A szex és én - Tizenhatodik

Amint becsuktam az ajtót magam után, oda léptem Adélhoz és megkértem, hogy hívja fel Csabát. Adél tárcsázott, majd a kezembe nyomta a kagylót.

– Szia, Csaba! Liza vagyok, fel tudnál jönni Tamáshoz most azonnal? Fontos lenne. Rendben, köszönöm.

Visszaadtam a telefont Adélnak.

– Liza, mi a baj?

– Semmi – füllentettem, de közben nagyon hegyeztem a fülemet, hallok e bentről valamit. Egyáltalán nem állt szándékomban visszamenni az irodámban. Egy perc múltán nyílt a lift és én Csaba elé siettem.

– Mi a gond? – kérdezte homlokráncolva. – Izgatott vagy.

– Kérlek, menj be Tamáshoz. Épp Norbival beszél, és nem szeretném, ha bármelyikük is őrültséget követne el.

– Miről beszélnek?

– Mint férfi a férfival. Szerinted?

– Liza! Bízd ezt rájuk. Tamás dühös lesz, ha beleavatkozunk.

– Nem érted. Nem azt kérem, hogy megvédd, hanem hogy fültanú legyél, hogy Norbi később ne élhessen vissza semmivel.

– Na, jó. Nem sokat értek az egészből, de fültanúk lehetünk innen kintről is.

Kérdő tekintetemre Adél asztalához lépett és megkérte, hogy hozzon nekünk kávét a büféből. Adél értetlenül nézett rá, de azért beszállt a liftbe. Csaba megnyomott egy gombot az Adél asztalán lévő telefonon és már hallhattuk is, miről beszélnek odabent.

– Öntsünk végre tiszta vizet a pohárba! Mi a terve? – kérdezte Tamás.

– A tervem Liza volt, amíg maga közbe nem lépett.

– Sokkal hamarabb közbe léptem, minthogy randevúra hívta volna. Arról meg nem tehetek, hogy előtte nem volt annyi vér a pucájában, hogy lépjen.

– Szépen elcsavarta a fejét, pedig nős ember, ha nem tévedek.

– Nem mintha magára tartozna, de válófélben vagyok és külön élek a feleségemtől.

– Attól még nős. Szép kis botrány keveredne belőle, ha kitudódna, igaz?

– Mire lenne jó az magának? Lizát bántaná vele.

– Hagyja el és nem fogják bántani.

– Eszem ágában sincs.

– Nahát, valaki felolvasztotta a jégcsapot? Tudhat valamit, kezdem egyre jobban bánni, hogy…

Csaba félrehúzott.

– Liza, menj vissza az irodádba!

– Dehogy megyek! – harsantam fel.

– Ígérem, én itt maradok, de Adél nemsokára visszajön, és akkor már nem hallgatózhatunk itt. Menj le!

Kelletlenül, de igazat adtam neki. A lifthez somfordáltam és beszálltam. Nagyon izgatott voltam, alig bírtam visszaegyensúlyozni a helyemre. Remegő lábakkal ültem le és egyfolytában az ajtó felé sandítottam. Fél óra múltán már nagyon ideges voltam. Mi a fenét csinálnak ennyi ideig? Időközben bejöttek a lányok, hogy kihívjanak ebédelni. Nem akartam feltűnést kelteni, így igent mondtam nekik és kimentük a kifőzdébe. Szerencsémre most Betti nem csatlakozott hozzánk. Ebéd után már nagyon vártam a híreket, főleg miután láttam Norbit elsétálni az ügyfélszolgálat előtt. Nem tűnt sem rosszkedvűnek, sem vidámnak. Teljesen közömbös arccal lépkedett. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy utánamegyek és kérdőre vonom, majd elvetettem az ötletet. Nem akartam megsérteni Tamás férfiúi büszkeségét. Ha azt mondta, egyedül intézi, akkor nem üthetem bele az orromat, akármennyire is rólam van szó. Próbáltam az előttem tornyosuló feladatokra koncentrálni, de nagyon nehezen ment. Az órára pillantva láttam, hogy rövidesen kezdődik a felsővezetői értekezlet. Addigra össze kell szednem magamat, nem mintha lenne bármi fontos szerepem, de azért jó lenne nem teljesen agyhalottan megjelenni. Összeszedtem a mappámat, amibe jegyzetelni szoktam, a mobilomat és kimentem a lányokhoz.

– Értekezleten leszek.

Egy másodpercre felnéztek a munkából, bólintottak, majd mindenki újra a monitorjába merült. Lassan haladtam a nagytárgyaló felé. Amikor beléptem, már voltak ott néhányan. Tamást és Csabát nem láttam. Köszöntem az ott lévőknek, majd leültem. Aggodalmasan pillantgattam körbe.

Pár perc múlva belépett Csaba és közvetlenül utána Tamás is. A szívem hevesen kezdett dobogni. Tamás megkerülve az asztalt, megfontolva haladt a helye felé. A legszívesebben azon nyomban nekitámadtam volna és megkérdeztem volna tőle, mi történt, de türtőztettem magam, ráadásul elkaptam Csaba sokatmondó pillantását is és ettől még Tamásra nézni sem mertem. Az előttem heverő mappámra függesztettem a tekintetem, és csendben vártam, hogy elkezdődjön az értekezlet.

A testem azért így is megérezte Tamás közelségét. Éreztem, hogy mennyire feszült és erre az én sejtjeim is feszültséggel válaszoltak. Szinte megmeredve, egy idő után már nagyon is kényelmetlen tartásban ültem, de nem mertem megmozdulni. Tamás lélegzetvételére koncentráltam. Mély volt, visszafogott, ugyanakkor dühös.

Mi történhetett? Norbi bevallotta, hogy magának akar. Nem is tudom, mire gondolt, nekem ő egy percig sem tetszett, soha nem is áltattam. És mégis honnan vette a bátorságot, hogy így beszéljen Tamással… Ilyen lekezelően…

Vajon mi volt, miután Csaba elküldött? Verekedni nem verekedtek, nincsen nyoma Tamáson, sem az öltözékén. Lehet, feleslegesen aggodalmaskodom, mert kulturáltan elrendezték maguk között a dolgokat. Bár ebben nagyon kételkedtem.

Nem tehettem mást. Ki kellett várnom az értekezlet végét, vagy azt, hogy Tamással hazaérjünk.

Az ügyvezető igazgató késett. Nem is keveset. Már mindenki türelmetlenül fészkelődött a helyén vagy sétálgatott, amikor húsz perc után végre befutott. Ám nem egyedül. Norbi fontoskodó mosollyal követte őt, majd egy széket húzva a tárgyalóasztalhoz, ő is helyet foglalt. Tamás érezhetően megfeszült, nekem a tüdőmben rekedt a levegő.

Mit keres itt?

Csaba is kíváncsian bámult a fiatalemberre. Norbi nem szokott részt venni felsővezetők értekezletén.

– Elnézést a késedelemért! – szólalt meg az ügyvezető. – Most jutott a tudomásomra egy… hogy is fogalmazzak… kényes ügy.

A másodperc törtrésze alatt kirázott a hideg, majd elöntött a forróság. Éreztem fülig pirulni magamat.

Norbi beárult minket?

Alig mertem, de muszáj volt Tamásra pillantanom. Láttam, hogy a széke karfáján könyököl, állát megtámasztva, ám másik öklét tehetetlen dühvel szorítja össze.

Elvesztünk.

Csaba idegesen köhintett. Úgy látszott, mindhárman ugyanattól a dologtól tartottunk. Az ügyvezető körbepillantott, majd tekintete megállapodott rajtam.

– Liza! – mondta ki a nevemet olyan hangosan, hogy a szívem is megdobbant a hallatán. – Örülök, hogy itt van.

Csak egy félszeg bólintásra telt tőlem, közben hallottam, hogy Tamás elfelejtett levegőt venni. Az ügyvezető leült. Úgy tűnt, élvezi a szavai keltette hatást.

– Mindnyájan ismeritek az IT osztályunk eszét, a programjaink elsődleges megalkotóját, nem kell bemutatnom Norbertet. Azért késtem az értekezletről, mert bekopogott hozzám ez a jóember és a tudomásomra hozott valamit.

Éreztem kóvályogni a fejemet, szabályszerű rosszullét kerülgetett. A szemem sarkából láttam Tamást rám pillantani közvetlenül azután, hogy Csaba gyanúsan méregetni kezdett. Az igazgató nagy levegőt vett, mielőtt belekezdett volna a mondandójába. A fülem zúgni kezdett.

– Norbert elmondta nekem, hogy szégyenszemre nem áll módjában hatékonyan módosítani, továbbfejleszteni a legfontosabb programunkat. A legfontosabb személyi eszköz nem áll a rendelkezésére, hogy ezt megtehesse.

Az igazgató hátradőlve a székében könyökeit a karfára tette, majd ujjait egymásnak támasztva tekintetét végigfuttatta a termen. Hatásszünetet tartott. Tamás és én is súlyos oxigénhiánnyal küzdöttünk.

– Valamikor ez a fejlesztés haladt az úton, mert kapott segítséget, de most már nem így van. Norbert elmondta nekem, hogy a mi tündéri irodavezetőnk hatékony ötletelése rengeteget segített neki, ám Liza bokros teendői már nem engedik a részvételét a folyamatban.

Tündéri irodavezetőnk?

Értetlenül néztem az igazgatóra.

Mit mond?

– Így van, ugye kedves Liza? Természetesen ezért nem marasztaljuk el, hiszen örülünk, hogy komolyan veszi, és jól teljesíti a feladatát. De! – kiáltott fel, amivel annyira megrémítette az összegyűlteket, hogy többen is összerezzentek. – Cégünk elsődleges szolgáltatásának alapja ez a program. Muszáj, hogy hatékony legyen. Egyetért? – nézett rám.

– Természetesen – suttogtam rekedten, majd megköszörültem a torkom. Éreztem, hogy Tamást szétveti a düh mellettem.

– Remek. Elrendelem, hogy a munkaidejéből napi egy órát erre a feladatra szánjon…

– Elnézést, igazgató úr, nem akarok akadékoskodni, de nekem igazán nincs akkora nagy szerepem ebben, mint ahogy azt Norbi leírja. Ezt bármelyik több éve itt dolgozó ügyfélszolgálatos lány megteheti…

– Eddig ön vett részt ebben, nem?

– Nem állítanám ezt így, segítettem, ötleteltem, teszteltem, de…

– Na, ugye! Gond egy szál se.

– Igazgató úr, a jelenlegi feladatköröm nem teszi lehetővé, hogy naponta egy teljes órát mással foglalkozzam.

– Ó, dehogynem, kedvesem! – mosolygott rám hamisan. – Bármelyik több éve itt dolgozó ügyfélszolgálatos lány a segítségére lehet. Ruházzon át rájuk több feladatot a sajátjából. Megteheti! Ön az irodavezető!

Szólásra nyitottam a számat, ugyanakkor láttam, hogy Tamás mereven és gyilkos tekintettel szuggerálja Norbit.

– Napi egy óra Norbert irodájában és a programunk jobb lesz, mint valaha. Ki tudna Norbertnek a leghatékonyabban segíteni, hanem egy korábbi ügyfelesünk, aki vezető pozícióba küzdötte fel magát?

Norbira néztem, láttam, hogy gúnyosan nevetve állta Tamás tekintetét. Újra Tamásra pillantottam. Láttam megfeszülni az ereket a halántékán. Az igazgató felé fordultam, hogy megint csak tiltakozzam, de akkor már másról beszélt. Megadva magamat hátradőltem a székemben és nagyot sóhajtottam. Egy másodpercre Norbira pillantottam, de hirtelen felfordult a gyomrom tőle. Az a magabiztos, fölényes mosoly… undort éreztem.

A megbeszélés további részében meg sem szólaltam, sőt követni se követtem figyelemmel, miről beszélnek. Azon kattogott az agyam, hogy mi célja volt Norbinak ezzel az egésszel. Ezen túl egy órát minden nap vele kell lennem. Tamás nem fogja tudni elviselni.

Jó ég! Hogy mászok ki ebből?

Gyanítottam, hogy sehogy. Törtem a fejemet, de nem jutottam dűlőre. Mi történhetett Tamás irodájában, amitől Norbi egyből az igazgatóhoz ment előadni ezt a süketelést a programról? Vajon ez terv volt? Ebben egyeztek meg? Ennek fejében nem árulja el a viszonyunkat Tamással? De hát mit nyer napi egy óra együttléttel? És különben is… Tamás nem tudhatott róla, ugyanolyan ideges volt, mikor meglátta Norbit, mint én. És ha szemmel ölni lehetne, már nem élne.

Váratlanul arra eszméltem, hogy mindenki feláll körülöttem. Vége lett a megbeszélésnek. Óvatosan Tamásra pillantottam majd hátratoltam a székemet. Még mindig lángolt az arca.

– Beszélnünk kell – súgtam neki félve.

Nem válaszolt, csupán Csabára nézett.

– Liza, Tamás, egy szóra! – kiáltott fel hirtelen Csaba.

Én is ránéztem. A fejével intett, hogy menjünk az irodájába. Mindkettőnk szótlanul követte. Egyikőnk sem nézett Norbira, aki épp az igazgatóval beszélgetett. Csaba irodája a második emeleten volt, nagyjából Tamásé fölött. A tárgyalóból lifttel kellett mennünk. Egyikőnk sem szólalt meg, mások is voltak a liftben. Kilépve az értékesítés mellett haladtunk el. Egy nyitott ajtó mögül Betti idegesítő csicsergése ütötte meg a fülünket.

– Liza! Szia! – futott ki a folyósóra, amint meglátott minket. Gondolom, elsősorban Tamás miatt. – Jó napot kívánok! – üdvözölte Tamás és Csabát. – Hogy vagy? Mi járatban? – fordult felém.

– Ne haragudj, most nem tudok csevegni – szóltam halkan.

– Baj van? Elég feldúlt az arcod.

– A feladatával foglalkozzon! – kiáltott rá Tamás, majd beviharzott Csaba irodájába. Barátja követte. Betti elképedve nézett utána.

– Nem alkalmas – súgtam neki, majd én is követtem a férfiakat. Halkan húztam be magam mögött az ajtót, és csendben megálltam. Figyeltem, ahogy Tamás idegesen fel s alá járkál az irodában.

– Gondoltam, ez kevésbé tűnik fel akárkinek, ha itt beszéltek. Nyugodtan, mintha itt sem lennék – szólalt meg Csaba, miközben leült a gépe mögé. Halovány mosolyt küldtem felé, majd Tamásra néztem.

– Ez a szemét, kis féreg túljárt az eszünkön! – dörmögte maga elé, majd tovább járkált.

– Mi történt az irodádban? – kérdeztem tőle, miközben tettem egy lépést felé.

Tamás rám nézett ugyan, de nem hagyott fel az ide-oda meneteléssel. Kínomban már Csabára pillantottam, ám ő a monitorjába merült. Tamás hirtelen megállt, felém fordult és megszólalt.

– Megzsarolt, ha nem hagylak el, mindenkinek elmondja, hogy mi van köztünk, és nem csak azt, kiegészítené azzal is, hogy miattad válok el.

Zaklatottan magam mögé sandítottam, tartottam attól, hogy Betti esetleg hallgatózhat. Közelebb sétáltam Tamáshoz.

– Mit feleltél neki?

– Nem hagyom zsarolni magam. Megmondtam neki, hogy gondolkodjon. Együtt vagyunk és oka volt annak, hogy te nem őt választottad. Akárhogy is ágál ellene, bármit is tesz, nem őt fogod választani. Még ha hagynám is magamat megfélemlíteni, ő azzal semmiképp nem járna jól, még meg is gyűlölnéd, amiért kifecsegné a titkaid.

– Ez így is van – vágtam közbe.

– Megmondtam neki, hogy gondolkodjon el ezen és javasoltam neki, ha nem tudja túltenni magát a dolgokon, talán fontolóra kéne vennie a felmondást.

– Mindezt normális hangnemben beszéltétek meg?

– Lehet volt benne némi csipkelődés és gúny…

– Volt! – szólt közbe Csaba.

– A lényeg, hogy nem azért ment az igazgatóhoz, hogy felmondjon, hanem hogy kikönyörögje, hogy segíts neki! Napi egy órát! – hangsúlyozta ki az utolsó mondatot szemforgatva széttárt karokkal. – Azt hittem, megfojtom azt a nyomorultat, ahogy azzal a hatalmasra nőtt fejével bárgyún vigyorgott rám!

– Jó, nyugodj meg! – léptem egészen közel hozzá, megfogva a kezét.– Túlélem azt a napi egy órát... majd nagyon sietek, akkor hamarabb végzünk vele.

– Érted, miért csinálta? – nézett a szemembe tehetetlen dühvel.

– Provokálni akart! Ne vedd föl!

– Tisztában van vele, hogy nem vagyok képes elviselni, ha a közeledben van és ő elintézte, hogy minden nap vele legyél.

Az elkeseredett, mégis forrongó szavai engem is kétségbe ejtettek, de próbáltam felülkerekedni rajta és vigaszt nyújtani Tamásnak. Csendben hozzábújtam és vártam, hogy magához szorítson. Lazán megölelt és megcsókolta a halántékomat. Túltengő mérge nem engedte most az intimitást. Megértve elhúzódtam tőle.

– Igazán nem akarok beleszólni a dolgokba, de mi lenne, ha felvállalnátok egymást és akkor nem tudná aláásni Lizát – töprengett fennhangon Csaba.

– Ez nem csak erről szól. Ő akarja Lizát!

– Nem fog megkapni! – reagáltam rá azonnal.

– Tudom – súgta felém.

Akkor megcsörrent a mobilom. Egyik ügyfelünk hívott. Elfordulva felvettem a telefont és gyorsan lefolytattam a beszélgetést.

– Vissza kell mennem, dolgozni.

Tamás az órájára nézett.

– Nem fogunk tudni együtt hazamenni. Még van egy kis dolgom, és még az öltönyömért is el kell mennem.

– Semmi baj, jössz, amikor tudsz – néztem rá kedvesen.

– Öltöny? Mire készültök a hétvégén? – faggatózott Csaba.

– Esküvő.

Csaba szemöldöke felszaladt. Nagyon vicces képet vágott.

– A bigámiát büntetik, haver. Még nem tartunk ott.

– Egy rokonom esküvőjére megyünk.

– Hű, nekem akkor ez már szerelemnek tűnik! – vigyorgott ránk Csaba, de egyikőnk sem felelt. Elbúcsúztunk tőle, majd elhagytuk az irodáját. Szerencsére Bettit nem láttuk sehol sem. A liftbe együtt szálltunk be, de Tamás kiszállt az első emeleten, csak formálisan köszönhettünk el egymástól, mások is voltak.

A földszinten kiszállva nagyon imádkoztam, hogy ne fussak össze Norbival. Ma ne. Bírja ki ezt a napot még úgy, hogy nem dörgöli az orrom alá a kikényszerített találkákat. Magam alatt voltam, ahogy szó nélkül végigballagtam az ügyfélszolgálaton. Nem néztem semerre senkire, csak az irodámban akartam már lenni. Jelzésértékűen be is csuktam az ajtót, nem szeretném, ha bárki is zavarna. Végtelenül lassan jutottam el oda, hogy végre a feladataimra koncentráljak. Sok idő kellett, mire le tudtam nyugodni annyira, hogy az aktuális munkámra figyeljek. Nem sokkal a munkaidőm lejárta előtt Csaba kopogtatott be hozzám.

– Végeztél? Elvigyelek egy darabon?

Csodálkozva néztem rá, majd hamiskás mosollyal elhúztam a számat.

– Ez nem a te ötleted, ugye?

Megcsóválta a fejét és elnevette magát.

– Nem!

Felálltam és készülődni kezdtem.

– Megköszönném.

Épp a kabátomat vettem fel, amikor váratlanul betoppant Norbi.

– Nahát, már mész is? – kérdezte gusztustalanul magabiztosan.

– Mivel lejárt a munkaidőm.

– Azt hittem, azonnal nekiugrunk a fejlesztésnek. Nincs kedved hozzá?

– Ez nem kedv kérdése! – feleltem neki fagyosan. – Feladatról volt szó, amivel minden nap foglalkoznom kell, nem túlóráról.

– Ó, hát persze! – hajolt meg előttem csúfondárosan, mintha elkényeztetett hercegnő parancsát teljesítette volna.

– Szánalmas vagy, tudod? – néztem rá összehúzott szemöldökkel, majd az irodából kilépett Csaba után fordultam, hogy kövessem, de aztán meggondolva magam még visszafordultam Norbihoz. – Eddig legalább barátomnak tekintettelek és tiszteltelek. Eddig! – néztem rajta végig szánakozva, majd otthagytam.

Csaba jót mulatott a beszólásomon. Én viszont… remegtem. Komolyan, talán a tehetetlen düh okozta vagy az undor, de remegtem. Csak akkor nyugodtam meg, amikor beszálltam Csaba mellé a kocsiba.

– Köszönöm, hogy ott voltál. Gondolom, Tamás épp ezért küldött.

– Ó, nem tettem semmit és nem is volt rám szükséged. Elintézted egyedül, porig aláztad – nevetett. – Tamás büszke lett volna rád.

Fáradtan mosolyogtam magam elé. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy Csaba néha rám pillantott.

– Jó Tamást boldognak látni – szólalt meg végül.

– Úgy gondolod, boldog?

– Te nem úgy gondolod?

– Nem tudom, még nem ismerjük egymást annyira és még minden annyira új.

– Évek óta nem láttam nevetni. Elkeserítő volt látni, mivé vált Judit miatt.

– Nagy volt a szerelem? – kérdeztem pár másodperc hatásszünet után.

– Gondolom, Judit részéről nem volt akkora, ha képes volt… biztos tudod.

– Tamás nagyon szerette őt?

– Igen – nézett rám hosszan Csaba, majd újra az útra. – Azt hiszem, nagyon.

Hosszú percek teltek el csendben, emésztettem az információt. Csaba óvatlan pillanatokban még fürkészett.

– Veled más – bökte ki váratlanul. – Már amikor először szóba került egy nő, akkor még nem tudtam, hogy te vagy, Tamás csak annyit mondott, páratlan.

Fülig pirultam ennél a szónál.

– Még nagyon friss, de az biztos, hogy különleges, ami köztünk van.

Körülbelül öt perc múlva már a lakásomnál voltunk.

– Köszönöm, hogy elhoztál.

– Szívesen, máskor is.

Elköszöntem és kiszálltam. Felmentem a lakásba és aztán rendeltem magunknak vacsorát. Miután lezuhanyoztam, megterítettem, illatos mécseseket gyújtottam, zenét kerestem. Mindent elkövettem, hogy az esténket ne azzal töltsük, hogy Norbi húzásán mérgelődünk. Nem áltattam magam, nyilván nem fogjuk elfelejteni, de szerettem volna, ha nem csak ez a téma. Éppen bort töltöttem a poharunkba, amikor Tamás megérkezett. Elmosolyodott, amint meglátta, hogy meghitt vacsorával várom. Kedvesen magához húzott és átölelt, majd megcirógatta az arcomat.

– Hol van az öltönyöd? – kérdeztem halkan, kibontakozva a karjaiból.

– A kocsiban hagytam – felelte, majd elment kezet mosni.

Amikor leültünk az asztalhoz, egyikőnk se mondta ki, hogy ne beszéljünk a ma történtekről, mégis egyértelmű volt mindkettőnknek, hogy nem akarjuk elrontani a kettesben töltött pillanatainkat. Nagyon jó érzés volt arra gondolni, hogy valakivel együtt töltöm az estémet és az a valaki fontos nekem.

Kényelmesen megvacsoráztunk, majd átültünk a kanapéra a pohár boraink kíséretében. Sokáig csak élveztük az andalító zenét, a nyugtató aromát a levegőben és a mámorító rozé ízét a szánkban. Egymással szemben ültünk, fejünket néha pilledten a kanapé támlájára döntöttük. Egyikünknek sem akaródzott megtörni a varázst, pedig tudtuk, hogy előbb–utóbb beszélnünk kell róla. Végül kíméletes oldaláról közelítettem meg a dolgokat.

– Kedves volt tőled, hogy hazahozattál Csabával.

– Sejtettem, hogy az a pojáca bepróbálkozik – húzta el a száját. – Az én hibám, hogy ez sült ki belőle, sajnálom.

– Miről beszélsz? – kérdeztem félmosollyal.

– Úgy gondolom, ha nem beszéltem volna vele, nem vetette volna be magát az igazgatónál.

– Ez butaság! Ha nem ez miatt, akkor más miatt, de mindenképp borsot tört volna az orrunk alá.

– Teljesen oda van érted. Tényleg ő látott meg minket a kisraktárban és ő kezdte el terjeszteni, hogy vele csókolóztál…

– A szemét! – vágtam közbe.

– Azt gondolta, ha az emberek fejében ti egy pár vagytok, akkor előbb-utóbb valóban, mert hálás leszel neki, hogy megmentett – forgatta a szemét Tamás.

– Hogy gondolhatott ilyet? Hiszen látta, hogy veled csókolóztam, hogy nem puszta kedvtelésből…

Nem tudtam folytatni.

– Megzsarolt. Azt mondta, ha nem hagylak el, akkor kitálal kettőnkről.

– Bevallom, az igazgató kezdeti mondókája alapján azt hittem, meg is tette.

– Igen, mikor kényes ügyet említett és rád nézett, én is ezt gondoltam.

A borba kortyoltunk és vártunk pár másodpercet, végül Tamás hatalmasat sóhajtott.

– Fogalmam sincs, hogyan fogom kibírni…

Letettem a poharamat az asztalra és az ölébe húzódtam.

– Csss! Ne gondolj rá! Ígérem, semmi nem fog történni. Dolgozunk, és hamar elrepül az az egy óra.

Átölelt és megcirógatta az arcomat.

– A gonosz kis gondolatokat akkor sem fogom tudni kiűzni a fejemből. Ha csak arra gondolok, hogy mi járhat a fejében, amikor rád néz vagy, hogy megkíván téged, hogy a nyomorult tüdejébe szívja a parfümödet…

– Nem, nem, nem… Csss! – hajoltam a füléhez. – Nyugodj meg! Az járjon a fejedben ilyenkor, hogy én az alatt az egy óra alatt végig rólad fogok fantáziálni, érezni fogom magamon a csókodat és vágyni fogok arra, amit csak tőled kapok meg… és ha letelik az egy óra, rohanok hozzád az irodádba… és…

Tamás felnyögött. Karjait szorosan a testem köré fonta.

– És? – kérdezte halk sóhajjal.

Lehunyt szemmel simultam hozzá és olyan erős vágyat éreztem arra, hogy biztosítsam róla, az övé vagyok… de nem volt merszem kimondani. Még nem.

– Úgy szeretném, ha már holnap lenne… – súgta az arcomba forrón, elcsigázottan. – Biztos, hogy nem lehet ma… most?

Elmosolyodtam a türelmetlenségét tapasztalva és bár elképzelhetőnek tartottam, nem mondtam ki.

– Felkészültél lélekben a holnapra? – kérdeztem tőle váratlanul.

– Testben is – bújt a nyakamba megcsókolva az illatos bőrt.

Elnevettem magam.

– Butus, én a rokonokról beszéltem! Faggatni fognak, gőzerővel.

– Faggassanak!

– De mit fogsz mondani nekik?

– Ezen majd akkor gondolkodom.

– Nem szeretném, hogy elrémisszenek. Előre is bocsánatot kérek.

– Erre semmi szükség, képes leszek kezelni a dolgot.

– Gondolod? – húztam el a számat, miközben felálltam az öléből. – Még nem ismered a rokonaimat.

Kivittem a borospoharakat a konyhába, majd a fürdőbe mentem.

– Olyan elvetemültek nem lehetnek – mormogta maga elé Tamás, majd felállt és ő is a fürdőbe jött. Az ajtófélfának dőlve figyelte, ahogy fogat mosok, majd vetkőzni kezdett. Amíg megágyaztam, ő is lefekvéshez készülődött. Később még ellenőriztem, hogy valóban zöld e az út. Már késő délután is észrevettem, hogy ez a menzesz csak máig tartott, de nem akartam hiú reményeket kelteni Tamásban, most pedig… arra gondoltam, milyen végtelenül izgató, hogy én tudom, hogy akár lehetne is, de ő nem… Beharaptam az ajkamat a gonosz játék ötletétől és belebizseregtem. Ám hamar türelemre intettem magam, még a végén mindent elrontok a fene nagy mosolygással. Hálóinget vettem fel. Fehér volt és bárányos. Tamás már csak nevetett a bárányokon. Most is így volt. Amikor kiértem a fürdőből, már az ágyban volt és homlokráncolva böngészte a telefonját. Mellételepedtem és hamar bemásztam a takaró alá.

– Baj van? – kérdeztem gyorsan.

– Nem, csak most jutott eszembe, hogy jövő héten lesz a békéltető tárgyalásunk.

– Ó! – csúszott ki a számon. – Ez fontos, ugye?

– Akár már itt is kimondhatják a válást.

– Ilyen gyorsan?

– Nincsen közös vagyonunk és gyermek sincs.

– Nincsen közös vagyon? – ismételtem.

Tamás csak a fejét rázta.

– Minden az enyém. Judit nevén mindössze az autója van.

– Ki fogod tenni a házból?

– Így is nagyvonalú voltam, amiért eddig ott lakhatott.

– Persze, értem, de… dolgozik?

– Nem. A diplomája megszerzése után összeházasodtunk, nem dolgozott egy percet sem, de nem kell féltened.

– Nem féltem, én csak… Aranyélete volt melletted, egyrészt mekkora hülye, hogy ezt és főleg téged sutba dobott pár kósza numeráért, másrészt én nem vagyok benne olyan biztos, hogy el fog engedni.

– Eleinte ő akart elválni, nem hinném, hogy annyira hiányozna neki az aranyélet.

– Talán most rájött erre és azért nem akar elválni.

– Lehet, de ez legyen az ő baja – mondta Tamás, majd az éjjeliszekrényre tette a telefonját, és visszafordulva elmosolyodott. – Kezdem megszokni a bárányokat.

– Akkor miért nevetsz rajtuk? – kérdeztem, miközben lekapcsoltam a sólámpát.

– Mert olyan ellenállhatatlanul bájos vagy ezekben – húzott a karjaiba.

– Hmm, bájos?

Csak hümmögött és még közelebb vont magához.

– Csak jó éjt puszit adok, nem akarom kínozni magunkat.

Nekem viszont eszem ágában sem volt kibontakozni az ölelésből, a szende puszit hevesebben viszonoztam.

– Csak bájos vagyok? – kérdeztem megszakítva a csókot.

– Nem – fulladt Tamás a reakciómtól. – Nem csak bájos.

– Esetleg páratlan? – ziháltam az arcába.

Tamás tudta, hogy ezt csak Csaba szájából hallhattam és felsóhajtva épp reagálni akart.

– Páratlan vagyok? – vágtam közbe olyan hanglejtéssel, hogy Tamás immár biztos lehetett benne, hogy nem csak azért akarom hallani, hogy dobogjon tőle a kis szívem, hanem mert tényleg irdatlan nagy szükségem van arra, hogy tudjam, tényleg az vagyok neki.

– Páratlan – hajolt a fülemhez, majd ajkaival gyengéden megérintette a fülcimpámat. – Különleges. Gyönyörű. Szexi. Észveszejtő.

Minden szavánál felnyögtem. Tamás már tudta, én még senkitől nem kaptam hasonló vallomást.

– És az enyém…

Megremegtem a hangjától és a nyakába fontam a karjaimat. Ajkaimat erősen az ajkára nyomtam és hihetetlenül érzéki csókot kezdeményeztem. Tamás fölém magasodott és szinte azonnal kontrollt vesztett. Lábaimat a dereka köré fontam és szorosan öleltem magamhoz. Pár pillanat múlva éreztem, hogy visszavonulót akar fújni, de nem hagytam magam.

– Csókolj még! – ziháltam az ajkai közé.

– Nem akarom túlfeszíteni.

– Csókolj…

Nem is vártam meg a reakcióját, én tettem meg, én csókoltam meg, bár ő is gondolkodás nélkül viszonozta. Kezei végigcsúsztak a combomon és ujjai belemarkoltak. Ágyékát az enyémnek nyomta és én úgy simultam hozzá, hogy érezzem a farkában duzzadó erek pulzálását is. Ujjaim végigszántották a hátát, maguk alatt érezve a hullámzó test izmait. Csókunk egyre inkább eldurvult, megvadult, szinte téptük a másik száját, alig kaptunk levegőt. Megszakítottam és a nyakára nyomtam az ajkaimat. Finoman harapdáltam a felhevült bőrét, szívtam magamba az illatát és egyre inkább megőrültem érte. Lehúzta a pántját a hálóingemnek és belecsókolt a vállgödrömbe, nyelvének hegye végigcsiklandozta a mellkasomat is. Letolta a mellemről a textilt és tenyerébe vette az izgatottan remegő keblet. Közepén meredten állt a mellbimbó, olyan keményen, hogy amikor Tamás a szájába vette, kéjes nyögéssel jelezte felindultságát. Kezem az alsónadrágjába kúszott, megmarkoltam a fenekét, majd bokszerének szélét és húzni kezdtem róla.

– Bármit megadnék… – lihegte. – Annyira akarlak.

– Mennyire?  – kapkodtam a levegőt a teste alatt.

– Nagyon. Elégek. Benned akarok lenni, a finom, forró puncidban, érezni, ahogy puhán, nedvesen körbeölelsz, magadba fogadsz… – feljajdult. – Most húzzuk be a vészféket.

Hirtelen összeszedtem minden erőmet és magam alá gyűrtem őt. Felegyenesedve a csípőjére ültem és izzó tekintettel néztem a szemébe. Ágyékunk összeért. Felnyögött, ahogy megérezte a nedves szeméremajkakat. Az arcához hajoltam, de nem csókoltam meg, hanem felemelkedve a mellemet dörzsöltem a szájához. Fájdalmas sóhajjal nyalta meg a mellbimbót, majd bekapva, észveszejtően szopogatni kezdte. Miután már a derekamra tolta a hálóingemet, hogy mindkét mellbimbómat a végletekig felizgathassa, váratlanul felemeltem a csípőmet és lejjebb kúsztam rajta. Letéptem az alsóját, visszaültem az ágyékára és áthúztam a fejemen a hálóinget. Hirtelen felült alattam és magához szorította a csupasz felsőtestem.

– Meztelen vagy – zihálta a fülembe.

– Igen…

– És nedves a puncid…

– Nagyon nedves… – a hangom elakadt.

– Kínozni akarsz?

– Kívánlak… – suttogtam az arcába és a csípőmmel úgy mozdultam, hogy a makkja a szeméremajkaim közé ékelődjön. Tamás magán kívül volt, remegve vonaglott meg alattam, majd megcsókolt.

– Hogyan? – lihegte a számba. – Már nem…

– Húzz magadra! – súgtam a fülébe. – Kérlek!

Egy másodpercig habozott csak, majd kíméletlenül teljesítette a kérésemet. Felsikoltottam a kéjes mámortól, ahogy a cseppfolyós punci szinte magába szívta a duzzadt hímvesszőt.

– Miért nem mondtad? Játszani akartál?

Válasz helyett megmozdultam rajta. Erőteljesen, mélyen. Tenyeremet mögé támasztottam és lassan hanyatt döntöttem a matracon. Ahogy teste merőleges lett az enyémre, férfiassága még inkább megtöltött és még keményebben éreztem magamban. Szinte szétfeszített. Összeszorítottam a hüvelyem izmait, mire Tamás hevesen összerázkódott. Keze a csípőmre fonódott és ujjai a bőrömbe markoltak. Hangos sóhajok, nyögések tarkították egyre gyorsuló mozdulatainkat. A hirtelen jött gyönyör szinte ledöntött a lábamról, reszketve sikítottam, ahogy hüvelyizmaim foglyul ejtették Tamást. Ő pedig kihasználva pillanatnyi ernyedtségemet, magához húzott és átfordulva velem már az én hátam tapadt a matrac kényelmébe. Tamás megfogta a csuklóimat és a vállaim fölé nyomta őket. Peckesen álló mellbimbóimmal a hegyükön a melleim nekifeszültek izmos felsőtestének. Satuként tartotta a kezeimet. Erőteljes, kéjes mozdulatokkal mozgatta a csípőjét a combjaim között. Nem akarta, hogy a mámorom egy pillanatra is véget érjen. Én pedig eszemet vesztve tobzódtam az orgazmusok sorozatában. Bokáimat a dereka köré kulcsoltam és hagytam, hogy ágyéka egyre gyorsabban, egyre durvábban ütődjön az enyémnek. Lehunyt szemmel nyöszörögtem alatta, alig bírtam követni a ritmusát. Testem minden porcikája, minden izma pattanásig feszült, komolyan forrni éreztem a véremet.

– Ó, még… – bukott ki az ajkaimból. – Még, még, még…

Tamás forró csókkal tapasztotta be a számat, de csak addig bírt csókolni, amíg gyönyörének tetőfokán el nem tépte ajkát az ajkaimtól és át nem adta magát mindent elsöprő orgazmusa megélésének. Éreztem lávaként folyni magamban a spermáját, és engem újra maga alá tepert az eksztázis. Tamás keze lekúszott a csuklómról, saját testét igyekezett vele tartani és közben szelíd lökéseivel levezetni egymásba kapcsolódó ágyékunk görcsös táncát.

– Te kis telhetetlen – lehelte a fülcimpám mögé, amikor legurult rólam.

Elmosolyodtam. A szememet képtelen voltam kinyitni, csak pihegtem, lihegtem, lélegezni próbáltam. Tamás megigazította rajtunk a takarót és megpuszilta a halántékomat. Pár perc alatt álomba zuhantam.

Reggel a telefonom csörgésére ébredtem. Álmosan, morcosan emeltem ki a fejemet a párnák közül, láttam, hogy Tamást is legmélyebb álmából verte fel a csiripelés, bár ő még ennyit sem reagált rá, mint én. Morogva fúrta a fejét a párnák közé és aludt tovább. Én elkúsztam az éjjeliszekrényig, megragadva a telefont a hátamra dobtam magam és a fülemhez emelve a telefont, felvettem.

– Igen? – szóltam bele kelletlenül. – Szia, anya! Igen, most. Majd később. Nem tudom, mikor. Anya, majd felkelünk, reggelizünk, összepakolunk és utána. Ne aggódj, nem fogunk elkésni. Jó, majd ott találkozunk. Igen, szia!

Visszaejtettem a mobilt az éjjeliszekrényre és megpróbáltam felülni. Nyújtózkodtam, majd felállva a fürdőbe mentem. Hosszasan zuhanyoztam, hajat is mostam. A kellemesen rám csorgó víz alatt az jutott eszembe, mikor éreztem magam utoljára ennyire kiegyensúlyozottnak. Sőt! Egyáltalán kiegyensúlyozottnak. Nem tudom. Nem emlékeztem rá. Boldog voltam.

Törölközőbe csavart hajjal, fürdőköntösben léptem ki a konyhába, Tamás akkor jött elő a hálóból. Bekapcsoltam a kávéfőzőt. Épp lefőtt a kávé, amikor Tamás megjelent derekára tekert törölközőben és egy másik törölközővel a haját törölte.

– Ugye, erős az a kávé? – kérdezte kótyagosan, bár tőlem is csak bólintás telt.

– Mit kérsz reggelire? – néztem rá.

– Majd én készítek reggelit, nyugodtan szárítsd meg a hajad – ajánlotta.

Hálásan rámosolyogtam és valóban, amikor beszárított hajjal visszatértem a konyhába, az asztalon várt a reggeli. Tojásrántotta, friss pékáru, joghurt, gyümölcs és narancslé.

– Nahát! – álmélkodtam.

– Felhoztam a ruháimat és közben beugrottam a sarki pékségbe.

– Köszönöm – nyomtam egy puszit az arcára, azzal leültünk enni. – Te vagy az első, aki reggelit csinált nekem.

– Sejtettem – nevetett.

Reggeli után összecsomagoltunk, én is felöltöztem az utazáshoz és együtt lementünk a kocsihoz. Tamás vitte a táskát, én pedig a ruhámat, amit az autóban Tamás öltönye mellé akasztottam. Elindultunk. Kisvártatva újra csörgött a telefonom.

– Szia, anya! Most indultunk el. Dehogy fogunk el késni. Még van négy óra az esküvőig. Szia!

– Anyukád aggódik? – kérdezte Tamás mosolyogva.

– Na, nem azért, hogy elkésünk. Egyszerűen csak kérkedni akarnak veled.

– Velem?

– Nézd, még meggondolhatjuk magunkat! – fordultam felé sopánkodva. – Nem muszáj elmennünk. Anyuék fel akarnak vágni veled, hogy most már nekik is van vőjelöltjük, hogy kifogtam egy igazgatót… – a tenyerembe döntöttem a homlokomat. – Jaj, én nem leszek képes ezt végigcsinálni!

– Dehogynem! Együtt megcsináljuk. Én menni akarok.

– Miért? – néztem rá furán, de csak mosolygott. Az út hátralévő részében nem is beszéltünk, engem túlságosan is lefoglaltak a gondolataim. Próbáltam minden kérdésre elfogadható választ találni, amit csak tapintatlan rokonaim feltehetnek. Kezdve azzal, hogy hogyan jöttünk össze. A céges partin való berúgás és utána homályba veszett együttlét nem volt megfelelő válasz, ahogy az sem, hogy csak dugni jártunk össze. Hosszas filozofálás után a közös munkahely adta lehetőségek mellett maradtam. Láttam, hogy Tamást mulattatja az egész dolog, de én inkább kényelmetlenségnek éreztem, mintsem jó bulinak.

A kétórás autóút után megkönnyebbülve szálltunk ki a vidéki kastélyszálló előtt. Nyújtózkodni nem volt időm, mert hallottam anyám hangját, ahogy a lépcsőn szalad elénk. Apám kicsit lemaradva követte.

– Liza, kislányom, hát megérkeztetek?

– Igen, anya, szia! Apa! – öleltem meg mindkettőjüket.

– Tamás, nagyon örülünk annak, hogy eljött.

– Én is – rázott kezet apámmal.

Bevittük a holminkat és elfoglaltuk a szobánkat. Szerencsétlenségünkre pont a szüleim melletti szobát kaptuk. Persze azonnal körbe akartak vinni minket, vagy inkább Tamást mutogatni, de meggyőz­tem őket, hogy inkább pihennénk egy kicsit és készülődnénk, majd kitessékeltem őket a szobából és kiraktam a ne zavarj táblát.

Tamás nevetve húzott magához, megölelt és megpuszilta a homlokom.

– Liza, lazíts egy kicsit. Nem kell védened a rokonok áradatától. Nekem ez nem nyűg.

– Nem is értem, miért.

– Ma ne foglalkozzunk elvárásokkal és másokkal. Csak magunkkal, tegyük azt, amihez kedvünk van, mondjuk ki azt, amit érzünk. Élvezzük egy kicsit, hogy nem a lakásod négy fala között vagyunk és nem is a cégnél ügyelünk arra, hogyan nézünk a másikra. Rendben? – kérdezte, miközben ujjai a felkarjaimra fonódtak és gyengéden megsimogatták.

Szíven ütött a mondandójának egy részlete, mondjuk ki azt, amit érzünk. Mire gondolt? Nem kérdeztem meg, ő pedig elmosolyodva elengedett és elkezdett kicsomagolni. Követtem a példáját és aztán lassan készülni kezdtünk. Megigazítottam a hajamat és egy fényes hajcsatot illesztettem a merészen oldalra fésült frizurámba. Kisminkeltem magam, majd felvettem a ruhámat. Pont Tamás is elkészült. Egymásra néztünk, majd Tamás felém nyújtotta a kezét és hagyta, hogy megpördüljek előtte.

– Gyönyörű vagy! Szebb, mint a menyasszony.

– Hogy mondhatsz ilyet? – róttam meg. – Nem is láttad még a menyasszonyt.

– Nem lehet szebb nálad. Nincsen szebb nálad – suttogta, miközben közel húzott magához és megcsókolt.

– Köszönöm – válaszoltam elpirulva. – Te leszel itt a legszívdöglesztőbb pasi.

– Vagy a vőlegény!

– Nem! – nevettem el magam. – Minden nőnemű lény feje utánad fog fordulni, ha pedig megérzik a parfümödet, nagyot nyelnek, utána megnézik a fenekedet és be fogják harapni az ajkukat.

– És ez mit fog jelenteni?

– Azt hogy bármit megtennének azért, hogy megdöngesd őket.

Tamás felnevetett.

– Én senkit nem akarok megdöngetni rajtad kívül.

– Ebben a válaszban reménykedtem. Bár valószínűleg el kell napolnunk, amíg haza nem érünk.

– Miért is?

– Anya és apa a szomszédban fog aludni.

– És?

– Téged nem zavar? Anyám a falnál fog hallgatózni.

– Ugyan már!

– Komolyan. Bizonyosság, mennyire vagyunk jók együtt. Alapozzon e…

Nem tudtam befejezni. Tamás közel húzott magához és megpuszilta az orrom hegyét.

– Nagyon jók vagyunk együtt.

Mosolyogtam, mire megragadta a kezem és ki felé húzott a szobából.