A többit a te fantáziádra bízom. – mosolygott.

- Rendben. – egyeztem bele a játékba és megcsókoltam Dávidot. Épp mikor kezdett újra őrjítőbbre válni a csókunk, Levente belökte az ajtót és elnézést kérve félbeszakított minket. Egy mappát lóbált a kezében. Kelletlenül fordultam felé. Dávid végigsimított a karomon, majd mosolyogva suttogott felém.

- Akkor este.

Fülig érő szájjal, elpirulva bólintottam, miközben szememmel követtem távolodó alakját. Az ajtó becsukódott utána és visszafordultam Levente felé, aki felhúzott szemöldökkel nézett rám.

- Úgy látom, helyre állt a bizalom.

- Parancsolsz? – emeltem fel a hangom.

Levente csak megrázta a fejét, majd a mappába merülve kérdezni kezdett a következő rendezvényről. Mi a fene baja van már megint? Akkor megint eszembe jutott, hogy jobban helyre kéne tennem, de nem akartam most ezzel foglalkozni. Szerettem volna inkább, ha már este lett volna.

Egy órával később meglepetésemre Levente elkéredzkedett. Először megdöbbentem, majd inkább gyorsan elengedtem, még mielőtt jobban felháborodtam volna a viselkedésén és szóvá tettem volna neki.

Hamarosan én is haza indultam. Semmi kedvem nem volt már ott ülni egyedül. Hazavágytam, hogy készülhessek az izgalmasnak ígérkező éjszakánkra.

Dávid azt mondta a fehérneműn és a szemkötőn kívül a többit az én fantáziámra bízza. És nekem dolgozott a fantáziám. Magam előtt láttam a képet. Az ágyon fekszem, kikötve, fekete csipkében, selyemkendővel a szememen. Dávid vágyakozva hajol fölém, csókol, érint, simogat, nyal... Belebizseregtem. Mosolyra húzódott a szám.

Forró, habos fürdőt vettem majd hosszan masszíroztam a bőrömbe a testápoló krémet. Kihúzva a fehérneműs fiókomat, sokáig válogattam köztük, mígnem egy fekete csipke babydollt nem vettem elő hozzáillő fekete csipketangával. Finoman belebújtam az apró textilekbe és előkerestem az éjsötét selyemkendőmet és az elrejtett bilincseimet is. Igen, el voltak rejtve, mert igazából korábban nem jutott eszembe egyszer sem, hogy Dáviddal ez feldobná az együttlétünket, hiszen amúgy is olyan különleges volt minden alkalmunk. Nem szorult doppingszerre. Az ágyra készítettem a fém karpereceket. Aztán újra a fürdőbe mentem fogat mosni, fésülködni, leheletnyi parfümöt is hintettem magamra.

Ahogy a tükörbe néztem, furcsán bizseregni kezdtem, izgatott voltam, nagyon is. A szívem ezerrel ütötte a mellkasomat belülről, a fülem sípolt. Nagyot nyeltem és még ez is visszhangzott a fülemben. Megmagyarázhatatlan érzés kerített a hatalmába. Abban a pillanatban szerettem volna felhívni Dávidot. Aztán arra gondoltam, azzal elrontanám a meglepetést és vele Dávid örömét is, ezt pedig nem akartam. Lehunytam a szemem, mély levegőt vettem és kiengedtem a tüdőmből, majd erőt véve magamon kiléptem a fürdőből. A bejárati ajtóhoz mentem és kinyitottam, majd résnyire behajtva hagytam. Ekkor rövidke hang hallatszott a telefonomból. Dávid egy mosolygós fejecskét küldött, majd kisvártatva halk motoszkálást hallottam a lépcsőház felől. Itt van! Elmosolyodtam és gyorsan a pultra dobva a telefonomat, besiettem a hálószobába. Az ágyra feküdtem, és feltettem a selyemsálat a szememre. Még mindig hevesen dobogó szívvel az egyik csuklómra kattintottam a bilincset és aztán az ágyhoz. A másikat ennél fogva nem tudtam én bilincsbe tenni, ezt Dávidra kellett bíznom, de tudtam, hogy érteni, tudni fogja. Csendben feküdtem, egyik térdemet felhúzva lazítani próbáltam, de valamiért olyan erős szorongás lett rajtam úrrá, hogy egy másodpercre elgondolkodtam a sál levételén.

Meghallottam az ajtó nyílását, majd a laminált lap nyikordulását. A szívem most már a torkomban lüktetett. Több-kevesebb sikerrel próbáltam beharapni az alsó ajkamat, visszafogni a ziháló lélegzetemet ily módon. Lassan haladhatott, mert egy örökkévalóságnak éreztem, ahogy a lépteit hallhattam a padlón. Megállhatott. Mosolyogtam, de belülről nagyon feszített valami. Valami rossz. Váratlanul megmozdult a matracom. Beletérdelhetett a szélébe. Szapora lélegzetet hallottam. Mély levegőt vettem, de bárhogy próbálkoztam, nem éreztem Dávid parfümjét. Újra és újra beleszagoltam a levegőbe, de ezzel csak azt értem el, hogy a lélegzetem fulladóvá vált. A testem fölé hajolt. Valami nem stimmelt. Határozottan éreztem. Megszólalni nem mertem, csak felemeltem szabadon heverő kezemet, de egy gyengéd érintés visszasimította a matracra. A következő másodpercben pedig kattant a bilincs körülötte. Megijedtem, de még mindig Dávid jelzéseire akartam koncentrálni. Hideg ujjbegy simult az ajkaimra. Körberajzolta, majd az államon át a mellkasomra húzta. Akkor már kissé egyenetlenül vettem a levegőt. Nem bírtam tovább a bizonytalanságot.

- Dávid?

Nem érkezett rá felelet. Az ujjak viszont a mellemre simultak. Megmarkolták. Arcával közel hajolhatott hozzájuk, forró levegőt éreztem a bőrömön. Lehúzta a babydoll szegélyét és ujja a mellbimbóm köré tekeredett.

- Dávid, te vagy az?

Erre sem volt válasz.

- Kérlek, ez nem vicces!

Meleg nyelv pöckölte meg a félelemtől ágaskodó bimbót.

- Te nem Dávid vagy! – nyögtem jeges rémülettel. Megfeszítettem a karjaimat, de a bilincsek visszarántották, akkor a lábaimmal próbáltam rúgni, de leszorítva a csípőmet a térdeimre ült. Soha nem féltem még ennyire. Kapkodtam csak a levegőt, majd a következő percben úgy éreztem, a testem egész megbénult, képtelen voltam mozdulni és nem csak azért, mert akadályoztak a mozgásban.

Az ágyékom fölé hajolt. Parázsló lélegzete a combomra áramlott, mély levegőt vett. A hideg ujjbegy félretolta a tangát és újra mélyet szippantott a levegőből. Illetve nem is a levegőből, hanem a puncim illatából. Megnyalt.

- Ne! – bukott ki belőlem. – Ne érj hozzám.

Felemelkedhetett, majd egy kéz furakodott a combjaim közé és egy ujj simult a szeméremajkakon végig, majd közéjük.

- Nem. Nem. – tiltakoztam erősen és akkor már mozdulni is volt erőm.

A férfi szuszogni kezdett, majd minden erejével szorítani próbált a matrachoz. Egyik kezével lenyomta a vállamat. Rosszat sejtettem. Úgy éreztem, most kell segítségért kiabálnom. Már nem tudom, sikerült e, vagy egyáltalán jött e ki hang a torkomon, mert apró szúrást éreztem a karomban és aztán minden elhalkult, eltűnt, semmissé lett.

Az a fránya forgalom! Ezzel nem számolt. Dávid már egész közel járt Nóra lakásához, akkor küldte neki a smile jelet. Úgy érezte, valamit küldenie kell. Valami apró kapcsolat kell, most. Már akkor rossz érzés gyötörte, de amikor leparkolt a ház elé, valósággal letaglózta. Sietett. A liftből szinte úgy tört ki.

- Ne! – nyögött fel fájdalmasan, mikor megpillantotta a résnyire nyitott ajtót.

Berontott.

- Nóra! – kiáltott. Senkit sem látott a nappaliban. A hálóba csörtetett. – Nóra!

De sehol sem volt. Akkor észrevette a bilincseket az ágy támlájára kattintva. Jobban szemügyre vette az ágyat. Fekhetett rajta valaki. Az ágynemű össze-vissza volt, mintha dulakodtak volna. A francba! Dühében bebokszolt a matracba. Elkésett! Az őrült elvitte Nórát. Csapdát állított neki és végül ő esett bele. Egy másodpercre elkeseredett, majd felkapta a fejét és rohanni kezdett ki a lakásból. Odakint az utcán beugrott a kocsijába és a telefonjához kapott. Talán még nincs elkésve! Sietve fordította el a slusszkulcsot és körülnézés nélkül robbant ki a parkolóból.