A szex és én - Huszonnegyedik

A fennmaradó időmben még elintéztem pár dolgot, aztán hazamentem és próbáltam nem magam alároskadni és fagylaltba fojtani a bánatomat. Később eszembe jutott, hogy elmehetnék edzeni. Hamar összekaptam magam, írtam Gergőnek egy üzit és már indultam is. Amint megérkeztem, halvány mosoly kíséretében megölelt.

– Látom, hogy semmi szükséged faggatózásra. Nem fogok kérdezni semmit.

– Ezt méltányolom. Köszönöm.

Cserébe viszont olyan keményen megdolgoztatott, hogy azt hittem, ott pusztulok el. Mégis a végén, lihegve ugyan, de köszönetet mondtam neki.

– Ez nagyon kellett, köszi! Álljunk vissza erre, jó? Mostantól heti háromszor jövök.

– Rendben. Igyekszem megdolgoztatni téged. Könnyebben elalszol, ugye?

– Bárcsak!

– Péntekre a lányok szerveznek neked valamit, tudsz róla?

– Sejtettem, de kösz, hogy szóltál.

– Remélem, nem meglepetés lett volna.

– Nem. Hédi mondta, hogy majd átjönnek egyszer filmezni.

– Rám is számíthatsz, bármikor!

– Kösz, de ugye legalább te tudod, hogy mennyire gyűlölöm a pátyolgatást – simítottam végig a vállán.

Nevetve bólintott, majd elbúcsúztunk.

Annyiban igaza volt Gergőnek, hogy aznap hamar elaludtam, másnap viszont fájt minden tagom. Csütörtök volt és én korán mentem be aznap dolgozni, mert délután egy céghez kellett kimennem oktatni. Nyugodt voltam miatta, mert tudtam, hogy nem Tamással és nem is Norbival megyek. Az egyik új alkalmazásfejlesztőnkkel, Robival. Már találkoztam vele néhányszor, nagyon kedves fiú volt. Amióta Norbi bejelentette az ügyvezetőnek, hogy szükségtelen tovább együtt dolgoznunk, jobbára Robival intéztem a dolgaimat. Ebéd után kint várt rám az előtérben.

– Szia! Régóta vársz?

– Nem – mosolygott rám kedvesen. – Indulhatunk?

– Persze.

Amikor beültünk a kocsijába, kicsit fura érzés gyötört, bármibe lemertem volna fogadni, hogy Tamás valahonnan lát minket. Még a hideg is kirázott tőle. Én nem láttam, de éreztem, tudtam, hogy valahonnan… néz.

– Minden rendben? – kérdezte hirtelen Robi.

– Igen, hogyne.

Elhúzta a száját, majd elmosolyodott.

– Nem igazán tudsz hazudni, de nem faggatlak.

Csak egy zavart félmosolyra futott tőlem. A későbbiekben a programról beszéltünk. Amikor megérkeztünk, Robi feltelepítette a programot, addig én elméletben elmagyaráztam, majd csináltunk néhány tesztet. Nem mondom, hogy ment minden, mint a karikacsapás és hogy zökkenőmentes volt, de ennek is meg volt az előnye. Már nem kellett visszamennünk a céghez.

– Neked is lejárt a munkaidőd? – kérdezte Robi, ahogy kiléptünk a kapun.

– Igen – néztem még egyszer az órámra.

– Akkor gyere, hazaviszlek!

– Nem szükséges, köszönöm, majd megyek busszal vagy villamossal… – néztem körül. – Vagy ami erre megy.

– Ismerős vagy a környéken?

– Nem igazán.

– Akkor meg engedd, hogy hazavigyelek!

– Tényleg nem…

– Te mindig ilyen büszke vagy? A férfiak jobban kedvelik a törékenyebb nőket, akikről lehet gondoskodni. Te pedig nem hagyod…

– Törékenyebb? Vagyis földbe döngölhetőbb?

– Nem erre céloztam, de látom, nagyon belenyúltam valamibe.

– Hagyjuk inkább! Holnap találkozunk, viszlát! – köszöntem volna el, ám Robi utánam szólt.

– Meghívhatlak egy kávéra?

Megtorpantam, majd óvatosan visszafordultam.

– Tessék?

– Szeretnélek meghívni egy kávéra. Nézd csak, ott az utca túlsó sarkán van egy kávézó!

Még mindig bambán néztem hol a kávézóra, hol Robira.

– Szereted a kávét?

– Igen, csak…

– Férjnél vagy?

– Látsz az ujjamon gyűrűt? – kérdeztem felháborodva.

– Ma már nem lehet tudni. Van barátod?

– Nincs, de…

– Akkor semmi gond! – mutatott maga elé a kávézó irányába.

– Ööö… nézd, Robi…

– Liza, kávézni hívtalak, nem feleségül kértelek!

Elnevettem magam.

– Ez esetben… – feleltem, majd elindultunk a kávézó felé.

Ahogy leültünk egy ablak melletti asztalkához, akkor néztem meg alaposabban Robit először. Magas volt és vékony, barna haja és mogyoróbarna szeme vidám és barátságos külsőt kölcsönöztek neki. Fekete és zöld szárú szemüvege igazán jól állt neki, karakteressé tette az arcát. Első ránézésre nem is gondoltam volna, de így jobban szemügyre véve sportolhatott valamit vagy legalábbis mozoghatott. Fittnek tűnt.

Két cappucinot kértünk. Amikor a pincér magunkra hagyott minket, Robi elnevette magát.

– Mi az? – kérdeztem tőle zavartan.

– Mondták a cégnél, hogy lehetetlenség a közeledbe kerülni, öntörvényű vagy és kemény…

– Ki mondta ezt?

– Ha jól belegondolok, mindenki.

– Ki az, akivel beszélgetve, én kerültem szóba?

– Mindenki, akinél rólad kérdezősködtem.

– És miért kérdezősködtél rólam?

Elmosolyodott.

– Nem sejted?

Félrenéztem. Épp akkor hozták a cappucinokat. Szótlanul kevergettük őket és már bele is kortyoltunk, mire Robi újra megszólalt.

– Szóval, említették, hogy kemény dió vagy, nem gondoltam, hogy ennyire.

– Tudni se akarom, kinek ez a véleménye.

– Pedig szerintem nem vagy ilyen rideg.

– Tényleg?

– Ühüm. Csak annak mutatod magad. Szerintem ez csak egy álarc.

– És szerinted milyen vagyok valójában?

Köhintve hátradőlt a széken és megvakarta a homlokát.

– Szerintem?

Bólintottam.

– Szerintem kedves vagy, barátságos, szenvedélyes, talán az átlagnál szenvedélyesebb is. És nagyon szép!

– Hmm! – bólogattam hamiskás mosollyal. – Lehet, mégiscsak te gondolod rosszul, nem? Lehet, akiktől érdeklődtél, régebb óta ismernek, és talán nekik van igazuk.

– Nem hiszem – kortyolt lassan a csészéjébe. – Mióta dolgozol a cégnél?

Elmosolyodtam, letettem a csészét és válaszoltam. Lassan bontakozott ki köztünk egy jóízű beszélgetés. Kora este eszméltem rá, hogy bizony az elmúlt napokban nem történt velem semmi olyasmi, ami ennyi energiával töltött volna fel, mint ez a beszélgetés. Robi végtelenül kedves volt és nagyon humoros. Mindvégig éreztette velem, hogy az érdeklődése őszinte és kétségem sem volt afelől, hogy bizony tetszem neki. Miután fizetett, beleegyeztem, hogy hazavigyen. A kocsihoz érve azonban megtörtént az, amitől féltem.

– Gondolod, hogy máskor is találkozhatunk? Úgy értem, más körülmények között?

Hangosan felsóhajtottam és zavartan oldalra pillantottam.

– Ha nem lettem volna egyértelmű, randira hívtalak.

– Igen, tudom. Egyértelmű voltál… és nagyon kedves vagy, tényleg, de…

– Oké… értem. Most nagyon nem alkalmas, ne gondold, hogy nem vettem észre, bánt valami.

– Sajnálom.

– Semmi gond.

– Köszönöm a kávét.

– Szívesen. Gyere, hazaviszlek!

Beültünk a kocsiba és hazavitt. Egész úton szóval tartott és beszélgettünk, de én olyan bénának, olyan szerencsétlennek éreztem magam. Magam sem értettem, miért. Szimpatikus volt Robi, és ha nem lenne most akkora katymaz a fejemben és a szívemben, szívesen randiznék vele. De most nem akartam tetézni az egészet.

A ház előtt elbúcsúztunk, majd lassan szedni kezdtem felfelé a lépcsőket. Arra gondoltam, készítek valami könnyű vacsorát vagy rendelek és olvasni fogok egy bögre forró csoki mellett. Amikor felértem az ajtóm elé, nagy csokor virág fogadott a lábtörlőmön.

– Hát ez meg? – suttogtam magam elé, majd előhalászva a kulcsomat kinyitottam az ajtót.

Lassan felemeltem a hatalmas rózsacsokrot és bevittem. A konyhapultra tettem. Akkor vettem észre egy kis kártyát rajta. Levettem a kabátomat, majd kibontottam az apró borítékot.

„Nagyon hiányzol!”

Ezt állt rajta és az aláírás: Tamás. Persze, hogy ő. Ki más? Elhúztam a számat, majd a pultra dobtam a kártyát. Nagyot sóhajtottam, majd jobban szemügyre vettem a rózsákat. Hihetetlen pink színekben pompázott. A sötéttől a halványig minden árnyalat megtalálható volt benne.

Az első virág, amit tőle kaptam. Illetve, amit férfitól kaptam.

Csak egy percig gondolkodtam azon, hogy kidobom. Aztán inkább csak otthagytam a pulton és előkapva a telefonomat, rendeltem magamnak vacsorát. Amíg vártam rá, lezuhanyoztam és átöltöztem. Épp a szekrény előtt álltam, amikor valamiért a komód felé néztem. Elkaptam a tekintetem, de aztán újra odanéztem. Végül csettintettem a nyelvemmel és csak odasétáltam. Kihúztam a fiókot és bambán néztem bele. Azt hiszem, ki lehet dobni a péniszköpenyt, amit Tamással használtunk. Már nem fog kelleni. Mielőtt azonban megtettem ezt volna, a pillantásom végigszaladt az összes játékszeremen.

Minek is nekem pasi? Igaz, ezek nem csókolnak meg és nem ölelnek magukhoz.

Nagyot sóhajtottam. Akkor kihúztam az alsó fiókot, ahol a nővérkés jelmez volt a szőke parókával. Lebiggyesztettem a számat. A legszívesebben ezt is kidobtam volna. Meg is ragadtam, de akkor felcsengettek a kapucsengőn. Ijedtemben visszaejtettem a fiókba és gyorsan becsuktam. Beengedtem a futárt, átvettem a vacsorámat, amit aztán meg is ettem. Utána készítettem egy kis forró csokit és egy könyvvel a kezemben bevackoltam magam a kanapéra. Ám nem tudtam sokáig figyelni arra, amit olvasok. A gondolataim minduntalan elkalandoztak. Hol a rózsákat bámultam a konyhapulton, hol arra gondoltam, milyen kedves volt Robi. Felsejlett bennem az is, hogy vajon meddig leszek képes ellenállni a vágyaimnak. De miért is kéne ellenállni a vágyaimnak? Egyedülálló nő vagyok. Azzal dugok, akivel akarok. Nem. Belegondoltam, és nem tudnám már olyan érzéketlenül csinálni, mint korábban. Tamás leomlasztotta bennem azt a falat, és tudom, hogy milyen borzalmasan jó úgy szexelni, hogy érzel is valamit az iránt, akivel szexelsz. Ha szerelmes nem is akarok lenni soha többet, a minimum a vonzódás legyen. Talán, mint Gergővel. Vagy, mint Hédivel. És akkor itt újfent elméláztam. Hédi. Érdekes, mert vele mindig is jobban kijöttünk, mármint tudtam, hogy ő is hasonló beállítottságú, mint én. Szabadszájú, belevaló csajszi és nagyon szép. Amikor megcsókolt a bárban, nem botránkoztam meg. Furcsa, mert például Szilvivel, akivel közelebb állunk egymáshoz, nem tudnám elképzelni. Sem azt, hogy csókolózunk, sem azt, hogy szexelünk. Visszaemlékeztem arra az éjszakára, amikor hármasban voltunk Hédivel és Tamással, és bár ott az alkohol azért kellő löketet adunk mindhármunknak, egyáltalán nem volt természetellenes. És visszagondolva sem találok semmi visszataszítót benne. Jó érzés volt Hédit csókolni, simogatni, becézni. Megborzongtam az emlékre, ahogy finoman ujjazva nyaltam a punciját. Felsóhajtottam.

Ó, a fenébe is! Ha ilyenekre gondolok, a legkevésbé sem fogok tudni ellenállni Tamásnak! Merthogy neki ellen kell állnom! Bármi is történjen, vele soha többet nem szexelek!

Pénteken ebéd után a lányok bekopogtak az irodámba.

– Mit vigyünk este?

– Bort! – vágtam rá. – És pizsit!

– Én nem tudok ott aludni. Gergővel másnap korán indulunk a szüleihez. Ott töltjük a hétvégét.

– Komoly? Hűha! Gratulálok! – mosolyogtam rá.

– Köszi – viszonozta a mosolyt szégyenlősen. Ez lesz az első alkalom, hogy Szilvi találkozni fog Gergő szüleivel.

– Én sem tudok, mert késő este találkozom Péterrel, amikor végez a munkával – mondta Zsanett. Péter volt az a fiú, akivel a bárban jöttek össze.

– Értem. És Adél? – kérdeztem.

– Ők úgy tudom, wellneselni mennek pár napra. Jövő hét elején nem is jön, szabin lesz.

– Hát rendben, akkor…

– Szilvi, Zsanett… telefon! – kiabáltak be kintről a lányok.

– Akkor este hétkor ott leszünk – hadarta Szilvi, mielőtt kiléptek volna Zsanettel.

Csak bólintottam és Hédire néztem. Felálltam és visszatettem egy mappát a polcra, közben nem mulasztottam el az ablak felé nézni, vajon hogyan állhat a roló. Hédi az asztalom szélének dőlt.

– Én nálad alszom – jelentette ki.

– Oké – fordultam felé, majd leültem a székembe. – Milyen filmet fogunk nézni?

– Sejtelmem sincs, remélem nem valami hősszerelmeset. Bár Adél hozza.

Nagyot sóhajtottam. Hédi elmosolyodott és megérintette ujjaival a kézfejemet.

– Ha iszunk, könnyebb elviselni, bármilyen film is legyen.

Nevettem. Pont ebben a pillanatban jelent meg Tamás az ajtómban. Meglepetten nézett az egymásba fonódó ujjainkra. Hédi elhúzta a kezét, majd felállt.

– Miben segíthetek? – néztem rá.

– A Horváth féle szerződéshez keresem a megbeszélteket.

Leemeltem a polcról egy mappát és felé nyújtottam. Hédi elindult kifelé.

– Nem zavarlak titeket.

Nem reagáltam rá.

– Megkaptad a virágokat? – kérdezte halkan, amint Hédi kisétált az irodából.

– Igen, köszönöm, de nem kellett volna.

Tamás beharapta az ajkát, majd zavartan kinézett az ügyfélszolgálatra. Látta, hogy Hédi becsukta maga után az ajtót.

– Én… láttalak tegnap azzal a…

– Robival?

– Vele – szólt halkan, de nem tudtam nem észrevenni, hogy bosszantja a tény.

– Igen?

– Semmi – rázta meg a fejét.

Hosszú percek teltek el szótlanul, én közben dolgoztam, Tamás csak állt és nézett. Amikor újból felálltam egy mappáért, Tamás letette, ami a kezében volt és közelebb lépett hozzám.

– Nem tudtam nem észrevenni, hogy Hédi fogta a kezedet.

– Igen. És?

– Történik… valami…?

– Ha történne is, nem rád tartozna – vetettem oda neki.

Erre egészen közel lépett és erősen magához vont.

– Ne mondd ezt! Liza, pokolian hiányzol. Nem felejthettél el!

– Engedj el!

– Nem akarlak elengedni soha többé! – suttogott az arcomba lázasan. – Csókolni akarlak, ölelni, szeretni és szeretkezni veled!

Hiába támasztottam a tenyereimet a mellkasának, hogy el tudjam lökni magamtól, messze nem volt bennem annyi erő, hogy ezt meg is tehessem. Hirtelen nyomta ajkait a számra. Olyan vadul, olyan éhesen csókolt, hogy beleremegett a lábam. Az agyamból kiestek egy másodpercre a gondolatok és viszonoztam a csókot. De csak egyetlen másodpercre. Aztán elhúztam a fejem. Tamás boldogan szorított magához.

– Tudtam, hogy még mindig érzed.

Ellöktem magamtól.

– Nem is az érzelmekkel van a baj, hanem a bizalommal és a hangoddal, mert akárhányszor is csókolnak meg az ajkaid, nem tudják elfelejtetni velem azt, hogy lekurváztál.

Tamás egy pillanatra visszakozott, majd megpróbált újra átölelni.

– Beszéljünk! Tisztázzuk, mert nem bírom elviselni a gondolatot, hogy amíg én arra várok, hogy megenyhülj, valaki a közeledbe férkőzik.

– Te most féltékeny vagy Robira? Vagy Hédire?

– Talán! Van rá okom?

– Jogod nincsen rá, drágám! Egyedülálló nő vagyok.

Ezzel erősen megbánthattam, mert dühödten iramodott kifelé az irodámból. Leültem és arra gondoltam, milyen gyenge is vagyok, hogy hagytam magam megcsókolni és aztán még viszonoztam is. Igaz, csak egy pillanatig, de akkor is.

Alig vártam már, hogy vége legyen a munkaidőnek és ezzel a hétnek, szerettem volna már otthon lenni és lazítani a lányokkal. Hédi érkezett elsőnek, tulajdonképpen csak azért, hogy eltehessük szem elől a cuccait. Tudtuk, hogy Szilvi elől nem lenne menekvés, ha most kiderülne, hogy Hédi megint itt tölti az éjszakát. Végül mindenki megérkezett. A pizza is hamar megérkezett, mert még jóval a lányok érkezése előtt megrendeltem. Adél büszkén mutatta fel a filmet, amit hozott.

– Ne már! – fújjogott Hédi. – Holiday? Képes voltál egy szerelmes filmet hozni?

– Én szeretem ezt a filmet – nézett ránk.

– Én is, Adél, az egyik kedvencem, de ha lehet, most ne nézzük meg – kértem.

– Akkor mit csináljunk? – kérdezte Zsanett.

– Beszélgessünk! – javasolta Szilvi.

– És együnk és igyunk! – tettem hozzá.

Azzal tányérokkal és poharakkal mindenki helyet foglalt a nappaliban és cseverészni kezdtünk.

– Miről beszéltetek ma az irodádban? – kérdezte hirtelen Szilvi.

– Tamással? – kérdeztem vissza a számban egy falat pizzával.

Szilvi bólintott.

– Érdeklődött, megkaptam e a virágot.

Mindenki a konyhapult felé nézett.

– Szép csokor – dicsérte Zsanett.

– És még?

– Mennyit láttál a rolón keresztül? – néztem Szilvire, mire ő elmosolyodott.

– Csak körvonalakat. Láttam, hogy egy alkalommal egészen közel voltatok egymáshoz.

– Megcsókolt? – kérdezte Adél.

Bólintottam.

– Beszélni akar, mindenáron… meg csókolni, meg szeretni, meg szeretkezni… – csettintettem a nyelvemmel és inkább a pizzába haraptam.

– Nehéz ügy – sóhajtott Zsanett.

– De meg fogsz neki bocsátani, ugye? – nézett rám Adél ártatlan arccal.

Mindenki furán nézett rá.

– Úgy értem, jó, most mérges vagy, de majd meg fogsz neki bocsátani, ugye? Mivel szereted.

– Adél, ez nem szerelem kérdése… Nem akarok megbocsátani neki. Minek? Azért, hogy utána mindig arra kelljen figyelnem, ne keveredjek kétértelmű dolgokba, mert Tamás csakis rosszat gondolhat rólam. Én olyan kapcsolatra vágyom, ahol a férfi bízik bennem, maradéktalanul, érted? Nem szenvedni akarok egy kapcsolatban, hanem boldog lenni.

– Miért reagált Tamás ilyen hevesen erre az egészre? – kérdezte halkan Szilvi.

Nagyot sóhajtottam.

– Judit megcsalta, számtalanszor, miközben Tamást meg nem engedte magához. Nem bízott a nőkben. Az elején bennem sem, illetve talán sohasem bízott bennem.

Nagyot kortyoltam a boromból.

– Nem beszélhetnénk másról? – kérdeztem elhúzva a számat.

A lányok bólintottak, majd Zsanett Hédihez fordult.

– Mi van veled? Szótlan vagy.

– Eszem – harapott Hédi a pizzába.

– Akkor mesélj te valamit, Zsani! Mi újság veletek?

– Minden szép és jó! – vigyorgott fülig pirulva.

– Ú, de piros lett valaki! Na, mesélj csak!

– Tökéletes! Olyan jól kijövünk, olyan jó beszélgetni vele, kedves és vicces… És jól csókol… nagyon is… – kuncogott Zsanett.

– És? – nézett rá Szilvi sokat mondóan.

– Még nem teljesen jutottunk el az ágyig…

– Ezt meg hogy érted? – kérdezte Hédi.

– Hát alakul, csináltunk már ezt-azt, de eddig mindig megzavartak minket. Talán ma éjjel végre nyugtunk lehet…

– Tyűha!

– Ó, ha tudnátok, egy csókja is olyan hatással van rám és a gyönyörű felsőteste, az izmai… – ábrándozott. – Imádom! Különösen az apró csillag alakú anyajegyét a hasán. Olyan szexi!

Szilvi és Adél visongatni kezdtek és együtt nevettek Zsanettel. Én mosolyogva az emlékeimbe merültem. Cinkosan Hédire néztem, ő is elmosolyodott. Ugyanarra gondoltunk.

– Te meg min mosolyogsz? – kérdezte Szilvi.

– Semmi, csak eszembe jutott valami…

– Mi? Talán Tamásnak is van egy szexi anyajegye?

– Van. Egy aprócska szív alakú.

– Halljuk, hol?

– A derekán… hátul… a… – és hirtelen gondolkodni kezdtem, melyik oldalon is, ám akkor hirtelen kibukott Hédiből.

– A bal oldalon.

És belőlem is.

– A bal oldalon...

Hédi megszeppenve nézett rám, én inkább ijedten. Persze a többieknek arcukra fagyott a mosoly. Szilvi tért észhez először.

– Te honnan tudod, hogy hol van Tamásnak anyajegye?

– Ugyan már… – köhécselt zavarodottan Hédi. – Hiszen mindannyian láttuk alsógatyában, bilinccsel a kezén.

– Én nem láttam az anyajegyét – vágta rá Szilvi.

– Én sem – bólintott rá Zsanett.

– És én sem, pedig én adtam neki az ingét…

A tenyeremet a számra szorítottam és megráztam a fejem, majd elmosolyodtam. Szép mentés lett volna Héditől, de az anyajegy nem látszik ki az alsónadrágból. Hédi kérdőn nézett rám, majd fülig pirulva elmosolyodott.

– Basszus! Nem látszik ki, mi?

– Nem – ráztam a fejemet.

– Ti miről beszéltek? – nézett ránk Zsanett.

– Hédi, honnan tudod, hol van Tamásnak anyajegye? – térdelt föl a szőnyegen Adél.

Szilvi a szája elé kapta a kezét.

– Na, ne!!! – állt föl hirtelen.

– Mi van? – nézett rá Zsanett.

– Amikor bulizni voltunk… te itt aludtál… – mutatott Hédire Szilvi. – És hétfőn Tamás beszélni akart veletek! Veled is!

Hédi előbb oldalra pillantott, majd rám. Én még mindig mosolyogtam.

– Én még mindig nem értem – pillázott Adél.

– Ti szexeltetek hármasban! – kiáltotta hirtelen Szilvi.

Adél és Zsanett kis híján szívinfarktust kapva pattantak fel.

– Ne! Komoly?

Hédi nyugodtan felállt, majd mellém ült a kanapéra.

– Azt éppenséggel nem – mondta.

– Mi? Mit nem? – értetlenkedett Szilvi.

– Én nem szexeltem Tamással – így Hédi.

– Akkor?

Hédi rám nézett, én pedig torkomat köszörülve készültem arra, hogy belefogjak a történetbe.

– Nos, a dolgok úgy kezdődtek, hogy a bárban ki kellett kosaraznunk azt a két srácot. Valamiért Hédi úgy gondolta, hogy ennek az a legjobb módja, ha szájon csókol ott mindenki előtt.

– Tamás látta – reagált rá Szilvi.

– Igen, látta, mire föl Liza visszacsókolt – folytatta Hédi. – A srácok lekoptak, mi pedig úgy döntöttünk, haza megyünk, mert már eleget ittunk. Hazaérve elég vacakul voltunk, zuhanyoztunk és lefeküdtünk aludni.

– Együtt zuhanyoztatok? – kérdezte Zsanett megdöbbenve.

– Nem – ráztam meg a fejemet.

– Körülbelül fél óra múlva valaki verni kezdte az ajtót. Liza kiment és mikor kinyitotta az ajtót, Tamás a falhoz nyomta és úgy csókolta.

– Te hol voltál? – nézett Hédire Szilvi.

Hédi a háló melletti falra mutatott, majd folytatta:

– Liza próbált szólni neki, hogy nincs egyedül, de Tamás csak ölelte és csókolta és azt mondogatta, nem bírom tovább nélküled, nagyon kívánlak – utánozta Tamás hangnemét Hédi.

Elpirultam. Adél és Zsanett felsóhajtottak.

– És akkor hogy kerültél te is a képbe?

– Amikor Tamás letépte Liza hálóingét…

Itt mindenki felszisszent.

– Na, igen, én is így reagáltam, ekkor vett észre Tamás.

– És ki kezdeményezte? Ki volt, aki lépett? – kérdezték izgatottan.

– Igazából mi beszéltünk erről még régebben Tamással, hogy szívesen kipróbálnánk, és előtte pont Hédivel is erről beszéltünk, hogy szerepel a bakancslistánkon, aztán csak úgy jött. Mindenki levegő után kapkodott, felizgult, Tamással megcsókoltuk egymást, majd bevontuk Hédit is.

– Te csókolóztál Tamással? – nézett Hédire teljesen elhűlt ábrázattal Zsanett.

– És egymással? És…? – Szilvi nem jutott szóhoz.

Hédivel egymásra néztünk és elnevettük magunkat.

– Nézzétek, azért mindhármunkban volt alkohol, attól elég bátrak voltunk.

– De ha nem szexeltetek, akkor mit csináltatok? – utalt Szilvi a beszélgetés elejére.

– Azon kívül minden mást.

A lányok értetlenül néztek.

– Van szánk és vannak ujjaink – mutatta fel Hédi a kezét.

– De ki kit? Vagy hogyan?

– Mindenki mindenkit kielégített.

– Mármint ti is… egymást? – fehéredett el Adél.

– Néhányszor.

– Ó, te jóég! – huppantak le a padlóra, szőnyegre, székre, épp ami mögöttük volt.

– Ez most nagyon-nagyon… ó, anyám! – bámult maga elé Zsanett. – Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ti és hogy te és Tamás… én…

– És miért nem… ? – törte a fejét Szilvi.

– Ez így volt jó. Tudtam, hogy velem nem fog, Lizával szeretkeztek, de csak akkor, amikor én már elaludtam a kimerültségtől.

– Kimerültségtől? – kerekedtek ki Adél szemei.

– Ennyire jó volt? És reggel? Mit mondott Tamás?

– Nagyon jó volt – néztünk egymásra Hédivel.

– Tamás pedig elment, még mikor aludtunk.

– És a cégnél miről akart beszélni veletek?

– Elnézést kért, de aztán elmondtuk neki, hogy nem bántuk meg, és akkor megegyeztünk, hogy klassz volt.

– Én ezt nem hiszem el! – sopánkodott Zsanett. – Te megkaptad őt, pedig hányszor álmodoztunk róla együtt!

– Zsani, nem kaptam meg! Én csak egy kis plusz voltam, végig éreztem, hogy ők ketten együtt akarnak lenni. Tudtam, hogy engem nem fog döngetni…

– De….de téged kielégített… – dadogott Zsanett.

– Ki… de ez ennyi volt, lányok! Ez csak egyszeri alkalom volt, ittunk, kihasználtuk az alkalmat! Kész!

– Attól mi még nem térünk napirendre afelett sem, hogy ti… egymással!

– Az meg tényleg csak egy pipa a bakancslistán!

– Akkor nem is volt jó? – nézett sápadtan Adél.

– De jó volt… jobb, mint amire számítottunk, ugye? – fordult felém Hédi.

– Bizony!

– Nem volt fura, amikor például… átöleltétek egymást és…

– Nem… – ráztuk meg egyszerre a fejünket.

A lányok még sokkal később is ezen pörögtek, egyszerűen nem tudták megemészteni a hallottakat. Adél volt az első, akit a párja hívott, hogy mikor érkezik haza. Így aztán hamar búcsút vett. Nem sokkal később Zsanett is elindult. Szilvi maradt csak velünk.

– Meg mertem esküdni rá… nagyon gyanúsak voltatok… – bökte ki végül Szilvi.

– Sejtettük, hogy fennakadtunk a szitán – nevetett Hédi.

– Nem térsz napirendre, ugye?

– Hát abban biztos voltam, hogy valami történt, de ilyen kaliberűre nem mertem gondolni.

Ekkor csörgött Szilvi telefonja is. A lány csak rápillantott.

– Gergő az? – kérdeztem.

Szilvi bólintott.

– Mennem kell – állt fel.

Kikísértem az ajtóhoz, majd elbúcsúztunk, mielőtt kiment volna, még vigyorogva visszanézett ránk.

– Aztán csak semmi huncutkodás!

Elnevettük magunkat és csak legyintettünk. A konyhába mentem és a mosogatóba tettem néhány tányért.

– Direkt tetted rezgőre a telódat?

– Aha.

– Az elmúlt egy órában vagy tízszer jelzett.

– Tudom.

– Tamás az?

– Biztos.

– Beszélni akar?

– Ühüm.

– Tudom, hogy nem az én dolgom, de miért nem hallgatod meg?

– Mert nem akarom.

– Liza, csak tíz perc. Elmondja, te meghallgatod és ennyi. Ettől még nem fogsz neki megbocsátani.

Bosszúsan csettintettem, majd a konyhapultnak dőlve összefontam a karjaimat.

– És ha olyat mond, ami miatt mégis?

– Tudna olyat mondani?

– Nem… – néztem félre egy pillanatra. – Azt hiszem, nem.

– Ez nem volt túl meggyőző.

– Ezért nem is akarok találkozni se vele. Hédi, minden egyes alkalommal, amikor ott áll velem szemben, úgy érzem, elpusztulok, hogy nem csókolhatom meg. Érted? Érzem az illatát, eszembe jut, milyen finom a bőre, hogy pulzál az ér a nyakán, amikor csókolom… másról nem beszélve… én megőrülök a hiányától. Ha csak tíz percen keresztül is azt kell hallgatnom, hogy sajnálja és egy barom és hiányzom neki, én nem fogok tudni ellenállni neki és ott dugatom meg magamat vele, ahol éppen vagyunk.

– Na, igen, értem én ezt, de akkor mi lesz veletek? Liza, Tamás szeret, nem fogja föladni, addig próbálkozik, amíg…

– Hallani se akarom, meddig.

– Akkor?

– Nem tudom, de ne beszéljünk róla, jó? Nem azért jöttél, hogy eltereld a figyelmemet róla?

– De, igaz! – mosolygott rám. – Igyunk?

– Igyunk! – bólintottam. – És nézzük meg a Holiday-t!

Hédi elnevette magát.

– Rendben.

Azzal felkelt a kanapéról és betette a lejátszóba a dvd-t. Odavittem a borospoharainkat újratöltve.

– Hozd az üveget is! – mondta Hédi.

Elvigyorodtam és odavittem. Leültem, kortyolgatni kezdtünk és közben néztük a filmet. Jókat mosolyogtunk, pityeregtünk a végén és megmondtuk a magunkét a szemét Jasper Bloomnak. Mire véget ért a film, már a második üveggel is megittuk, ami annyira nem is volt nagy dolog, hiszen az elsőbe még besegített Szilvi, Adél és Zsanett is.

– Van egy rossz hírem – súgtam Hédinek fülig érő vigyorral. – Elfogyott a rozé.

– Ó! – jajdult fel fájdalmasan Hédi. – És nincs más itthon?

– De! – kiáltottam, azzal megpróbáltam felállni és elindultam a konyha felé. Félig eltűntem az egyik konyhaszekrényben, eltelhetett vagy öt perc, mire boldogan felkiáltottam.

– Jägermeister!

– Remek! Ide vele! – harsant fel Hédi.

Valahogy megpróbáltam rövides poharakat elővenni és tölteni, több-kevesebb sikerrel. Miközben iszogattunk tovább, elkezdtünk nézni egy másik filmet. Nevettünk és ittunk, nevettünk és ittunk és aztán…

Az ablakon iszonyatosan erős fény áradt be. Még szorosabban csuktam össze a szemeimet. Belesajdult a fejem.

– Ó, jaj! – fogtam meg a fejemet, de ettől vagy a hangomtól elviselhetetlenül lüktetni kezdett.

Reggel volt már és én az ágyamban feküdtem.

– Ó, anyám! – hallottam magam mellől Hédi hangját. – Átment rajtam egy vonat… – nyögte.

Képtelen voltam kinyitni a szemem, ám ezen Hédi kérdése rögtön segített.

– Te is tök pucér vagy?

Igen, mindenhol éreztem magamon a meleg ágynemű érintését.

– Ühüm.

A hajamba túrtam és felültem. Hédi is.

– Ó, basszus! – reagált mindkettőnk egyszerre a látványra.

Az ágyam olyan mértékben volt széttúrva, a szobám feldúlva, mintha minimum húszan buliztak volna éjjel itt. Minden szanaszét, ruhák a földön, poharak, a háló bejáratánál egy takaró, kicsit odébb az egyik pizzás doboz. Hogy a francba került oda?

– Jézusom, semmire sem emlékszem… – nyögtem bele a szoba dermesztő csendjébe. Homlokomat a tenyerembe döntöttem, úgy éreztem a vad lüktetéstől menten szétesik.

– Életemben nem rúgtam még be ilyen kegyetlenül…

Nevetni próbáltam, de óriási fájdalommal járt. Hédire néztem.

– Szerinted volt… köztünk…

Hédi abszolút értetlenül nézett rám.

– Csináltunk valamit?

– Jótól kérdezed! Az utolsó emlékképem, amikor Jägert kezdtünk inni… úúúú…

– Igen – kaptam a szám elé a kezem. – Arra én is és soha többet…

– Pisilnem kell – húzódott az ágy szélére Hédi.

– Főzök kávét – ajánlottam fel, majd mindkettőnk elindult kifelé anyaszült meztelenül.

– Hol vannak a ruháink? – kérdeztem, miközben belerúgtam néhányba.

– Ahogy elnézem itt is-ott is…

Amint kiértünk a nappaliba, Hédi felvette a pizzás dobozt a földről.

– Ez hogy került ide?

– Fogalmam… Ááááááááááá! – sikítottam egy óriásit a kanapé felé nézve, amire Hédi is felsikoltott és olyan messzire hajította a dobozt, amennyire csak tudta. Aztán ő is észrevette, amit én, pontosabban, akit én.