A szex és én - Huszonharmadik

Másnap valahogy nyugodtabban ébredtem, mint eddig. Azt nem mondanám, hogy kipihentebben, a szombat éjszaka nyomait még éreztem magamon. Minden tekintetben, ezért is volt a nyugodtság. Éjszaka gondolkodtam egy kicsit ezen az egészen, nagyjából addigra be is ugrott minden a hármasban töltött órákról. Összességében nem bántam meg. Természetesen ennek eldöntéséhez tudnom kell Tamás véleményét is, de én különleges élménnyel gazdagodtam, ami mindig is izgatta a fantáziámat, és ehhez most a legjobb partnereket kaptam. Tamással szeretkeztünk a végén, ezt kár lenne letagadni, és amiket mondtunk, az is mind igaz volt, attól függetlenül, hogy a nagy hév mondatta ki velünk. Viszont ha Tamás békülni szeretett volna, akkor nem tűnt volna el reggel szó nélkül. A szívem mélyén még haragudtam rá. Reggel azonban, amikor felkeltem, azt gondoltam, hajlok a békülés felé, de nem fogok azonnal a karjaiba zuhanni.

Egy juharpiros hosszú ujjú zsebes ruhába bújtam és egy fekete tűsarkú bokacsizmát húztam hozzá. Nem hiába, az őszi idő kezdett hidegbe fordulni. Amikor beléptem a vállalat kapuján, senki ismerős nem volt kint az előtérben. Tovább haladtam az ügyfélszolgálatra, és kedvesen köszönve a lányoknak külön rámosolyogtam Hédire. Az irodába érve bekapcsoltam a gépem, de egyből elkedvetlenedtem, ahogy a levelező rendszeremet megnyitva, ömleni kezdtek az e-mailek. Nagyjából délig fel sem néztem a monitorból, ha mégis, akkor csakis azért, hogy a fülemre szoríthassam a mobilomat. Titkon vártam, hogy majd Tamás bejön hozzám és beszélünk, de erre nem került sor. Délután kipillantottam néhányszor az ügyfélszolgálatra, ám úgy látszott, Hédi is nyakig merült a munkába, pedig tőle is meg szerettem volna kérdezni, találkozott e Tamással.

Fél öt körül éppen eldöntöttem, hogy kimegyek kávézni, amikor Szilvi bekukkantott az irodámba.

– Jössz kávézni?

– Épp oda indultam.

– Remek.

Ahogy kiértem az ügyfélszolgálatra, láttam, hogy Zsanett és Hédi is felállnak. Ők is jöttek. Hédi óvatosan súgott felém.

– Beszéltél már vele?

– Még nem.

– Mit sugdolóztok? – kérdezte a hátunk mögött megjelenő Adél.

– Semmit – vágta rá Hédi. – Mi újság a főnököddel, Adél?

– Egy fokkal jobb, kicsit olyan, mintha el lenne varázsolva. Gondterheltnek tűnik. Beszéltél vele, Liza?

– Nem – válaszoltam röviden.

Mindannyian leültünk egy-egy csésze kávéval. Egy pár pillanatig csend volt, majd Szilvi végignézett rajtam, de aztán Zsanett felé fordult.

– Mi volt a sráccal a bárban?

Zsanett elmosolyodott.

– Kedves srác. Utána elmentünk sétálni, majd hazakísért. Ma is találkozunk.

– És volt valami?

– Csak csókolóztunk, de az… tökéletes volt! – sóhajtott fel ábrándozva.

– És ti meddig maradtatok? – nézett rám és Hédire Szilvi.

– Nem is tudom. Olyan kettőig, nem? – fordultam Hédi felé.

– Nem, kettőkor már ágyban… szóval otthon voltunk.

Szilvi összeráncolta a homlokát.

– Lizánál aludtatok?

– Ühüm.

– Persze.

És mindkettőnk a kávéjába kortyolt.

– És mi volt azzal a két sráccal? Ők is veletek aludtak? – kérdezte nevetve Zsanett.

– Nem, dehogy.

– Tök bénák voltak, lekoptattuk őket – így Hédi.

– Komolyan? Pedig az arcotok alapján meg mernék esküdni rá, hogy mindkettőtöknek volt valami!

– Az csak a másnaposság – reagáltam gyorsan.

– Illetve harmadnaposság – vigyorgott zavartan Hédi. – Az igazság az, hogy egy kicsit sokat ittunk és…

– Ott jön Tamás – szólt közbe Adél.

És valóban, Tamás és Csaba akkor léptek be a büfébe. Vettek két kávét és leültek. Éreztem Hédi zavarát és tudtam, hogy még inkább zavarja, hogy Szilvi gyakorlatilag átlát rajtunk. Sejtettem, hogy nem olyan sokára ki fog derülni a hármasunk. Amióta Tamás bejött, Zsanett monológját hallgattuk a srácról, akivel ma este is randizni fog. Adél érdeklődéssel figyelte, de mi Hédivel elég tompán iszogattuk a kávénkat és Szilvi egyre gyanúsabban méregetett minket.

Néhány perc múlva Csaba és Tamás felálltak és indulni készültek, ám Tamás telefonja csörögni kezdett. Mielőtt felvette volna, elbúcsúzott Csabától. Csaba pedig ki is ment. Mi is felálltunk és miután mindenki visszavitte a csészéjét, elindultunk az ügyfélszolgálatra. Ahogy elmentünk Tamás mellett, hallottam, hogy elnézést kér valakitől, majd elkapta a csuklómat. Mindenki megtorpant és odanézett. Várakozva néztem a szemébe.

– Szeretnék beszélni veled… veletek…

Mivel én és Hédi mentünk utoljára, azt gondoltuk senkinek nem tűnt föl, hogy Tamás Hédivel is akar beszélni, hogy senki nem hallotta meg. Senki, kivéve a szemfüles Szilvi. Bólintottam. Tamás elengedte a kezem és a füléhez emelte a telefont, mi pedig visszamentünk az ügyfélszolgálatra. Ahogy Zsanett és Szilvi leültek, megfogtam Hédi karját.

– Hédi, bejönnél egy percre? – böktem a fejemmel az irodám felé.

Esküszöm, semmi különleges nem volt a mozdulatban, Szilvi mégis úgy nézett a kezemre Hédi karján, mintha megcsókoltam volna.

– Persze.

Bementünk és én leültem a székembe. Kipillantva láttam, hogy Szilvi szemmel tart minket.

– Basszus, kiráz a hideg Szilvitől! – dörzsölte meg a karjait Hédi.

– Igen, különleges érzéke van a dolgok átlátásához és a jelek összerakásához.

– Gondolod, hogy…?

– Még maga sem hiszi el. Azt is mindenkinél korábban összerakta, hogy Tamással voltam.

– Nem vagy ideges? – kérdezte sóhajtva.

– Nem, te se legyél az – mosolyogtam rá.

– Te könnyen beszélsz! – dőlt az asztal szélének. – Jó ötlet itt beszélnünk? Az irodád olyan, mint egy kivilágított akvárium, világosban-sötétben, mindig belátni.

Elmosolyodtam, majd megláttam Tamást végigsuhanni az ügyfélszolgálat sorai között. Természetesen Szilvi végigkövette őt a tekintetével és kétségem se volt afelől, hogy az egész beszélgetésünket végignézi onnan kintről. Tamás belépett, majd becsukta az ajtót. Idegesen kipillantott a lányokra, majd megszólalt:

– Roló kéne az ablakra.

– Már mondtad – feleltem lassan, majd hátrébb gurulva a székemmel, keresztbe tettem a lábaimat és felé fordultam. – Miről szeretnél beszélni velünk?

Tamás felsóhajtott és Hédi mellé támaszkodott az asztal szélének. Én nagyjából kettejük között ültem. Egy másodperc csend után Tamás megszólalt.

– Elnézést akarok kérni, egyrészről amiért rád rontottam hajnalban, másrészről azért, ami történt köztünk, harmadrészről azért, mert reggel szó nélkül eljöttem.

Sóhajtottam, mielőtt feleltem volna.

– Az elsőért és a harmadikért megbocsátunk, de… a másodikért nem kell… bocsánatot kérned. Hárman voltunk ott és mindhárman akartuk. Vagy nem?

Tamás Hédire nézett, a lány is bólintott.

– Mi nem bántuk meg – mondta Hédi.

– Megbánni én sem bántam meg, csak reggel sokk-ként ért a látvány és persze a fejfájás…

– A katasztrófa sújtotta övezetté nyilvánított ágyamról és környékéről beszélsz vagy a két meztelen nőről, akik között felébredtél?

– Is-is – mosolyodott el halványan. – Előbb rendeznem kellett magamban, mert így is bonyolult ez az egész… és…

– Azt hiszem, nekem már nem kell itt lennem, beszéljétek csak meg a dolgaitokat! – vágott közbe Hédi és felállt az asztaltól.

– Megnyugodtál? – kérdeztem tőle, majd Tamásra nézve folytattam. – Hédi félt a reakciódtól.

– Semmi okod nincs rá, komolyan. Borzalmasan szexik voltatok, és én is ugyanúgy akartam, hogy csatlakozz hozzánk. Csak remélni tudom, hogy nem vetted zokon, amiért…

– Dehogy. Tudtam… és így sem volt okom panaszra. Klassz volt.

Tamás elmosolyodva bólintott.

– Igen, klassz volt.

Hédi kiment, mi pedig Tamással kissé zavartan néztünk egymásra. Kisandítva láttam, hogy Szilvi azon nyomban letámadja Hédit. Visszanéztem Tamásra, majd halkan megjegyeztem.

– Hédi fent volt, amikor mi ketten… de nem bántotta, azt mondta, tudta, hogy tulajdonképpen együtt akarunk lenni és ő csak egy kis fűszer volt.

Tamás elmosolyodott.

– Felmehetnénk az én irodámba?

Csak egy pillanatig hezitáltam, majd bólintottam. Felálltam és Tamás előzékenyen nyitotta az ajtót.

– Azonnal jövök! – néztem a lányokra.

Szótlanul mentünk fel. Amikor kinyílt az ajtó, Adél kíváncsi mosolya fogadott minket. Bementünk az irodába és magunkra csuktuk az ajtót.

Odabent egy pillanatig csak álltunk egymással szemben, majd Tamás magához vont és megölelt.

– Tényleg sajnálom, hogy szinte rád törtem az ajtót, de amikor láttalak ott a bárban, ahogy táncoltál, annyira akartalak, és amikor Hédivel csókolóztatok, elvesztettem a fejemet. Nem is gondoltam, hogy Hédi…

– Csak a fiúkat akartuk lekoptatni.

Egy másodpercig fürkészve néztünk egymásra, majd újra hosszú ideig csak öleltük egymást. Szorosan, szerelmesen, megfeledkezve térről és időről.

– Sokat gondolkodtam – törte meg a csendet Tamás. – Rá kellett jöjjek, hogy nem bírom nélküled, kellesz nekem Lukács Liza, nagyon…

– Te is nekem – csókoltam szájon boldogan és elhittem, hogy most minden jóra fordul, de akkor Tamás megszólalt.

– Ugyanakkor nem tudom elfelejteni a látványt… – tolt el magától egy kicsit. – Ahogy hátulról gyömöszölt…

Felsóhajtva eltávolodtam tőle, majd félbeszakítottam a mondandóját.

– Akkor mégis mi a francot akarsz tőlem?

– Semmi jogod háborogni! – hátrált ő is egy lépést.

– Mi a fenét akarsz tőlem? – tagoltam el neki dühösen.

– Szexet.

Szinte csillagokat láttam, annyira fejbe kólintott ez az egyetlen szó. Hátrálni kezdtem, amíg bele nem tudtam kapaszkodni egy szék támlájába.

– Abban mindig jók voltunk és én nem tudom ezt elengedni.

– Hát pedig kénytelen leszel!

– Hogy is van ez? – kérdezte cinikusan. – Mindenkinek lehet, csak megint nekem nem? És még csodálkozol, ha azt mondom, olyan vagy, mint Judit? Ugyanolyan…

Mielőtt kimondta volna, pofon vágtam. Erősen, dühösen és borzalmasan fájdalmasan.

– Ki ne merészeld mondani még egyszer!

– Miért? Magyarázd meg, hogy miért ne gondoljam ezt rólad? Miért ne legyek meggyőződve arról, hogy nem jelentettem neked semmit sem? Hogy rajtam kívül mások is dugtak? Tudod, milyen érzés az, amikor minden egyes rohadt pillanatban, amikor lehunyom a szememet, látom, ahogy más dönget? Ahogy a farkát beléd tolja és te olyan kéjesen nyögdécselsz…

Elfordulva eltakarta a szemét, nagy levegőt vett, majd folytatta.

– Soha nem tudom megbocsájtani…

– De ettől függetlenül ugyanúgy döngetnél továbbra is, mi? – kérdeztem csúfondárosan.

– Bízni nem tudok benned, még ha meg is ígérnéd, hogy soha többet senkivel, csak velem, de kívánni kívánlak!

Annyira megalázva éreztem magamat, olyan sárosnak, mocskosnak, egy icipici szemtelen légynek, aki élni merészelt és ezért eltaposták, kegyetlenül. Megállíthatatlanul folytak a könnyeim. Mérhetetlenül fájt… és én ebbe a férfiba szerettem bele életemben először.

Megfordultam és szó nélkül el akartam hagyni az irodáját, de akkor megragadta a karomat és megszorította.

– Hova mész?

– Én ezt befejeztem, Tamás. Soha többé nem akarok tőled semmit.

– Miért nem vallod be? Miért nem mondod ki, hogy igen, megcsaltalak, de megbántam! Legalább ennyit mondanál! Hogy tudjam egy picit, legalább egy ilyen kicsit bánt a dolog!

– Gondolkozz el rajta, hogy miért nem mondom! – rántottam ki a karomat a kezéből. – És ha majd rájössz, még véletlenül se gyere a közelembe! Soha többet ne merészelj a közelembe jönni! – kiáltottam sírva az arcába, majd kirohantam az irodájából.

Szerencsémre a lift éppen nyitva volt, befutottam és megnyomtam a gombot, az ajtó összezáródott. Körülbelül két másodpercre engedélyeztem magamnak az összeomlást, majd hirtelen kiegyenesedve, könnyeket letörölve, nagy levegőt vettem és felkészültem a liftajtó nyílására. Sietve tettem meg az utat az irodámig. Ott gyorsan összepakoltam, majd olyan gyorsan távoztam, ahogyan csak bírtam. A szemem sarkából láttam felpattanni a lányokat, de eszem ágában sem volt megvárni őket. Az előtérben megpillantottam Tamást, ahogy a liftből kilépve meglátja, hogy az előtérben futok a kijárat felé. A hátam mögül Szilvi hangját hallottam. Tamás elkapta a csuklómat és kérdőre vont.

– Miért nem mondod?

– Engedj el!

– Hogy értetted azt, hogy ha majd rájövök?

– Hagyj békén! – próbáltam szabadulni tőle.

– Liza, mondd el! – kiáltott rám Hédi.

– Nem! – tiltakoztam.

– Mit? – nézett ránk Tamás.

– Mondd el, vagy… – kezdte Szilvi.

– Nem! Meg ne próbáld! – fenyegettem Szilvit. – Meg ne próbáld! – ismételtem lassan, dühödten, remegve.

– Liza! – nyúlt felém Hédi.

– Ne! – emeltem fel a kezem, majd hátrálni, végül megfordulva szaladni kezdtem a kijárat felé.

Még hallottam, ahogy Tamás dühödten vonja kérdőre a lányokat, de jelen pillanatban nem érdekelt semmi. Csak szaladtam kifelé, majd beugrottam a cég előtt várakozó taxik egyikébe. Hazavitettem magam. A lakásba érve kulcsra zártam az ajtót, majd a kanapéra esve teljesen összeomlottam. Kész, végem volt. Tamás teljesen kimiskárolt. A béka feneke alá alázott, beletaposott a porba és még belém is törölte a lábát. Gyűlöltem, utáltam és sírtam, mert tudtam, hogy ennek valóban vége, örökre. Soha nem felejtem el a szavait, nem leszek rá képes.

Alig egy fél óra múlva Szilvi kopogott az ajtón.

– Menj el, kérlek!

– Segíteni szeretnék. Liza!

– Nem akarok senkit sem látni. Hagyjatok békén!

Egy-két óra múlva Tamás is dörömbölt az ajtón.

– Engedj be, Liza!

– Tűnj el!

– Magyarázd meg! Tudni akarom!

Dühödten felpattantam és az ajtó túloldaláról kiabáltam ki neki.

– Nekem nem kell semmit sem megmagyaráznom! Hagyj békén! Gyűlöllek! – omlottam a padlóra sírva.

– Liza, nyisd ki az ajtót!

– Nem – nyögtem ki.

– Kérlek, mondd el!

– Nem! – ordítottam. – Takarodj innen! – ütöttem ököllel az ajtóra.

Kis idő múlva, amikor már nem hallottam a könyörgését, felálltam és a hűtőhöz sétálva egy üveg bort vettem ki belőle. A pulthoz léptem, poharat vettem elő, töltöttem és ittam, majd újra töltöttem és ittam. És egy így ment, amíg meg nem ittam az egész üveggel. Az alkoholos mámor a kanapéra döntött, ott szipogtam még órákig. Már nem folytak a könnyeim, talán el is apadtak. Bambán néztem a faliórára, de hosszú ideig kellett fókuszálnom, mire rájöttem, hogy már éjjel tizenegy óra is elmúlt. Gondoltam, fürdenem kéne és aludni, de nem volt erőm, hogy lábra álljak. Tulajdonképpen csak lecsúsztam a kanapéról és kábult álomba zuhantam.

Másnap reggel pokoli fejfájással ébredtem. Nem voltam képes lábra állni, csak felmászni a kanapéra. Nyögve próbáltam felismerni a faliórán a mutatók helyét, de alig tudtam. Percek múltán eljutottam a kávéfőzőig. Irtó erős kávét főztem, majd lediktáltam a torkomon. Elbotorkáltam a fürdőbe és addig ki sem szálltam a zuhany alól, amíg nem láttam mindent stabilan. Megszárítottam a hajamat, sminkeltem, majd ruhát kerestem. Közben megnéztem a mobilomat, kb. tizenöt nem fogadott hívásom volt. Vegyesen a lányoktól, Szilvitől a legtöbb, Gergő is keresett és Tamás is háromszor. Kivettem a szekrényből egy fehér ingbodyt és szürke ceruzaszoknyát. Felöltöztem, majd elindultam dolgozni. Láttam, hogy jól elkéstem, de nem érdekelt a legkevésbé sem. Ahogy besétáltam a vállalat előterébe, az üvegfalnál megállapítottam, hogy a másnaposság a kinézetemen nem látszik, csak a fejem ne hasogatna ennyire. Ahogy besétáltam az ügyfélszolgálatra, egymás után ugrottak fel a lányok, mind a nyomomban volt az irodámig. Ott becsukták az ajtót és csak úgy ömlött belőlük a szó.

– Hol voltál? Mit csináltál? Jól vagy? Tamás már kétszer volt itt lent…

Levettem a kabátomat, letettem a táskámat, bekapcsoltam a gépemet, majd csendre intettem őket.

– Csss, lányok! Csönd legyen, kérlek, így is mindjárt széthasad a fejem!

Egy pillanatra elhallgattak, aztán Hédi egy aszpirint nyújtott felém.

– Biztos voltam benne, hogy szükséged lesz rá.

– Kösz – néztem rá lebiggyesztett szájjal, ahogy elvettem tőle, majd az asztalomra tettem.

– Egy csomószor hívtalak tegnap – rótta fel Szilvi.

– Senkivel nem volt kedvem beszélni, Tamás is ott volt, de elküldtem.

– Mikor volt ott?

– Nem tudom. Magyarázatot követelt – ültem le a helyemre fintorogva.

– Akkor utána jöhetett oda – morfondírozott Szilvi.

– Hova? – kérdeztem egykedvűen.

– Ezért hívtalak tegnap még későn este is, el akartam mondani, hogy Tamás mindent tud.

– Hogyhogy mindent tud? – néztem rosszat sejtve Szilvire.

– Mindent, érted? Hogy én voltam az a szőke a lakásodban Gergővel, hogy minket látott!

– Hogy mondhattad el? Megkértelek, hogy ne mondd el! Sőt, megtiltottam! – pattantam fel és vontam kérdőre Szilvit.

– Nem én mondtam el neki!

– Hát akkor ki?

– Gergő!

– Mi? Hogy a francba? – forgolódtam idegesen a lányok gyűrűjében.

– Hazafelé mentünk edzésről, mikor váratlanul felbukkant és nekiesett Gergőnek.

– Hogy mit csinált?

– Mondom, nekiesett és kérdőre vonta, hogy hogyan mert azok után megdugni téged, hogy elnézést kért tőle Judit miatt! Gergő azt sem tudta, miről van szó, és amikor Tamás elmondta neki a körülményeket, időt, Gergő megmondta neki, hogy az a szőke én voltam, nem te.

– Basszus! – fogtam a fejemet.

– Akkor Tamás el kezdte püfölni Gergőt, hogy miért hazudik, én pedig ne haragudj, de a második pofon után nem bírtam megállni, hogy ne mondjam el az egészet!

A szám elé kaptam a kezemet.

– Jaj, Szilvi, persze, ne haragudj, én hoztalak titeket kellemetlen helyzetbe! Gergőnek semmi baja?

– Semmi. Miután Tamás lenyugodott, még kétkedett egy kicsit, de aztán mondtam neki, hogy akkor menjen el az anyukájához, mert te aznap ott voltál nála késő estig.

– Ó! – fogtam még mindig a fejemet.

– Ma reggel már kétszer benézett az irodádba, hogy itt vagy e már – mondta Hédi.

– És most is jön! – hadarta Zsanett, majd éppen csak hogy félre tudott ugrani az ajtóból és Tamás útjából.

Tamás úgy rontott be, mintha menteni akarná a bent lévőket egy esetleges katasztrófa helyzetből. Összeszűkült szemmel néztem szembe vele.

– Kifelé! – szólalt meg Tamás, de olyan hangosan, hogy a többi ügyfélszolgálatos lány mind döbbenten fordult arrafelé.

Szilvi, Hédi és Zsanett megszeppenve iparkodtak ki az irodából. Tamás becsukta utánuk az ajtót és csípőre tett kézzel dühödten nézett rám.

– Miben segíthetek? – kérdeztem tőle halálos nyugalommal.

– Ezt mégis hogy képzelted?

– Mégis mit? – fordultam a polc felé a mappáimat nézegetve.

– Mi a fészkes francért nem mondtad el, hogy aznap anyámnál voltál?

– Nem kérdezted.

– Te most szórakozol? Miért nem mondtad, hogy kölcsönadod a lakásodat Szilvinek és Gergőnek?

– Mikor mondtam volna? Eltűntél két teljes napra, emlékszel? Felém sem néztél!

– Dolgom volt, elmondtam!

– Utólag, persze, de abba bele se gondoltál, hogy én mit élhetek át. Azt se tudtam, élsz e halsz e, és azt is anyukádtól tudtam meg, hogy elváltál! Aztán teljes bizonytalanságban voltam még napokig, azért hogy te hétfőn elmondhass mindenféle kurvának! – ordítottam felé.

– De miért nem mondtad, hogy az nem te voltál?

– Emlékezz csak! Azon kívül, hogy pont olyan ribanc vagyok, mint a feleséged, semmi mást nem mondtál. Elküldtél!

– De tiltakoznod kellett volna…

– Könyörögnöm kellett volna? – néztem rá csúfosan.

– Nem kellett volna tűrnöd, hogy… hogy úgy beszéljek veled…

– Bocs, de két hányás meg egy szédülés között nem volt rá időm.

– Van fogalmad róla, milyen hülyén érzem most magam?

– Nem érdekel különösképpen.

– Hogy mondhatod ezt?

– És te hogy hihetted azt, hogy megcsaltalak? Miért nem kérdeztél meg, mit csináltam éppen akkor? Miért nem bíztál bennem annyira, hogy még csak meg se fordulhasson a fejedben, hogy összefekszem mással?

– Sajnálom! – kiáltott. – Én… tudom, egy ökör voltam, egy barom! Beszéljük meg!

– Nem, Tamás! Ezen nincs mit beszélni! Azt mondtam, soha többet ne merészelj közeledni hozzám és ezt komolyan is gondoltam! Megaláztál, a földbe döngöltél, te voltál az, aki elpusztította azt a csodás érzést, amit életemben először éreztem valaki iránt! – néztem rá könnybe lábadt szemekkel. – Holott pontosan tudtad, miért nem mertem soha szerelmes lenni. És sikerült bebizonyítanod, hogy miért is nem érdemes bizalmat szavazni ennek az egésznek!

– Liza! – indult meg felém.

– Ne! – emeltem fel a kezemet. – Ne merészelj közeledni felém! Ennek vége, és ez csak neked köszönhető!

Azzal hátat fordítottam neki és belemerültem egy mappába. Hallottam, amikor Tamás nagyot sóhajtva kinyitotta az ajtómat és kiment. Annyira remegett a kezem és olyan sírhatnékom támadt, hogy kiesett a mappa a kezemből a földre, a homlokomat a tenyerembe döntöttem, a vállaim rázkódni kezdtek.

– Liza! – hallottam Hédi hangját mögülem. Felé fordultam. – Jaj, édesem! – mondta, majd megölelt.

Csupán egyetlen percet voltam hajlandó siratni ezt az egészet, aztán eltoltam magamtól Hédit, megráztam magam, letöröltem a könnyeket és leültem dolgozni.

– Nem szeretnél hazamenni?

– Kizárt! Ezer dolgom van, és csak rosszabb lenne, ha otthon ülnék.

– Értem – bólintott, majd elindult kifelé. Az ajtóban megállt és visszafordult. – Engem bármikor hívhatsz, rendben?

– Rendben – feleltem ránézve, majd a monitorra bámultam.

Abban a percben el sem tudtam képzelni, hogyan fogom átvészelni a mai napot, de való igaz, hogy a lakásom magányában még szörnyűbb lenne. Egész nap a munkára koncentráltam, dél körül a lányokkal hozattam ebédet, majd később kávét. Ki sem tettem a lábamat az irodából. Délután Csaba kopogott be hozzám.

– Szia, Liza!

– Szia! – néztem föl rá, majd az előttem heverő mappára. – Miben segíthetek?

– Azt szeretném tudni, mikor fejezhetjük be a kisgyűlést.

Nagyot sóhajtottam és hátradőltem a székemben, hosszan néztem rá, mielőtt feleltem volna.

– Mit szeretnél, mit mondjak erre?

Csaba megvonta a vállát.

– Nézd, feltételezem, tudod, mi történt köztünk Tamással, azért kérded pont tőlem, hogy mikor legyen a megbeszélés. De erre nincs jó válasz, tudod? Mert a legszívesebben azt mondanám, hogy legyen akármikor, majd küldök magam helyett mást, csak ne kelljen Tamással találkoznom. De nyilván nem mondhatom ezt, mivel ez egy munkahely, felül kell kerekednem a személyes ellentéteken. Tehát, mindegy mikor lesz, én ott leszek.

– Értettem.

– Csak ne ma.

Csaba elmosolyodott.

– Rendben. Akkor holnap ebéd után?

– Jó, ebéd után.

Bólintott, majd mielőtt elhagyta volna az irodát, még visszafordult felém.

– Tudom, hogy ez most nem vigasz neked, de Tamást nagyon bántja a dolog.

– Igazad van, ez nem vigasz.

Egy picit lebiggyesztette a száját, majd kiment.

Amikor lejárt a munkaidőm, hazaindultam. Otthon átöltöztem és elmentem edzeni. Gondoltam, kell valami, amivel levezethetem a dühömet, a csalódottságomat, a szomorúságomat. Valami, amitől jól elfáradhatok, és aztán elalhatok. Az elfáradás még csak-csak, de az elalvás egyáltalán nem ment. Sírni nem akartam, eltökéltem, hogy nincs értelme. Valamikor hajnaltájt sikerült elaludnom végre, éppen ezért is nagyon nehezen ébredtem reggel. Egy igazán erős kávéval kezdtem a napot. Az időjárás, mintha a lelkivilágomat tükrözte volna. Pocsék volt, borongós, hűvös. Összehúztam magamon a kabátot és útnak indultam.

Belépve az ügyfélszolgálatra furcsa dologra lettem figyelmes. Emberek voltak az irodámban, létrákon és az ablakok előtt álltak.

– Mi a fene? – mormoltam magam elé, ahogy beléptem.

A lányok karbafont kezekkel nézték a dolgozó munkásokat.

– Jó reggelt! – köszönt rám Hédi és Szilvi.

– Jó reggelt, sziasztok! Itt meg mi folyik? – böktem a fejemmel az irodám felé.

– Már korán reggel óta itt vannak. Rolót szerelnek az ablakodra.

– Rolót? – néztem rájuk megdöbbenve. – És mégis ki engedélyezte?

– Gondolom, a nagyfőnök – mutatott az emelet felé Hédi.

Felvontam a szemöldököm, majd bementem az irodámba.

– Jó napot kívánok! – köszöntem hangosan.

– Kezét csókolom! – mondta egy középkorú munkás. – Ne tessék aggódni, mindjárt végzünk és kitakarítunk magunk után!

Válaszul csak egy zavart mosolyra tellett tőlem, majd kifordultam az ügyfélszolgálatra.

– Iszom egy kávét addig.

Kifelé menet rápillantottam a lányokra. Szilvi telefonált, Zsanett ezerrel gépelt valamit, Hédi épp letette a telefont, majd felállt. Rám nézett.

– Büfé?

Bólintottam. Lesétáltunk a büfébe, majd a csészéinkkel helyet foglaltunk.

– Hogy telt az éjszakád? – kérdezte Hédi az első korty után.

– Szarul – bukott ki belőlem őszintén. – Nem sokat aludtam.

– Mi a terved a későbbiekre nézve?

– Ezt most mire érted? Nem fogok kibékülni Tamással, komolyan vége. Maximum az a tervem, hogy megtanuljak ellenállni neki pár hét múlva is.

– Igazából arra gondoltam, hogy aktívan szeretnél bút feledni vagy még nyalogatnád pár hétig a sebeidet.

– A nyalogatás szót hanyagoljuk!

– Hmm… pár hét? Jó, ha most el kezded trenírozni magad.

Elhúztam a számat.

– Mit jelent az aktív búfeledés? – kérdeztem.

– Eljárunk bulizni és felszedünk pár pasit, aztán jól kihasználjuk őket egy-egy éjszakára.

Belekortyoltam a kávémba.

– Nem is tudom, Hédi! Valahogy nem vonz már az, hogy jóformán ismeretlenekkel dugjak.

– Te tényleg szerelmes vagy!

– Nem! Ezt nem szeretném még egyszer meghallani. Soha többet nem leszek szerelmes.

– Pedig az olyan szép érzés…

– Biztosan… ha nem esel pofára úgy, mint én.

– De, Liza! Komolyan mondod, hogy hagysz veszni egy ilyen pasit és egy ilyen szerelmet…

– Hédi! Tamás leribancozott, lekurvázott, sőt mi több, a hármasunk után még azt is felajánlotta, hogy legyek továbbra is a szeretője, mert barátnőnek nem vagyok jó!

– Sajnálom – súgta Hédi.

Pár perc csend után újra megszólalt.

– És ha velem felednél bút? Úgy értem, járjunk el ide-oda. Mozi, színház, kiállítás, séta, cukrászda, vacsora… bármire vevő vagyok.

– Ez úgy hangzik, mintha járnánk…

– Ugyan, barátnők vagyunk!

– Az igaz…

– És ha szeretnéd, nézhetünk nálad filmet a csajokkal, ott is alhatunk, hajnalig sztorizgatunk és akkor nem lesz időd Tamáson morfondírozni.

Elmosolyodtam.

– Édes vagy, még meggondolom, de most menjünk dolgozni.

Amikor visszaértünk, már nem voltak ott a munkások. Valóban gyönyörű rendet hagytak maguk után, szépen feltakarítottak és nyoma sem volt annak, hogy körülbelül fél órája még fúrták a falat. Elégedetten néztem az ablakomra. Nem rossz, szép munkát végeztek. Csak tudnám, hogy én miért nem tudtam róla, hogy felrakják. Most úgy volt állítva, hogy nem láttam a kint ülő lányokat, de ez most pont meg is felelt. Úgy éreztem, nem vagyok annyira stabil állapotban, hogy ne adódhatna egy-egy gyengébb percem, amit nem szívesen tárok a lányok elé. Így tehát úgy hagytam a rolót és leültem dolgozni.

Hosszú volt a délelőtt, és szerencsére sok dolgom volt, egy percre se jutott eszembe semmi, ami kizökkenthetett volna a munkámból. Fél tizenkettő körül kimentem ebédelni, nem akartam elkésni a kisgyűlésről, sőt szerettem volna minél előbb túl lenni rajta. Csak úgy átlépni fölötte. Ó, semmi kedvem nem volt hozzá! Ideges is voltam miatta, alig tudtam pár falatot leerőltetni a torkomon. Egyszerűen bele sem akartam gondolni, milyen lesz majd Tamás közelében ülni, lélegezni úgy, hogy ő ott van és ne venni észre a rám gyakorolt hatását.

Amikor visszaértem, kint az ügyfélszolgálaton láttam Adélt, ahogy a csajokkal beszélget. Kicsit furcsának is találtam, de szemet hunytam felette, nem az én asszisztensem. Amint beléptem az irodába, megtorpantam. Tamás ült az egyik széken.

– Te meg mit keresel itt?

– Itt lesz a kisgyűlés.

– Itt? – kérdeztem megrökönyödve.

– Csaba nem szólt neked?

– De igen, csak azt nem mondta, hogy itt lesz. És ő hol van?

– Mindjárt jön.

Megfojtom Csabát, bármibe lefogadnám, hogy direkt rendezte így. Tuti, hogy most késni fog egy negyed órát!

Leültem és próbáltam nem foglalkozni Tamással. A monitorba merültem.

– Szépek a rolók! – szólalt meg.

Fél szemmel pillantottam csak rá, majd morogtam valamit arról, hogy szépek, csak nem tudni, milyen apropóból kerültek fel ilyen hirtelen. Tamás előbb mondani akart valamit, majd csak végigsimított az állán és halványan elmosolyodott. Én viszont pontosan tudtam, hogy ez mit jelentett.

– Te csináltattad?

Bólintott.

– Nem kellett volna!

Tamás egy kis ideig csendben figyelt, bár tudtam, éreztem, hogy csak az alkalomra vár.

– Beszéljünk, Liza!

– Amennyiben munkáról akarsz beszélni, mondd!

– Te is tudod, hogy nem munkáról akarok beszélni.

– Akkor nem segíthetek.

– Liza, beszéljük meg! Felnőttek vagyunk, nem duzzoghatsz életed végéig!

– Te csak ne hivatkozz erre! A felnőttek nem kurvázzák le a párjukat azelőtt, hogy tudnák, mi hogy történt! – pattantam fel.

Zaklatottan fordítottam neki hátat, nem akartam, hogy lássa, hogy mennyire fáj nekem minden alkalom, amikor ez eszembe jut. Felállt és mögém lépett. Megpróbálta megérinteni a karomat, de leráztam magamról az ujjait.

– Ne érj hozzám! – parancsoltam rá.

– Adj egy lehetőséget! Beszéljünk négyszemközt, nyugodt helyen! Ennek nem lehet így vége, én nem akarom, hogy vége legyen.

– Ezen előbb kellett volna elgondolkodnod!

– Liza, csak egy negyed órát kérek.

– Nem!

– Nyilvános helyen.

– Nem!

Akkor belépett Andi és Adél.

– Zavarunk?

– Nem, dehogy! Hol van Csaba? – ültem le gyorsan a székemre.

– Már itt is vagyok! – robogott be a lányok mögött. – Bocsánat, késtem egy kicsit, de már kezdhetjük is. Remélem, nem telt haszontalanul ez a kis idő! – vigyorgott ránk.

Nem feleltem, Tamás pedig csak elhúzta a száját. Valójában nagyon kíváncsi voltam arra, amit mondana, de próbáltam így is a minimálisra csökkenteni a találkozókat, a beszélgetést még akkor is, ha munkáról volt szó. Hiszen attól még az illatát ugyanúgy érzem, attól még ugyanúgy bizsereg tőle minden porcikám.

Belekezdtünk. Most nem volt huzavona, nem volt egymás ellen beszéd és veszekedés sem, mondhatni Tamás mindent, de mindent rám hagyott, mindenbe beleegyezett.

– Nahát, mégiscsak megfogadtátok a tanácsomat? – próbált viccelődni a végén Csaba, ám a tekintetünk elhallgatatta.

A kisgyűlés végén a lányok hamarabb kimentek, Tamás még körülöttem téblábolt és valamiért még Csaba sem hagyta el az irodámat.

– Segíthetek? – néztem rá.

– Nem igazán… – pillantott tétován Tamásra, majd inkább hátat fordítva kisétált.

Pakolni kezdtem, lefűzni iratokat, közben Tamás le nem vette rólam a szemét.

– Nincs dolgod? – sóhajtottam.

– Most az a legfontosabb dolgom, hogy beszélni tudjak veled. Muszáj, hogy elmondjam, mennyire sajnálom, hogy milyen egy barom vagyok, hogy mit érzek és…

– Tamás! – szakítottam félbe. – Ne! Hagyjuk ezt ennyiben. Nem akarlak meghallgatni, nem akarod tőled semmit sem, mert a legszívesebben kitekerném a nyakad minden egyes alkalommal, amikor csak látlak.

– Értem – hajtotta le a fejét szomorúan. – Adok neked egy kis időt, de nem fogom feladni.

Azzal magamra hagyott. Még szerettem volna utána kiabálni, hogy felesleges várnia, időt adnia nekem, mert nem fogom meggondolni magam, de inkább hagytam, hadd menjen.