A szex és én - Tizennegyedik

Vasárnap este egyedül ültem le vacsorázni. Rendhagyóan a kanapéra telepedtem a tányérommal, miközben a tévét néztem. Eszembe jutott az elmúlt nap és mosolyra fakadtam. Délelőtt sokáig aludtunk a viszonylag hosszú éjszaka után és az egész napot házon kívül töltöttük. Sétáltunk a Városligetben, ebédeltünk egy étteremben, leültünk a kis tóhoz és beszélgettünk és nevettünk. Sokat. Nem tűntünk szerelmespárnak, nem fogtuk egymás kezét és nem csókolóztunk önfeledten, de sokat mosolyogtunk egymásra. Egyetlen szó erejéig sem került szóba az előző nap vagy az éjszaka, a kétségeink és az érzéseink. Egy darabig vártam, hogy Tamás felhozakodjon a témával és ezt nem jó értelemben mondom, mert féltem belebonyolódni egy újabb elemző beszélgetésbe, de Tamás nem kérdezett, nem említett semmit. Késő délután, inkább már estefelé járt az idő, amikor hazakísért. Néhány lakásban töltött perc után azonban elbúcsúzott.

– Muszáj itt hagynom téged most.

– Értem.

– Holnap látjuk egymást – mondta, miközben megölelt és megpuszilta a halántékom.

– Igen. Jó éjt! – kísértem ki az ajtóhoz. Nem mondta ugyan, de tudtam, hogy most hazamegy a feleségéhez. Most volt az első alkalom, amikor ez eszembe jutott a búcsúzásunkkor és nem volt ínyemre. Eddig is tudtam, hogy amikor tőlem elmegy, akkor hazamegy, de eddig nem volt ez érdekes számomra, mert… nem tudom, miért. Most bosszantott, rosszul esett, fájt arra gondolnom, hogy Judit esetleg újra próbálkozik és elcsábítja.

– Aludj jól! – mosolygott rám az ajtóból, majd eltűnt a lépcsőfordulóban.

Amíg vacsorát készítettem magamnak és elfogyasztottam, igyekeztem nem gondolni arra a tényre, hogy nős, bár válófélben van, de a felesége a visszahódítására törekszik. Bevallom, hatalmas erőfeszítésembe került. Evés után fáradtnak éreztem magam és úgy döntöttem, inkább fürdéshez és alváshoz készülök, talán hamar elnyom majd az álom. Szerencsémre így is lett.

Másnap sikerült elaludnom kicsit. Így aztán a reggelem elég kapkodós lett, különösen hogy görcsoldóval kezdtem a napot a menstruációm miatt. Aznap sötétkék bodyt viseltem sötét- bézs- rozsdaszínű kockás szoknyával és éjkék színű bársony magas sarkúval. A hajamat csak kivasaltam, más frizurára már nem volt időm. Reggelizni sem tudtam, ezért aztán miután leraktam a holmimat az irodámban és bekapcsoltam a gépemet, a büfébe indultam kávéért és szendvicsért. Már akkor is feltűnt, hogy nagy az izgalom az ügyfélszolgálaton, de mivel nem rohantak le azonnal a belépésem után, úgy gondoltam, az izgalomnak nem munkahelyi oka lehet. A büfébe érve kisebb csoportosulást láttam. A kör közepén Adél volt, a kört pedig többek között Szilvi, Hédi és Zsanett alkotta. Vajon mi történhetett?

A reggelimmel a kezemben feléjük indultam.

– Lányok, mi a baj?

Hédi azon nyomban reagált.

– Jaj, Liza, nagy újság van, te még nem is tudod! Képzeld, Adél mesélte, hogy a főnöke reggel mosolyogva sétált ki a liftből és mosolyogva köszöntötte őt! El tudod ezt hinni?

Majdnem kiborítottam a kávémat.

– Mosolyogva? – ismételtem.

– Igen! Adél szerint lebilincselő, gyönyörű mosolya van. Juj, alig várom, hogy lássam! – lelkendezett Hédi, aztán Zsanett is rákontrázott.

– Talán jó dolog történt vele a hétvégén? – találgatott egy kicsit cinikus hangnemben Szilvi. Ám akkor Adél megszólalt:

– Itt jön!

Mindegyik lány feje felé fordult, én azonnal az előttem lévő pultra tettem a kávémat és a szendvicsemet, mielőtt elejteném őket. Óvatosan körbepillantottam. Mindenki, komolyan mindenki, nemtől függetlenül, Tamás irányába fordult. És valóban! Nem fülig érő szájjal, de tőle szokatlanul, apró mosollyal az ajkán lépdelt a büfés felé. Közben elhaladt a lányok gyűrűje mellett és jókedvűen rájuk köszönt:

– Jó reggelt a hölgyeknek!

Láttam a lányokon, hogy ott helyben elalélnak, némelyikük alig tudta összeszedni magát, hogy visszaköszönjön.

– Jó reggelt, igazgató úr! – válaszolták kórusban.

Tamás felém bólintott.

– Liza!

Viszonoztam a bólintását, majd a köszönését is.

– Tamás!

A büfés felé fordult és kávét kért tőle. A lányok fennhangon olvadoztak, én pedig leplezni próbáltam a döbbenet és a büszkeség vegyességét az arcomon.

– Uramisten, láttátok? – viháncoltak többen is.

Mi a fene ütött Tamásba, hogy szórja itt a mosolyokat?

– Rád mosolygott! – fordult felém Adél.

– Mi? Dehogy! Csak köszönt! – szabadkoztam.

– Ugye, milyen csodálatosan szép mosolya van? – vinnyogtak még többen is.

– Jaj, nyugodjatok már meg! – szólt rájuk Szilvi. – Nem kell ennyire megvadulni egy pici mosolytól.

– Te miről beszélsz? Még soha senki nem látta nevetni! Nem vagy kíváncsi, mi vagy ki váltotta ki belőle ezt? – korholta Hédi. – Bárcsak én! – álmodozott.

Elhűlve néztem a lányokat, ahogy szinte lecsúszik a bugyijuk Tamás egy mosolyától, ami még csak nem is volt igazi, fülig érő… én már láttam ennél szebben is mosolyogni.

– Ide jön! – súgta körbe Zsanett.

És valóban. Tamás elindult a kis csoportosulás felé. Magamhoz ragadtam a kávémat és a szendvicsemet.

– A hölgyeknek nincsen dolguk? – kérdezte tőlük egy olyan csábvigyorral az arcán, hogy Hédit konkrétan Szilvi támasztotta meg, össze ne essen.

Úristen, eldobom az agyam! – forgattam a szemem, de azért nagyon mélyen, belül majd szétvetett a büszkeség, hogy én megkapom azt ettől a férfitől, amiről ezek a lányok csak álmodhatnak.

– De… de igen… – dadogták és egymást támogatva indultak meg a kijárat felé.

– Velem tart, Liza? – kérdezte hirtelen Tamás rám pillantva és megemelve a kávéscsészéjét.

Nem feleltem, csak bólintottam. Igyekeztem komoly arcot vágni. Leültünk az egyik asztalhoz, persze nem kerülte el a figyelmemet, hogy a lányok árgus szemekkel nézték, ugyan minek hívott engem Tamás kávézni. Amikor leültem, láttam, hogy a büféajtó üvege mögül bámulnak. Rosszallóan csettintettem és elnézést kérve Tamástól felálltam, de abban a pillanatban mindegyikük visszarohant a helyére. Tamás szolid mosolyt villantott, amikor visszaültem a székre.

– Tudod, hogy a mosolyod ma a legnagyobb szenzáció a cégnél?

– Á, most már értem azt a sok fura pillantást! – nézett rám vidáman.

– Mi történt? Le akarsz bukni mindenáron?

– Nem érdekelnek, mit gondolnak mások.

– Nem értelek.

– Nem fogok semmi olyat tenni, amivel kimagyarázhatatlan helyzetbe hoznám magunkat.

– Ennek örülök. Nős vagy és a legkevésbé sem szeretnék a bűnös harmadik szerepében tetszelegni.

Tamás elnyomott egy mosolyt.

– Most meg min nevetsz?

– Semmin – mondta, majd az asztalra könyökölt. – Később feljössz az irodámba?

– Mi? Nem, dehogy! – néztem rá összeszorított fogakkal.

– Kérlek…

– Jó reggelt, mindenkinek! – állt meg hirtelen Csaba az asztalunk mellett.

– Jó reggelt! – pattantam fel hirtelen kihasználva a helyzetet. – És további jó munkát! – néztem jelentőségteljesen Tamásra.

– Várj, Liza! Neked is szeretném mondani, hogy kis gyűlést szeretnék tartani ma. Megfelelne neked?

– Ó… – tudtam, hogy ez mit jelent, bár még nem vettem részt ilyenen. – Hát persze.

– Az én irodámban ebéd után? – kontrázott rá Tamás rögtön.

A fene, csak elérte, hogy oda kelljen mennem!

Bólintottam, majd sarkon fordulva ott hagytam őket. Pont ez hiányzott még nekem a mai napra. A félig megevett szendvicsemmel bevágtáztam az ügyfélszolgálatra és fennhangon megszólaltam:

– Mindenki szépen dolgozik, nem álmodozik! Szilvi, Hédi az irodámba, légyszíves!

A csajok felpattantak és követtek. Amikor beléptünk, újfent megállapítottam, hogy roló kell az ablakomra. Szúrós tekintettel néztem ki, mindenki visszakapta a fejét a monitorra.

– Kis gyűlésem lesz ebéd után. Előkészítenétek hozzá a listát?

– Persze – reagáltak rá azonnal.

– Az első kis gyűlésed – tette hozzá Szilvi.

Bólintottam és félszegen rámosolyogtam.

A kis gyűlésen általában öten vesznek részt. A pénzügyi igazgató és az asszisztense, a logisztikai igazgató és az asszisztense, valamint az irodavezető. Ez általában beragadt utánvétek, ki nem fizetett számlák és kárigények kifizetéséről szólt. Néhány havonta szokott ilyen lenni. Nem volt most kedvem hozzá, még mindig görcsölt a hasam és tudtam, hogy Tamás odáig fogja csűrni-csavarni az egészet, hogy a végén kettesben maradhassunk az irodájában.

A délelőtt nagyon gyorsan elment, mert Szilvi és Hédi hamar elkészültek a listával, így korán nekiállhattam a magam részének a munkából. Aztán kimentem ebédelni. Egyedül szándékoztam menni, de Szilvi csatlakozott hozzám. A kifőzdében sokáig csak az ebédünknek és néhány formalitásnak szenteltünk figyelmet, majd Szilvi egyszer csak témát váltott.

– Ha jól láttam, téged sem villanyozott fel annyira a logisztikai igazgatónk mosolya.

Igyekeztem nyugodtnak látszani és tovább kanalaztam a levesemet.

– Mert nem úgy reagáltam, ahogy a többiek?

– Emlékszem, jó néhány hónapja az irodádban bevallottad, hogy bejön neked.

– Kinek nem?

– Neked igen – állapította meg.

– Ez most kérdés volt? – próbáltam terelni.

– Nem. Látom, hogy bejön és csupán emlékeztetni akartalak, hogy egyszer már színt vallottál.

– Tamás nős.

– Tudom, és nem jön ki jól a nejével, ugye? – nézett rám gyanakvóan.

Ránéztem, megköszörültem a torkom és letettem a kanalamat, mielőtt válaszoltam volna.

– Mit akarsz hallani?

– Csak amennyi szerinted rám tartozik.

Elhúztam a számat, majd negédesen elmosolyodtam és felálltam.

 – Hát ez remek – vettettem oda neki. – Akkor nem kell mondanom semmit.

Azzal ott hagytam. Felvettem a kabátomat és visszaindultam a céghez. Dühített, hogy Szilvi nyakon csípett, de ennél is jobban dühített a faggatózása. Nem értettem, miért csinálja.

Amint visszaértem, összeszedtem a jegyzeteimet és felmentem Tamáshoz. Legnagyobb megdöbbenésemre csak őt találtam ott.

– Hát a többiek? – kérdeztem meglepetten.

– Még mindenki ebédel – felelte, miközben hátradőlt a székében és az arcomat fürkészte. – Baj van?

– Nincs – füllentettem, majd nekidőltem az asztala szélének.

Mélyet sóhajtva felállt és elém lépett. Megfogta a karjaimat és megsimogatta őket.

– Számomra is hihetetlen, de pontosan tudom, mikor nem mondasz igazat.

Ráemeltem a tekintetem és elhúztam a számat. A homlokomat a vállának döntöttem.

– Valószínűleg megsértettem a barátnőmet.

– Szilvit?

– Igen. Gyanítja, hogy van valami köztünk és én most csúnyán ráförmedtem, hogy nem tartozik rá.

– Mondjuk ez így is van.

– Ezt én is tudom, de attól még megbántottam.

– Jobban éreznéd magad, ha elmondhatnád neki?

– És mit mondanék neki? Neked sem tudok mit mondani!

Tamás elmosolyodott és magához szorított.

– Igen, tudom, ezen dolgozunk.

A tenyereimet a mellkasának támasztottam és eltoltam magamtól.

– Nézd, én tudom, hogy ennek nem így kellene működnie. Én… nekem ez új… és nem tudom, mit kéne éreznem… és különben is nős ember vagy…

– Liza, nyugi, jó? Nyugalom. Nekem is új. Figyelj csak! – mondta, miközben két kezét az arcomra téve felemelte a fejemet. – Semmi sem kötelező. Értesz? Semmi. Most még csak a szex működik? Akkor csak az. Nem baj! Az a fontos, hogy jól érezzük magunkat együtt, rendben?

Hihetetlenül megnyugtatott. Csillogó tekintettel néztem a szemeibe és bólogatva mosolyogtam rá. Szájon csókolt és én boldogan viszonoztam. Másodpercek alatt feloldódtam az ölelésében.

– Együtt töltjük az estét? – kérdezte váratlanul, miközben finom puszikat lehelt a nyakamra.

– Az attól függ, mit értesz alatta.

– Vacsora, ölelés, csók és…

– És tegyél pontot a mondat végére, maximum még az alvás jöhet szóba.

– Ó! – sóhajtotta csalódottan, amikor rájött, hogy mire céloztam. – És...

– Talán szombaton – szakítottam félbe és válaszoltam a fel nem tett kérdésére.

Elkeseredetten felnyögött.

– Az borzalmasan messze van még.

– Tudom, ráadásul az esküvő is…

Abban a pillanatban hangokat hallottunk az előtérből, így villámgyorsan szétrebbentünk, Tamás leült az asztala mögé, én pedig az egyik székre az asztala másik oldalán. Adél kopogott be, majd jött Csaba és Andi is, Csaba asszisztense.

– Liza, már itt is vagy? – csodálkozott Adél.

Bólintottam.

– Akkor kezdhetünk is akár! – szólt Tamás.

Mindenki helyet foglalt, és belevetettük magunkat a kisgyűlésbe. Fura, de attól, hogy Tamás megnyugtatott, tényleg jobban éreztem magam és már nem feszélyezett az egész helyzet. Nem mondom, hogy a kétségeim ezzel együtt el is tűntek, mert a kisördög azért ott bujkált a gondolataim között, de igyekeztem háttérbe szorítani.

A kisgyűlés hosszúra nyúlt, bár a végén kárpótolt minket az érzés, hogy mindent sikerült átbeszélnünk, nem maradtak függőben lévő dolgok. A végén Adél és Andi lementek a büfébe, hogy kávét hozzanak mindenkinek. Amíg ők oda voltak, picit kényelmetlenül éreztem magam a két férfi társaságában és Csaba kérdései, amiket Tamásnak tett fel, okot is adtak rá.

– El nem tudtam képzelni, mi lehet az a zsongás délelőtt, amit tapasztaltam, minden olyan helyiségben, ahol nők vannak. Végül kiderítettem, hogy mindenki azon csodálkozik, vagy épp attól olvadozik, hogy láttak téged nevetni. Mi van veled, öregem? Jó dolgok történtek veled mostanság?

– Úgy, ahogy mondod – felelte lassan Tamás.

– Jó, hogy kibékültetek Judittal. Az asszony találkozott vele a minap és…

– Nem békültünk ki, beadtam a válókeresetet.

Csaba jól láthatóan meglepődött. Én lélegzetvisszafojtva figyeltem őket a székemből, igyekeztem meg sem mozdulni.

– Akkor nem értem. Judit azt mondta, szent a béke, nemsokára elutaztok és már a családalapítás is napirenden van.

Most Tamás lepődött meg, nem is kicsit.

– Ezt mondta?

Csaba bólintott.

–  Fogalmam sincs, miért mondta ezt. Igaz, hogy ő békülni szeretne, de én már jogi útra tereltem ezt az egészet.

– Komoly? És el is költöztél?

– Nem. Tudod, hogy a ház az enyém.

– Igen. Hát ez így nehéz lehet. Egy fedél alatt…

– Nem könnyű, de nem vagyok sokat otthon.

– Nem? – nézett gyanakodva Tamásra Csaba. – És mi a jó dolog, amitől úgy mosolyogsz, hogy a fél vállalat elhagyta tőle a bugyiját?

Ezt már nem bírtam tovább reakció nélkül, és bár esküszöm, csak megmoccanni akartam, de egy köhintés hagyta el a számat. Tamás rám pillantott, de Csaba nem foglalkozott velem. Tovább faggatózott.

– Esetleg van valaki? Miatta válsz el? Csak nem akiről a múltkor meséltél?

Az egész testem megfeszült és ezt Tamás is látta, de ő nyugodt maradt.

– Azért akarok elválni, mert a házasságom egy csőd.

– Aha… – mondta cinikusan Csaba. – És mond csak, ez az az őrületes szex vagy egy új szerelem?

Önkéntelenül is, de felkaptam a fejemet. Egy pillanatra láttam csak Tamást meginogni, de szerencsére válaszra és további kérdezősködésre már nem volt lehetőség, mert Adél és Andi betoppantak a kávéinkkal. Valahol hálás voltam az időzítésért, mert tényleg kezdett kellemetlenül érinti a társalgás, bár valahol kíváncsi is lettem volna a válaszára. Nem is értettem Csabát, hogy merte faggatni Tamást a magánéletéről a jelenlétemben.

Amikor megittuk a kávékat, elköszönve távoztam, fontos teendőkre hivatkozva. Adél és Andi szintúgy. Sejtettem, hogy Csaba maradni fog. Őszintén reméltem, hogy Tamás megőrzi a titkunkat, bár akkor eszembe jutott, hogy Csabának mesélt valakiről. Vajon rólam? Vagy csak egy nőről? Igyekeztem megnyugodni és arra emlékezni, hogy megígérte nekem, hogy semmi olyat nem fog tenni, amivel kimagyarázhatatlan helyzetbe hozná kettőnket.

Visszaérve az ügyfélszolgálatra, láttam, hogy Szilvi a monitorjába merül, fel sem néz. Lebiggyesztettem a számat. Rendeznem kell vele a dolgokat, de nem most. Majd az idő megoldja. Besiettem az irodámba és leülve a munkámba merültem. Ezer e-mail várt legalább. A kisgyűlés annyira elhúzódott, hogy éppen csak a dolgaimba temetkeztem, amikor arra eszméltem, hogy a délelőttös ügyfelesek haza felé indulnak, tehát lassan az én munkaidőm is véget ér. Röviddel azután, hogy visszatértem a mosdóból, ahol felfrissítettem magam, Tamás kopogtatott az ajtómon. Felnézve, nem kerülte el a figyelmemet, hogy az ügyfélszolgálaton mindenki hátat fordítva a munkájának, Tamást bámulta. Gondoltam, hogy a délelőttösök leadták az infót róla.

Még mielőtt Tamás megszólalhatott volna, felálltam és az ajtóhoz sétálva kiszóltam a lányoknak.

– A monitor az ellenkező irányban van.

Amikor az iroda belseje felé fordultam, láttam, hogy Tamás jót mulatva magában a széken ül. Megvárta, amíg én is leültem.

– Miben segíthetek? – kérdeztem.

– Vacsorázz velem.

– Azt hittem, ezt már megbeszéltük.

– És ha étterembe vinnélek? – könyökölt az asztalra, miközben közelebb hajolt hozzám.

– Nem is tudom… jobb szeretnék kettesben. Most nincs nagy kedvem kimozdulni. Különösen, hogy úgy vonzod a tekinteteket, mint a mágnes.

Tamás elnevette magát. Az irodához közelebb ülő lányok mind a hang irányába fordultak, aztán rögtön vissza.

– Ahogy szeretnéd. Akkor viszek valamit. Mihez volna kedved? Kínai, olasz?

– Rád bízom, de a rozé már elfogyott.

– Értettem – mosolygott titokzatosan, majd felállt és elhagyta az irodát.

Amikor láttam, hogy minden egyes lány feje Tamás után fordult, már csak csóváltam a fejem.

Sejtettem, hogy én érek haza előbb, nem vártam, hogy Tamás már az ajtó előtt álljon, mikor megérkezem. Így volt időm az érkezése előtt lezuhanyozni és megteríteni. Éppen a szalvétákat tettem ki az asztalra, amikor kopogtak. Jókedvűen nyitottam ajtót.

– Végre, már nagyon éhes vagyok… – akadt a torkomon a szó, amikor Szilvit pillantottam meg a küszöbön Tamás helyett. – Szilvi, te… mit keresel itt? – kérdeztem dadogva, miközben lopva a háta mögé, a lépcső irányába pillantottam.

– Vársz valakit? – nézett ő is a lépcső felé.

–  Ööö…

– Nézd, nem is érdekes, nem akartalak zavarni, én csak bocsánatot akarok kérni. Igazad van, nem rám tartozik, hogy kivel vagy most, oka van, amiért nem kürtölöd szét, én sajnálom…

– Szilvi! – fogtam meg a kezét. – Én sajnálom, hogy olyan csúnyán reagáltam.

– Nem, Liza, komolyan én voltam a hibás, erőszakos voltam.

– Jó, azon már össze ne vesszünk, kinek kell bocsánatot kérnie – mosolyogtam rá, majd újra a lépcső irányába néztem. – Szilvi, ígérem, még a héten beszélünk, akár vacsizhatunk is együtt, de most… nagyon nem alkalmas.

– Rendben, értem. Megyek is – mosolygott vissza rám és már el is indult le a lépcsőn.

Egy darabig még néztem utána, vajon nem e futnak pont össze Tamással, de ez nem történt meg addig, amíg Szilvit láttam. Visszalépve a lakásba, pedig csak szurkolhattam, hogy később se történjen ez meg.

Tamás viszonylag későn érkezett, már majdnem este nyolc volt.

– Ne haragudj, de borzasztó volt a forgalom és az étteremben is várni kellett – szabadkozott.

– Semmi gond, igaz, majd’ éhen halok már, de így legalább tuti nem futottál össze Szilvivel. Ugye?

– Szilvivel?

– Volt itt, bocsánatot kért, amiért faggatott, bár nem vagyok benne biztos, hogy aztán nem bújt el az utcán valahol, csak hogy kiderítse, kit várok, különösen, hogy amikor ajtót nyitottam neki, azt hittem, te vagy.

– Akkor tudja, hogy most itt vagyok?

– Nem. Nem mondtam ki a neved. Azért is reménykedem, hogy a késésed miatt nem láthatott meg.

– Nem láttam senkit az utcán, bár nem is néztem annyira körül.

– Hmm… de jó illata van! – ültünk az asztalhoz.

Vacsora alatt nem akartam szóba hozni a ma történteket, de feltett szándékom volt, hogy beszéljünk erről a mosoly dologról. Amikor befejeztük az evést, Tamás kibontotta a rozét és mindkettőnknek töltött belőle.

– Itt töltöd az éjszakát? – kérdeztem a borospoharára mutatva.

– Baj?

– Nem, csak nem gondoltam volna, hogy… így is…

– Pedig így is – nézett rám kedvesen.

Pici mosolyra húzódott a szám, majd a poharamba kortyoltam. Leültünk a kanapéra.

– Judit jóban van a kollégáiddal?

Miért pont ezt kérdeztem?

– Csak Csaba feleségével. Csoporttársak voltak az egyetemen.

– Rajtuk keresztül ismerted meg?

– Nem. Judit már a feleségem volt, amikor egy alkalommal összefutottunk Csabáékkal a városban és akkor derült ki, hogy ismerik egymást. Aztán tartani kezdték a kapcsolatot. Fogalmam sincs, miért mondta azt nekik, hogy minden oké velünk, gondolhatta volna, hogy Csaba úgyis tudja rólam az igazat.

– Csaba tudja, hogy mit tett Judit?

– Tudja. Bár szerinte meg kellett volna már bocsátanom neki.

– Ő megbocsátana a feleségének?

Tamás elhúzta a száját.

– Ők ketten megbocsátottak egymásnak.

– Ja, értem – kortyoltam újra a boromba. – És mit meséltél Csabának rólam?

– Semmit.

– Akkor nem én voltam az, akiről a múltkor meséltél neki?

Tamás nevetett.

– Amikor lefeküdtünk egymással, észrevette rajtam a változást. Nem faggatott, csak megkérdezte, mennyire volt jó.

– És mit válaszoltál?

Nem felelt, csak mosolygott, majd elvette a poharakat és az asztalra tette őket. A karjaiba húzott, magához ölelt és megpuszilta a homlokomat.

– Zavartak téged ma a lányok reakciói?

– Ez meg milyen kérdés? – háborodtam fel teljesen. – Még jó, hogy zavartak! Mindenki olvadozott, mindenki sikongatott, odáig voltak a mosolyodért, a bugyijuk is lecsúszott!

– És ez baj? – nevetett a fejem fölött.

– Baj, mert… – akadt a szó a torkomon, miközben Tamás várakozással teli szemeibe néztem. – Mert elérhetővé váltál számukra.

– Úgy gondolod? – kérdezte halkan, miközben ajkaival megcirógatta az arcomat.

– Odáig vannak érted, a szemedért, a fenekedért, az izmaidért, az illatodért és most már a mosolyodért is – soroltam egy kis bánatos nehezteléssel.

– És szerinted én kihasználnám ezt?

– Nem tudom. Kihasználnád? – néztem a szemébe.

Tamás állta a tekintetem. Fürkészve merült el benne, talán próbálta megfejteni a legtitkosabb gondolataimat is.

– Félsz tőle? – súgta az arcomba olyan halkan, ahogyan csak tudta.

Akkor, ott, abban a percben nem féltem tőle, mert a karjaiban nyugodt voltam, biztos magamban és olyan bensőségesek voltak azok a pillanatok, de tulajdonképpen igen. Féltem tőle, hogy nem olyan komoly ez a dolog köztünk, hogy ne hátrálhatna ki belőle egy jobb falatért.

– Félek – suttogtam alig hallhatóan, és az ölelésébe fúrtam magam.

Hosszú percek teltek el így, egyikőnk sem törte meg, Tamás nem válaszolt, csak szorított magához. Talán arra várt, hogy folytatni tudjam, hogy most én is megnyíljak előtte egy kicsit. Nem tudtam, képes vagyok e rá.

– Az eddigi életem olyan egyszerű volt. Jött valaki, szexeltünk, kívántam, ameddig kívántam és aztán mentem tovább, de most minden olyan komplikált.

– Miért?

Tamás finoman simogatta a hátamat és hagyta, hogy az arcomat a vállgödrének támasszam. Babusgatott és ez olyan jól esett most.

– Kamaszkorom óta csak azt láttam, hogy minden barátnőm szenvedett a kapcsolatában. A pasik rosszul bántak velük, hazudtak nekik, átverték őket, megcsalták őket. Némelyik barátnőmet az orránál fogva vezették. Folyton sírtak és panaszkodtak, volt, aki már azért elbőgte magát, mert a fiúja nem írt neki vissza. Rájöttem, hogy a kapcsolat csak nyűg, minek, ha úgyis csak szenvedni fogok. Nem akartam senki lábtörlője lenni. Nem akartam közel kerülni senkihez, nem akartam, hogy megismerjenek, nem akartam senkire se rábízni magam és én sem akartam bízni senkiben.

– Szép kis falat húztál magad köré.

– Nem cáfolod meg? – néztem fel rá. – Nem mondod, hogy de te nem ilyen vagy?

– Elhinnéd?

– Nem tudom – ültem fel meglepetten.

– Én tudom, hogy nem. Azt akarom, hogy tapasztald meg, hogy bízhatsz bennem.

– Te bízol bennem?

– Ez egy elég sérülékeny dolog, és nem egyforma okból sérültünk. Neked az egész folyamatot kell megtanulnod, nekem csak újra kell tanulnom.

– Tehát akkor nekem is bizonyítanom kell neked?

Bólintott. Újra a karjaiba dőltem.

– Nem tudom megígérni, hogy ezen túl nem mosolygok a cégnél, de hogy megnyugtassalak, minden csoda három napig tart.

– Miért mosolyogtál? Mi változott?

– Rád gondoltam.

– Amikor elmosolyodsz, rám gondolsz? – kérdeztem hitetlenkedve, de azért elnyomtam egy mosolyt.

– Igen – cirógatta meg az arcomat. – Olyankor eszembe jut valami veled kapcsolatos és jó érzéssel tölt el.

– Komolyan? Velem kapcsolatos? Micsoda? Például egy csók?

– Ahogy csókolsz, ahogy ölelsz, ahogy nevetsz, az illatod… vagy éppen a hangod, amikor elélvezel…

– Na, ne viccelj! Tehát ha ezen túl meglátlak a büfében a lányokra mosolyogni, jusson eszembe, hogy most valójában az én orgazmusomat hallod?

– Pontosan! – húzott nagyon közel magához és belecsókolt a nyakamba. Érzékien tapasztotta ajkait a fülem mögé és csiklandozva húzta lejjebb, miközben mély levegőt vett. – És most is úgy szeretném hallani!

– Nehogy azt hidd, hogy csak az én hangom ilyen maradandó! Vedd tudomásul, hogy még életemben nem hallottam senkit úgy élvezni, mint téged!

– Ez most bók volt?

– Naná! – haraptam össze a fülcimpáját. – Imádom, amikor elélvezel és amikor…

Felnyögött és szorosan a testéhez húzott. Éreztem a vágyát.

– Ezt inkább most hagyjuk abba, jó? – nézett rám elgyötörten.

– Tudod, nem kell abbahagynunk. Én kielégíthetlek téged. – súgtam neki, miközben kezemmel a nadrágja felé kúsztam. Tamás megragadta az ujjaimat.

– Nem, én így nem szeretném. Rossz érzés lenne, hogy én nem tudlak téged.

Elmosolyodtam és az arcához hajolva megpusziltam.

– Menjünk aludni!

Mindketten a fürdőbe mentünk fogat mosni, majd lefekvéshez készülődtünk. Tamás újfent elnevette magát, mikor meglátott egy világoskék bárányos trikóban és hozzáillő pizsamanadrágban.

– Azt hiszem, meg kell szoknom a bárányokat.

– Igen, van belőlük egy pár.

Lekapcsoltuk a villanyokat és a hálóba vonultunk. Bebújtunk a takaró alá. Tamáson csak egy alsónadrág volt, jólesően bújtam hozzá. A karjaiba vont, fejemet a mellkasára hajtottam és tenyeremet a szívére fektettem. Hosszú-hosszú percekig feküdtünk így, mindkettőnk elmerült a kapcsolatunk eme új dimenziójában, és aztán el is aludtunk.

Másnap együtt indultunk a céghez. Furcsa volt együtt kávézni reggel és együtt készülődni. Bár Tamás ellenkezett, én mégis kiszálltam a kocsiból még jóval a cég előtt. Így nem is futottunk össze az előtérben és a nap folyamán sem találkoztunk, csupán hallottam ugyanúgy zsongani az ügyfeles lányokat, ahogy tegnap. Ezek szerint még tart a csoda. Ebéd után még ízelítőt is kaptam belőle, mert Hédi és Zsanett beosztásbeli gondjával keresett meg. Pár hét múlva egy bizonyos pénteken délutánra voltak beosztva, de ők nem akartak aznap este dolgozni, mert Zsanett szülinapja akkor volt és este bulizni akartak menni. Mosolyogva javítottam át a beosztásukat.

– Ugye, te is eljössz? – kérdezte Zsanett.

– Ó, hát eddig még nem hívott senki! – feleltem meglepetten.

– Akkor most meghívlak! – nevetett rám.

– Köszönöm szépen, de nem ígérek semmit. Az még messze van, nem tudom, ráérek e pont aznap… este. – motyogtam magam elé.

– Ó, ugyan már! Felszedünk néhány helyes pasit úgy, mint régen! – szólt közbe Hédi. – Talán lesznek olyan helyesek is, mint kedvenc igazgatónk! Láttad ma már? – nézett rám.

Megráztam a fejem, miközben eszembe jutottak a régi idők. Valóban, mikor dolgozni kezdtünk a vállalatnál és megismerkedtünk egymással, gyakran jártunk együtt bulizni csajok. Hédi és Szilvi dolgozik itt még abból a csapatból, a többiek már kikoptak innen vagy párkapcsolatban élnek.

– Bárcsak annak a nőnek a helyében lehetnék, aki miatt ilyen derűs lett mostanában! – álmodozott tovább Hédi.

– Biztos valami bombázó, akinek esze is van. Agyatlan plázacicák szerintem nem érdeklik – reagált rá Zsanett.

– Én akkor is irigylem. Gondold csak el, ez a pasi szerelmes belé!

– Mi van? – kaptam fel a fejemet. – Miről beszéltek?

– Hát Tamásról! Miért mit gondoltál, miért ér fülig a szája mostanában? – támasztotta a kezeit Hédi az asztalra.

– Tudom is én? – sütöttem le a szememet.

– Jaj, ne már! Eddig olyan volt, mint egy túlméterezett jégcsap és tudjuk, hogy a házassága rossz. Aztán egy nap mindent elsöprő mosollyal lép be a vállalat kapuján. Tuti, hogy találkozott valakivel és beleszeretett. Valaki jól elcsavarhatta a fejét!

– Hmm… de jó neki! – ábrándozott Zsanett is.

Igyekeztem megőrizni a hidegvéremet, de Hédi következő kérdése billentett ki csak igazán.

– Apropó! – támaszkodott az asztalomra. – És te? Már egy ideje furcsa vagy, lehet te is szerelmes vagy?

– Hédi, már vagy tíz perce csörög a telefonod! – szólt rá Szilvi az ajtóból.

– Ó, istenem! Rohanok! – kiáltott és már kapkodta is kifelé a lábait.

– Én is megyek! – követte Zsanett.

Szilvi is kifordult az irodámból egy félszeg mosoly kíséretében, így egyedül maradtam a gondolataimmal.

Szerelmesek? Ezt látják rajtunk mások? Nem, kizárt! Én nem tartok ott! Fontos és jó vele, de én még messze vagyok attól, hogy szerelmes legyek… és egyáltalán akarok én az lenni?

Most az én telefonom csörgött, ez visszarántott a hétköznapokba és aztán el is terelte aznapra a figyelmemet. Már lejárt a munkaidőm, éppen kikapcsoltam a gépemet, amikor Tamás kopogott az ajtómon.

– Indulsz? – kérdezte halkan, miután belépett.

– Igen, mindjárt – pillantottam az elsötétülő monitoromra.

– Este?

– Főzök valamit.

– Még van egy kis dolgom.

– Jössz, amikor tudsz.

Bólintott, amire aztán én is bólintottam, majd elhagyta az irodát. Nem sokkal azután én is elbúcsúztam a lányoktól és hazafelé indultam. Útközben bevásároltam. Amikor hazaértem, lezuhanyoztam, átöltöztem és aztán nekiláttam a vacsorának. Tamás körülbelül akkor érkezett, mint tegnap. Ettünk, beszélgettünk. Szép csendes estét töltöttünk el együtt, és aztán lefeküdtünk aludni.

Másnap délután anyukám hívott.

– Szia, kislányom! Csak azért hívlak, hogy ugye minden rendben van a hétvégével? A barátod el tud jönni az esküvőre, ugye?

– Anya, ő nem… – a torkomon akadt a szó. – Semmi gond, persze, el tud jönni, de nagyon kérlek titeket, ne vallassátok és mondjátok meg a rokonoknak is, hogy ne zaklassák, és ne nézzenek rá úgy, mint potenciális férjjelöltre!

– Jaj, Liza! Én nem mondhatom meg nekik, kivel beszélgessenek és miről!

– Ezek szerint már szétkürtöltétek, hogy egy férfival megyek – állapítottam meg. Ismertem a szüleimet.

– Ti külön szobában lesztek, így kértem és miattunk egy percet se aggódjatok, külön autóval megyünk, majd ott találkozunk! Puszillak! – hadarta el, majd le is csapta a telefont.

Hát persze, hogy szétkürtölték.

– Remek! – mormogtam magam elé, miközben leültem meginni a szokásos kávémat.

– Mi a remek? – kérdezte tőlem Norbi, miután meg sem kérdezve lehuppant mellém.

– Semmi, semmi! – néztem rá zavarodottan, eléggé meglepett, hogy csak úgy leült hozzám, ráadásul a semmiből előbukkanva. – Csak eszembe jutott, mennyi dolgom van még!

– Értem. Rég beszéltünk. Hogy vagy?

– Jól, köszönöm.

– Minden oké?

– Igen. Miért kérded? – néztem rá gyanakodva.

– Hát csak a múltkori miatt. Nem piszkálnak azóta a csókkal?

Egy másodperce kirázott a hideg az említése kapcsán.

– Nem – feleltem nyugodtan.

– Az jó. Én sem hallottam semmit azóta, különben is most mindenki a logisztikai igazgatóval van elfoglalva.

Akaratlanul is lesütöttem a szemem és a kávémba kortyoltam. Norbi tovább folytatta, bár nem kerülte el a figyelmemet az, ahogy az arcomat fürkészte közben.

– Nem értem, miért bolydult fel a komplett cég attól, hogy elnevette magát. Az ügyfeles lányok azóta is a nyakukat nyújtogatják egész nap, hátha pont rájuk fog mosolyogni.

– Zavar téged? – kérdeztem némi éllel a hangomban.

– Nem feltétlenül – nézett rám felvont szemöldökkel. – De téged igen, hogy szóba hoztam!

– Dehogy! – mondtam erősen koncentrálva arra, hogy a szemébe nézzek. Láttam rajta, hogy kész arra, hogy feltegyen nekem egy kínos kérdést. Már szinte hallottam is: „Vele csókolóztál a kisraktárban, ugye?”

– Elnézést! – hallottuk az asztal mellől. Ijedten kaptam föl a fejemet. Tamás állt ott. Tekintete bosszús volt. – Liza, szükségem lenne egy-két adatra a múlt havi kiadott fuvarokról. Velem tudna jönni?

– Természetesen – pattantam fel, mire Norbi félhalkan megjegyezte.

– Hát hogyne!

Tamással egyszerre fordultunk vissza.

– Parancsolsz? – reagált rá előbb, mint én. Óvatosan körülpillantottam és láttam, hogy néhányan a jelenet felé fordulnak.

– Hogyhogy most nem mosolyog, igazgató úr? – kérdezte Norbi gúnyos hangon.

Tamás keze ökölbe szorult.

– Kérem – suttogtam.

Amint meghallotta a háta mögött a hangomat, felengedett és szó nélkül távozott a büféből.

– Nem félsz attól, hogy megütöd a bokádat? – kérdeztem Norbitól.

– Nincs rá okom – felelte, miközben felállt, majd még odasúgta, mielőtt ő is elhagyta volna a büfét: – A tudás hatalom.

Döbbenten néztem utána. Tulajdonképpen most vallotta be, hogy tudja, hogy van valami köztem és Tamás között. A gondolattól kirázott a hideg. Borsódzó alkarral sétáltam ki a büféből és az irodám felé mentem. Félúton eszembe jutott Tamás és fel akartam menni hozzá, de akkor láttam, hogy a lift előtt várt rám. Szótlanul szálltunk be a liftbe. Bár ott sem volt senki, de az első reakcióig mégis vártunk addig, amíg be nem csukta az irodájának ajtaját maga mögött.

– Egy kicsit sem tetszik, hogy ez az alak körülötted sündörög.

– Kérdőre vontam, hogy mert így beszélni veled, mire az arcomba vágta, hogy semmi gondja nem lehet belőle mert, hogy idézzem, a tudás hatalom.

– Tudtam. Igazam volt! – csettintett az ujjaival. – Tudja, hogy velem csókolóztál a kisraktárban.

– De ha így is van, mire jó neki ez a hülyéskedés?

– Már mondtam neked. Haszna van abból, ha elhiteti másokkal, hogy kavartok. Mondhatni felteszed őt a térképre!

Megcsóváltam a fejemet.

– A magánéletem csak rám tartozik, nem akarom, hogy az egész cég csámcsogjon rajta, rajtunk.

– Megpróbálok beszélni vele.

– Ha lehet, ne úgy, mint az előbb.

– Kiprovokálta.

Összehúztam a szemöldökömet.

– Szándékosan hívtál el mellőle? Tényleg kellenek azok az adatok?

– Kellenek – nézett félre, majd újra rám. – Nem kellenek, csak azért mentem oda, mert nem bírtam elviselni, hogy ott van a közeledben – vallotta be.

Elmosolyodtam, majd odaléptem hozzá és finoman a testéhez bújtam.

– Ma is nálam alszol? – súgtam a fülébe kedvesen.

Felsóhajtva magához szorított.

– Szeretnék – dünnyögte a vállgödrömbe.

Bólintottam, majd mosolyogva távolabb húzódtam, jelezve, hogy indulnék vissza az irodámba.

– Ne menj még! – kért évődve, ahogy megragadta a könyökömet, majd visszahúzott magához.

– Miért is? – nevettem rá.

A testéhez préselt és izgatottan kutatta az ajkaimat. Nyelve szinte azonnal a számba merült. Jóleső remegéssel tarkított bizsergés robogott végig rajtam, ahogy belenyögtem a csókba.

– Alig várom, hogy szombat legyen – lihegte a fülembe.

– Szombaton lesz az esküvő.

– Tudom – lazította meg az ölelését. – Kérdezni is akartam ezzel kapcsolatban valamit.

– Előbb én szeretnélek felkészíteni rá, hogy a szüleim már elrebegték a komplett rokonságnak, hogy partnerrel érkezem. Lélekben készülj fel rá, hogy nagyon sokan fognak faggatni, nagyon sok mindenről.

– Majd csak túlélem valahogy.

– Szeretnélek megkérni, hogy arra a kis időre vedd le… – fogtam meg a kezét, de akkor vettem észre, hogy nincsen rajta a karikagyűrűje.

– Már nem hordom – jegyezte meg halkan.

Furcsamód nagyon jól esett ezt hallani tőle és látni, hogy már nem viseli a csődbe ment házassága jelképét. Halványan rámosolyogtam.

– Milyen színű ruhában leszel? Kérlek, ne mondd azt, hogy pinkben! – nevetett.

– Még nem tudom, majd este eldöntöm.

Bólintott, majd egy finom puszi kíséretében utamra engedett. Elgondolkodva mentem vissza az irodámba. Leültem és csak akkor vettem észre, hogy lassan lejár a munkaidőm. Szép komótosan készülődni kezdtem, kikapcsoltam a gépemet. Közben elintéztem még egy telefont és kiadtam egy feladatot holnapra az ügyfélszolgálatnak. Amikor a kijárat felé tartottam, észrevettem, hogy Hédi, Zsanett, Szilvi, Adél és egy másik, számomra ismeretlen lány az előtérben beszélget.

– Szia, Liza! Hazafelé? – kérdezte kedvesen Zsanett.

– Sziasztok, lányok. Igen, haza. És ti?

– Csacsogunk. Ismered már Bettit? Zsófi helyére jött.

– Nem, még nem –bicsaklott meg egy kicsit a hangom Zsófi neve hallatán, miközben az ismeretlen lány felé fordultam. – Szia! – nyújtottam a kezemet.

– Szia! Betti vagyok, az új értékesítési asszisztens.

– Liza vagyok, az irodavezető. Ma volt az első napod?

– Igen.

– És hogy tetszett?

– Tetszett… – és beszélni kezdett, de én a külsejét kezdtem vizslatni. Az okát nem tudnám megmondani, de valami határozottan unszimpatikussá tette. Inkább néztem plázacicának, mint komoly cég asszisztensének. Festett, koromfekete, hosszú haja, szolárium barna bőre és hosszú körmei elbizonytalanítottak. Mondandóját és az elmélkedésemet Hédi lelkes sikongatása szakította félbe.

– Ott jön! Ott jön!

Mindenki a lift irányába nézett. Biztos voltam benne, hogy Tamásnak örülnek annyira. És úgy is volt. Mindenki kocsányon lógó csillogó szemekkel bámult rá, szájuk elképzelhetetlen mértékben szaladt a fülükig. Tamás rájuk mosolygott. Magamban én is elmosolyodtam, mert tudtam, hogy most a csókomra gondol.

– További szép napot a hölgyeknek!

– Viszontlátásra, igazgató úr! – harsogták kórusban.

– Liza! Szép estét! – bólintott felém, ahogy elhaladt a csoportunk mellett.

– Önnek is! – szóltam utána.

Mindenki döbbenten követte szemével a lépteit, amíg el nem nyelte alakját a céges forgókapu.

– Ki volt ez a félisten? – kérdezte Betti.

– A főnököm – rikkantotta Adél büszkén.

– Ő Tamás, a logisztikai igazgatónk. A legeslegjobb pasi a cégnél! – lelkendezett Zsanett.

– Vettem észre – harapta be az ajkát még mindig Tamás után bámulva, immáron az ablakon keresztül.

Legszívesebben megcibáltam volna a haját és rákiáltottam volna, el a kezekkel, ő az enyém.

– Foglalt?

– Igen! – vágtam rá azonnal, amin nem csak én lepődtem meg, de a többiek is kerek szemekkel bámultak rám. – Nős! – tettem hozzá szerényebben.

– Nem láttam rajta karikagyűrűt – mélázott továbbra is Betti.

– Pedig hordja, bár igaz, hogy a házassága megromlott. Úgy tudjuk, válik.

– Most, hogy mondtad, én sem láttam ma rajta gyűrűt – morfondírozott Adél.

– Akkor most már biztos, hogy elválnak vagy elváltak.

– Tehát szabad préda ez a cuki pasi?

– Azt nem mondanám! – vágott közbe Szilvi, miközben gyengéden oldalba lökött. Megráztam a fejemet. – Úgy sejtjük, szerelmes lehet.

– A lehet, az még nem biztos! – fente a fogát továbbra is Tamásra.

Köhintettem és igyekeztem elbúcsúzni, mielőtt megtéptem volna szerencsétlent.

– Hova sietsz? – kérdezte Adél. – Meg akartam kérdezni, mi történt a büfében.

– Miért, mi történt a büfében? – fordultak felém izgatottan a lányok.

– Semmi különös.

– Ne, már! Ott voltál, csak hallottad, min szólalkoztak össze.

– Úristen, kik? – nyitotta nagyra a szemét Hédi.

– Tamás és Norbi – magyarázta Adél.

A lányok felsikkantottak és kikerekedett szemekkel néztek rám.

– Nem tudom, nem figyeltem igazán. Tamásnak szüksége volt néhány adatra, megkért, hogy segítsek neki és aztán már csak azt láttam, hogy mérgesen néz Norbira.

– Ó, tényleg nem hallottál semmit? – kérdezték csalódottan.

A fejemet ingattam. Eszem ágában sem volt elmondani az igazat.

– Most már tényleg sietnem kell – fordultam el tőlük és indultam el a kijárat felé. – A vacsoránk nem főzi meg magát! – tettem hozzá nevetve, majd összeszorított szemmel torpantam meg, remélve, hogy nem tűnik fel nekik, amit mondtam.

– Kinek főzöl vacsorát? – kiáltott utánam Hédi.

Basszus.

– Nekem és Gergőnek – hallottam Szilvi hangját mögülem. – Mi vagyunk hivatalosak vacsorára.

Bólintottam, miközben visszafordultam. Szilvi mellém lépett.

– Jaj, nem bizarr ez egy kicsit? – kérdezte Zsanett felvont szemöldökkel.

– Kicsit sem – feleltem megvédve Szilvit. – Nekem és Gergőnek nem sikerült, nekik igen, boldogok és szerelmesek, én pedig örülök ennek.

Zavarodottan mosolyogtak, majd búcsút intettek. Jó néhány méter megtétele után Szilvi megköszönte a szavaimat.

– Nincs mit. Én is köszönöm…

– Szívesen – mondta. – Nekem sem szimpatikus – nevetett.

Vártam, hogy kérdez, de nem tette. Azért lökött oldalba, mert látta, hogy nem tudom türtőztetni magamat, a legszívesebben lenyomtam volna Betti torkán a műkörmeit, az oldalba lökése kizökkentett a gyilkos tekintetből, így másnak nem tűnhetett fel. Hálás voltam neki érte és megnyugtatott azzal is, hogy utána nem kérdezősködött. Tudtam, hogy a titkom biztos helyen van nála.

Még Tamás érkezése előtt be tudtam fejezni a vacsorakészítést. Evés közben semleges dolgokról beszélgettünk, majd miután eltakarítottuk a romokat a konyhában, megmutattam neki azt a két ruhát, amiket az esküvőre választottam, és amik között vacilláltam. Az egyik sötétkék A vonalú ruha volt, a másik egy sötétlila ujjatlan ceruzaruha. Tamás sokáig nézegette a ruhákat.

– Lehet, hogy most magam ellen beszélek, mert a lila nem az én színem, de azt hiszem, a sötétlilában káprázatosan néznél ki. Illetve káprázatosabban.

– Nem muszáj lila ingben lenned. Elég, ha a nyakkendőd passzol a ruhámhoz.

– Bár, úgy nézem, hogy a sötétkék ruha alját könnyebben fel lehet tolni…

– Tamás! – szóltam rá.

– Csak vicceltem – húzott közel magához. – Nagyon nehéz lesz kivárnom, hogy végre…

Az ajkára fagyasztottam a szót a csókommal.

– Értettem – bólintott apró mosollyal a szája szegletében.

Ledőltünk a kanapéra és összefonódtunk. Nagyon sokáig csak szótlanul bámultuk a tévét és élveztük a másik ölelését, teste melegét. Már magam sem tudom, miért hoztam szóba, de váratlanul kibukott belőlem.

– Találkoztál már az új értékesítési asszisztenssel?

– Nem hiszem. Miért?

– Ott volt ma ő is velünk, amikor az előtérben beszélgettünk.

– Tényleg?

– Fekete, hosszú hajú…

– Nem figyeltem. Majd biztos bemutatják.

– Ő megfigyelt téged – mormogtam halkan. – Kérdezte, ki ez a félisten.

Tamás elnevette magát.

– Ez nem vicces. Kiszemelt magának. Még azt is észrevette, hogy nincs az ujjadon gyűrű!

Még jobban nevetett. Teljesen felhúztam magam.

– Mit nevetsz?

– Miért mondod ezt el nekem? – kérdezte széles mosollyal.

– Hát… ööö… mit tudom én! – ültem fel a karjaiban. – Bosszantott, ahogy nézett, kedvem lett volna megrángatni.

Erre Tamás még inkább nevetett, de közben szorosan ölelt is magához.

– Ne nevess! Én sem nevettem, amikor Norbival kakaskodtál a büfében.

Ennél a mondatomnál úgy tett, mintha nem nevetne, de alig bírta visszafojtani. Ekkor megelégeltem és felpattanva a fürdőbe mentem zuhanyozni. Amikor kijöttem, Tamás még mindig mosolygott. Felháborodva a hálóba mentem és megágyaztam. Hallottam, hogy Tamás is zuhanyozik. Kikapcsoltam a tévét és levettem egy könyvet a polcról. Befeküdtem az ágyba. Kinyitottam a könyvet és a könyvjelzőhöz lapoztam. Talán két-három oldalt olvashattam el, amikor Tamás bebújt mellém az ágyba. Egy darabig csak nézett, ahogy durcásan a sorokat szuggerálom, majd átnyúlva fölöttem lekapcsolta a sólámpát.

– Olvastam! – vetettem oda neki.

– Dehogy olvastál, csak néztél valamit, hogy ne a szemembe kelljen.

Megfogta a könyvet és az ágy mellé ejtette. Magához vont és egy igazán érzéki csókot kezdeményezett. Kezdetben alig viszonoztam, kissé dühös voltam rá, de nagyon hamar elérte, hogy fulladva csókoljam vissza. A testére emelt és két keze közé fogta az arcomat. Ajkaival végigsúrolta az enyémeket, itt-ott gyengéden beléjük marva, végül nyelve újra a fogaim közé hatolt, bársonyosan futva körbe a nyelvemet. Annyira szerettem volna többet, annyira vágytam most beleveszni vele az élvezetek hullámai közé, bármit megadtam volna, csak hogy hallhassam a hangját, miközben elélvez. Forró voltam és nem bírtam kordában tartani túláradó izgalmamat. Váratlanul felültem a csípőjén és megragadva a trikóm szegélyét, áthúztam a fejemen. Tamás is felült és kétségbeesve próbált visszavonulót fújni. Legalábbis az agyával, mert kezei a melleimbe markoltak és közel húzva az ajkaihoz, beszívta őket. Aztán magához vonta a felsőtestemet, felajzva simította ki a nyakamba hulló tincseimet és megsimogatva az arcomat suttogni kezdett.

– Pontosan ugyanazt éreztem a büfében, mint te az előtérben. Kiszemelt téged, el is hívott és nagyon… – akadoztak a szavai. – Nagyon zavar, ha a közeledben látom.

– Nem akarok tőle semmit – hadartam az ajkai közé és megcsókoltam. – Csak te… téged…

Nem tudtam folytatni, pedig láttam Tamáson, mennyire vágyik arra, hogy halljon tőlem egy aprócska vallomást, de minél tovább vártam, annál idiótábban hangzottak a szavak a fejemben.

– Nem kell senki, amíg kellek neked – előzött meg, miközben zihálva kereste a tekintetem.

– Kellesz – szaladt ki belőlem halkan, de határozottan, majd az ajkaira vetettem magam.

Forrón csókoltam, izgatottan, az eszméletvesztésig akartam őt. Mellkasunk egymásnak préselődött, bőrünk izzadva perzselte a másikét. Combjaim között éreztem a duzzadt férfiasságát, aminek már nagyon szűk volt az alsónadrág. Tamás hirtelen megszakította a csókot és a homlokomnak támasztotta az övét.

– Álljunk le! – fuldoklott.

– Ne… – suttogtam a fülébe. – Én akarom… – nyaltam meg az ajkaimat. – Érezni akarlak a számban…

– Nem – rázta meg a fejét Tamás lehunyt szemekkel.

– Kérlek! – ragadtam meg az alsónadrágja szélét, de Tamás csak makacsul ingatta a fejét. – Hallani akarom a hangod, szopni akarlak… – próbáltam hanyatt dönteni.

– Ne tedd ezt velem! – kérte kétségbeesve.

A füléhez hajoltam és lágyan végigcirógattam a nyelvem hegyével a cimpát, majd belesuttogtam.

– Dugd meg a számat!

Tamás felnyögött és erősen megszorította a testemet. Akkor hagyta, hogy lecibáljam róla az alsónadrágját. Amikor viszont megérintettem a kezemmel, újból tiltakozni kezdett.

– Csss! – csitítottam a szájára tett ujjammal, majd lassan leevickéltem az ágyról és a komódhoz mentem.

– Mire készülsz? – kérdezte zaklatottan, amikor meglátta a bilincseket a kezemben.

A térdeim közé vettem a csípőjét, hanyatt döntöttem és próbáltam olyan gyorsan a csuklóira kattintani a bilincseket, hogy ne legyen ideje tiltakozni.

– Liza, ne! – lihegte meggyötörve.

Óvatosan a csípőjére hajoltam és először csak a leheletemmel cirógattam. Amikor megérintettem a számmal, összerázkódott és kezével felém akart nyúlni, de a fém karperecek fémesen csörrentek az ágy rácsain. Lassan engedtem a számba, finoman futtattam végig a nyelvemet a kirajzolódó ereken, összezárva körülötte az ajkaimat, megszívtam. Tamás felnyögött. Újra hallottam a rácsnak csapódni a bilincseket. Elmosolyodtam, majd folytattam a számomra is fölöttébb izgató játékot. Selymesen simogattam a nyelvemmel, majd egészen mélyre engedtem a torkomban, de csak egy pillanatra. Kényeztetni kezdtem, szopni élvezettel, cseppet visszafogottan, várva az önző mozdulatára, amikor csípője megemelkedik, és már nem érdekli más, csak a kielégülése. Sóhajai szinte cirógatták a fülemet, elképesztően jól esett hallani, mennyire élvezi az ajkaim, nyelvem és a torkom becézését. És akkor ágyéka a szám felé mozdult, belehörgött a szoba csendjébe és én intenzívebben kezdtem szopni. Éreztem, hogy a kelleténél jobban túlfeszítettük a húrt, lassítani kezdtem. Kiengedtem Tamást az ajkaim közül, amire a válasz fémes csattanások voltak.

– Engedj el! – követelte. – Kérlek!

Könyörtelen voltam. Folytattam az orális kényeztetést. Tamás felhevülve vonaglott a térdeim között. Fel-felpillantva láttam, hogy kezeivel erőteljesen próbál felém nyúlni, csuklóit mintha ki akarná húzni a karperecekből.

– Liza…

Kínoztam. Tudtam én, de édes kín volt. Vágytam a számban érezni őt, várni, hogy ondója a torkomra spricceljen, hallani a gyönyörét. Beleborzongtam. Megremegtem, ahogy megéreztem a heves lüktetést. Pulzált és vibrált, szinte a szívdobbanásaimmal egy ütemben… bársonyos forróság csapott ki belőle, melegség ölelte körbe a manduláimat, lassacskán csordogált a gyomromig. A hangjától, amikor mámora a tetőfokára hágott, borsódzott a bőröm, és mintha nekem is mini orgazmusom lett volna tőle. Tamás magán kívül volt. Soha nem láttam ilyennek. Feje a párnák közé feszült, mellkasa ritmustalanul hullámzott, hangos sóhajok buktak ki ajkai közül. Teljesen elalélt. Mosolyogva feljebb kúsztam a testén és megpróbáltam gyorsan kioldani a bilincsből. Felszabadult karjai azonnal átkaroltak és szorosan ölelve a hátamra fordított. Arcát a vállamba fúrta és fulladozva, remegő hangon mormogott.

– Mit… tehetek? Mondd meg… mit csináljak, hogy neked is… hogy te is…

– Csss! – súgtam neki büszke mosollyal, miközben szeretetteljes mozdulatokkal simogattam a hátát.

Igazán semmire nem vágytam. Persze, jó lett volna, de most határozottan kielégített a tudat, hogy örömet okoztam neki.

Magam sem gondoltam volna, de végül álomba simogattam magunkat.