A szex és én - Huszonötödik

– Tamás, te mi a jó büdös francot keresel itt? – kaptam föl hirtelen a takarót, ami a háló bejáratánál volt. Körbetekertem magam vele, Hédi pedig mögém állt.

Tamás kialvatlanul, szemét dörzsölve ült fel a kanapén, majd ledobta magáról a takarót. Szerencsére volt rajta ruha.

– Gondolom, nem emlékeztek semmire. Ti hívtatok fel, hogy jöjjek ide.

– Most szórakozol?

– Hát hogyne! Nincs jobb dolgom hajnali fél háromkor, mint részeg lányok telefonjára idesietni.

– Te hívtad fel? – néztem mérgesen Hédire.

– Hülye vagy? Most mondtam, hogy semmire sem emlékszem. Erre meg pláne nem!

– Mindketten beszéltetek, azt kértétek, jöjjek ide.

– Na, persze!

– Oké, ha őszinte akarok lenni, nem pontosan értettem, mit mondtatok, de szerintem már ti sem. Valami Grahamet emlegetettek, meg…

– Basszus! – kaptam a szám elé a kezem.

– Mi van? – nézett rám Hédi.

– Hányszor néztük meg a Holidayt?

– Nem tudom, én… Óóóó! Basszus! – hűlt el Hédi. – Amikor a filmben részegek voltak… Graham és Amanda…

– Részegen szexelni jó, hívjuk fel Tamást! – bámultam magam elé és idéztem fel saját magamat.

– Ó, szent ég! – jajdult fel Hédi. – Szexeltünk? – nézett Tamásra.

– Nem.

– És mi? – kérdeztem tőle feldúltan.

– Nem.

– Akkor mi a fene történt? És hogyan lettünk meztelenek?

Tamás felállt és kinyitotta az erkélyajtót.

– Amikor ideértem, hiába kopogtam, csend volt és nem nyitottatok ajtót. Aggódtam, így hát feltörtem a zárat. Bejöttem és láttam, hogy alszotok, de akkor már meztelenek voltatok.

– Akkor minek maradtál?

– Te feltörted a zárat? – estem neki dühösen.

– Muszáj volt bejutnom, el sem tudtam képzelni, mi történhetett veletek. Aztán maradtam, mert nem lehet becsukni az ajtót, így nem akartalak itt hagyni benneteket.

– Nem lehet becsukni az ajtómat? – néztem a bejárat felé.

– Na, jó, én most elmegyek pisilni és zuhanyozni – jelentette be Hédi, azzal villámgyorsan besietett a fürdőbe.

– Nyugalom, hívok egy lakatost és természetesen kifizettem a zárcserét.

– Az jó lesz! – kiabáltam rá, majd a konyhába vágtázva, magam után húzva a takarót, bekapcsoltam a kávéfőzőt.

Tamás a telefonjáért nyúlt és hosszas keresgélés után a füléhez emelte. Tényleg egy lakatost hívott. Közben Hédi kijött a fürdőből, így én is gyorsan lezuhanyoztam és felvettem a köntösömet. Ez alatt Hédi összeszedte a poharakat és a pizzás dobozt, tányérokat, üres üvegeket. Amikor kiléptem a fürdőből, nem láttam sehol sem Tamást. Hédi látta, hogy a szememmel őt keresem.

– Leugrott a pékségbe.

– Minek?

– Gondolom, reggeliért.

– Nem kéne.

– Liza, ne legyél undok! Mi voltunk az idióták! Gondolj bele! Hajnalban iderángattuk.

Megvontam a vállamat. Valójában piszkosul dühös voltam magamra. Elhatároztam, hogy soha többet nem iszom alkoholt. A hálóba mentem és összepakoltam, majd felöltöztem. Megérkezett Tamás is.

– Iszol egy kávét? – kérdezte Hédi kedvesen Tamástól.

Tamás felém nézett, de én oda se figyeltem.

– Kérek.

Mindhárman a bárpult köré ültünk és reggelizni kezdtünk. Szótlanul és csendben, felettébb zavarban. Kihörpintettem már a kávémat, amikor eszembe jutott, hogy amíg meg nem érkezik a lakatos, Tamás itt fog maradni.

– Mikor jön a lakatos?

– Nem tudta pontosan megmondani, sok a munkája.

– Akkor hívjunk másikat!

– Én nem ismerek másikat.

– Tele van velük az internet.

– Nem szívesen szólok közbe, de nem hinném, hogy hétvégén egy is szívesen dolgozna – nézett rám Hédi.

– Így van! Választhatsz, vagy hétfőn hívsz mást, vagy megvárjuk, akit én hívtam.

Nagyot sóhajtottam.

– Addig pedig kénytelen leszel elviselni a társaságomat, hacsak nem szeretnél itt maradni egyedül nyitott ajtónál.

– Nem leszek egyedül – vitatkoztam. – Hédi is itt lesz.

Hédi kikerekedett szemekkel nézett rám.

– Tényleg?

Dühösen fordultam felé.

– Oké, értettem – felelte végül.

Reggeli után elmosogattam. Hédinek csörgött a telefonja.

– Ó, teljesen elfelejtettem. Persze, indulok – fejezte be a beszélgetést.

– Mi? Hova indulsz? – kérdeztem tőle kétségbeesetten.

– Ne haragudj, elfelejtettem, hogy ma jönnek fel vidékről unokatesómék.

– Mi?

– Megígértem, hogy elviszem őket városnézésre.

– Ne már! Nem hagyhatsz itt!

– Nyugi, Liza, nagylány vagy! Ne haragudj, muszáj mennem.

– Te voltál az egyetlen reményem – suttogtam. – Tudod, mi lesz, ha kettesben maradok vele?

– Sajnálom. Legyél erős! Hidd el, szívesebben maradnék, ultra másnaposan nem nagy élmény rokonokkal sétálgatni.

– Mi lesz velem, ha éjjel is itt marad?

– Á, addig biztos jön a lakatos!

– És ha nem? – kísértem egészen az ajtóig Hédit.

– Akkor ráérsz majd este aggódni ez miatt! – ölelt meg az ajtóban, majd megpuszilt.

Visszafordultam Tamáshoz. Nem állt szándékomban szólni hozzá. Bezzeg neki!

– Ha már így alakult, beszélhetnénk?

– Nem szeretnék – vettettem oda neki, majd a fürdőbe mentem és szortírozni kezdtem a szennyest.

Persze, hogy utánam jött.

– Hallgass meg, légy szíves!

– Tamás, mit nem értesz azon, hogy nem? Nem akarom hallani, hogy sajnálod és azt sem, hogy barom voltál. Nem hiszek neked.

– Miért hívtál fel az éjjel? – kérdezte hirtelen.

– Jaj, szerinted, tudom? Hédivel annyit ittunk, hogy az egy hadseregnek is elég lett volna… és néztük azt a hülye filmet…

– Egy icipicit sem azért, mert én is hiányzom neked?

A földre dobtam a ruhákat, majd a tenyerembe hajtottam a homlokomat.

– Muszáj itt lenned egész nap?

– Nem félsz egyedül?

– Nappal meg leszek. Ha jön a lakatos, felhívlak. Csak, kérlek, most menj el!

– Este vissza fogok jönni.

Tehetetlenül forgattam a szemem.

– Mit bánom én, csak most menj innen! – csúszott ki a számon.

Tamás szája megrándult, majd bólintva, elhagyta a lakásomat. Leültem a fürdőkád szélére és elbőgtem magam. Hogy miért? Fogalmam sem volt róla. Hogy ihattam annyit, hogy kontrollt vesztve ekkora hülyeséget csináljak? Annyira próbáltam erőltetni az agyamat, hogy kicsit jobban emlékezzen, de minden borzalmas homályba veszett. Ami a Jägermeister után történt, abszolút köd! Egy-egy beszédfoszlány, mondat beugrik, meg nevetések, de azon kívül semmi. Nagyot sóhajtottam, majd felálltam és folytattam a szortírozást.

A nap hátralévő részében mindent elkövettem, hogy egy pillanatra se döntsön le a lábamról a kétségbeesés, hogy Tamás valószínűleg a lakásomban fogja tölteni az éjszakát. Hacsak nem jön a lakatos, de ebben délután már nagyon kételkedtem. Egész nap takarítottam, mostam, főztem, mert szükségem volt arra, hogy ne gondolkodjak az elkerülhetetlenen. És bár nemet is mondhattam volna Tamás ajánlatára és hívhattam volna bárki mást, aki itt tölti velem az éjszakát, de hát kit? Szilvi és Gergő vidéken van, Adélék szintén, Zsanett tuti a pasijával van… Hédi meg… vendégei vannak. Bár talán éjszakára nem maradnak.

Késő délután írtam is Hédinek.

„Mondd, hogy nálam töltöd az éjszakát!”

„Nem tudom. Unokatesómék maradnak holnapig.”

„Jaj, ne! Kérlek, csinálj valamit, hogy elszabadulhass, és itt aludhass! Te vagy az én mentőövem!”

„Beszéltetek már?”

„Most nincs itt, elküldtem. De este vissza fog jönni és itt fogja tölteni az éjszakát.”

„És a lakatos?”

„Sehol sincs még.”

„Majd még írok.”

„Ok.”

Este megvacsoráztam már, de fürdeni nem mertem elmenni, nem akartam annyi időre is őrizetlenül hagyni a lakást. Valamivel nyolc óra előtt írt Hédi.

„Mi újság?”

„Zár nincs, Tamás még nincs, gyomorideg van!”

„Nyugodj meg!”

„Ugye jössz?”

„Nem tudok! Épp étterembe készülünk vacsorázni! Sajnálom!”

„L”

„Liza, nyugalom. Hallgasd meg, amit mond, attól nem kell kibékülnöd vele, de beszéljetek! Neked sem tesz jót, ha magadban tartod!

„Nem a beszéd miatt vagyok annyira ideges!”

„J”

Na, köszönöm, ezzel a mosolygós fejjel ki vagyok segítve! Igyekeztem nem gondolni az egészre, valamivel el kell terelnem a figyelmemet. Ledőltem a kanapéra és elkezdtem váltogatni a csatornákat a tévében. Semmi nem tudott lekötni. Kínlódva fészkelődtem a párnának dőlve és arra gondoltam, hogy éjszaka Tamás itt aludt és valószínűleg most is itt fog. Ujjaim a kanapé szövetébe simultak. Elképzeltem, ahogy a teste belesüppedt a párnákba, ahogy forrósága átragadt rá. Belebizsergett minden apró porcikám, a gerincemen ezer és ezer tűszúrást éreztem és kirázott a hideg. Felsóhajtottam. Percről percre váltakozott bennem a meggyőződés, hogy igen, ellen fogok tudni állni neki és nem, nem fogok tudni nemet mondani neki. Hiszen elég csak arra gondolnom, hogy itt fog aludni tőlem néhány méternyire, egy légtérben velem és a szívem úgy ver, mintha maratont futottam volna, a puncim úgy lüktet, mintha hosszú-hosszú percek óta nyalná valaki. Ó, de szeretnék egy hideg zuhanyt! Éreztem, hogy fel vagyok hevülve, túlságosan is.

Akkor halk kopogást hallottam, majd rögtön Tamás hangját. Benyitott az ajtón.

– Bejöhetek?

Megvontam a vállamat.

– Még nem jött a lakatos? – kérdezte óvatosan, ahogy behajtotta az ajtót.

– Nem – válaszoltam duzzogva.

– Holnap biztos jön.

Majdnem durva dolgot mondtam, de meggondoltam magam, végül is nem Tamás tehet erről az egészről. Ha mi nem hívjuk fel részegen, eszébe se jutott volna feltörni a záramat. És akkor most itt sem kéne töltenie az éjszakát.

– Elmegyek zuhanyozni – jelentettem be, majd felpattantam és a fürdőbe siettem.

Tamás csak bólintott, majd leült a kanapéra. A zuhany alatt állva azt próbáltam mantrázni magamnak, hogy ellen tudok állni, ellen tudok állni. Ahogy fürdés közben megérintettem a melleimet, váratlanul egy emlékkép ugrott be, ahogy Tamás a mellembe markol. Görcsbe rándult a gyomrom. Felsóhajtottam. Uramisten, mi lesz velem?

Gyorsan befejeztem a fürdést, majd megtörölköztem. Fogat mostam és felvettem a pizsamámat. Megfésülködtem és kimentem a nappaliba. Nem akartam Tamás mellé ülni, így leültem a kanapé elé a padlóra és néztem tovább a tévét.

– Milyen filmet néztetek tegnap? – kérdezte váratlanul.

– Holiday – feleltem röviden.

– Nem ismerem.

– Te nem láttad a Holiday-t?

– Nem, de ezek után nagyon kíváncsi vagyok rá.

Elhúztam a számat.

– Megnézzük együtt?

Megrántottam a vállamat. Végül is olyan mindegy, mivel ütjük el az időt. Elindítottam a lejátszót, benne a dvd-vel. Tamás szintén leült a kanapé elé a padlóra.

– Zavar?

Megráztam a fejem, de oda se néztem. Később viszont figyeltem őt a szemem sarkából és egy másodpercre el is gyengültem. Farmer volt rajta és pólóing. Olyan másnak tűnt, olyan közelinek, nem olyan ridegnek, mint az irodában. Éreztem a parfümjét és a testének illatát is. Friss volt, férfias, vérpezsdítő. Érinteni szerettem volna, a forró bőrére tapasztani a számat, ujjaimmal egyenként körülrajzolni az izmait. Belebizseregtek a szeméremajkaim és egy hangyányit megvonaglott a testem. Tamás azonnal észrevette.

– Valami baj van?

– Csak az van! Hogy kérdezhetsz ekkora hülyeséget?

Tamás jó pár percig némán figyelt csak, majd határozottan, de megfelelő alázattal a hangjában megszólalt.

– Soha nem fogom tudni megbocsátani magamnak, hogy olyan bizalmatlan voltam veled. Hinnem kellett volna benned, tudni, hogy őszinte vagy és őszinték az érzéseid. Vak voltam és csalódott és nagyon dühös. Nincs bocsánat arra, amiket a fejedhez vágtam. Nem is kérem tőled, hogy bocsáss meg. Nem tudom meg nem történtté tenni. Pedig ha tudnád, mennyire szeretnék egy varázspálcát, amivel kitörölhetném az elmúlt heteket.

– Akkor mit akarsz tőlem?

– Esélyt, hogy bizonyíthassak.

– Mit?

– Hogy őszinte vagyok, hogy szükségem van rád, hogy életem végéig veled…

– Nem hiszek neked, úgyhogy ne mondj ilyeneket, mert később már nem tudod visszaszívni.

– Ezeket nem is szeretném visszaszívni.

– Tudod, mi a legnagyobb gond, Tamás? – néztem rá enyhén párás tekintettel.

– Mondd el! Bármi legyen is az, én megoldom! – húzódott közelebb hozzám.

– Ha eszembe jutsz, nem azt a férfit látom magam előtt, akibe beleszerettem, hanem azt, aki vérben forgó szemekkel azt mondja nekem, tűnj el, te ribanc!

– Engedd, hogy mondhassak neked mást, hogy elfeledtessem veled! – súgta, miközben egészen közel ült hozzám, kezével finoman megérintve az arcomat.

– Nem tudsz – suttogtam, miközben egy könnycsepp hullott az ujjaira.

– Tudod, mennyire szeretnék visszamenni az időben és nem belépni a lakásodba, hanem felhívni téged, hogy hol vagy! Hogy elmondhassam, szabad ember vagyok. Hogy most már nem kell titkolóznunk, hogy megcsókolhatlak mindenki előtt, hogy akár meg is kérhetem a kezedet…

– Ezt ne mondd!

– Miért? – kérdezte rekedten, homlokát a halántékomnak támasztva.

– Nem hiszek neked, csak most mondod, mert azt hiszed, ezt akarom hallani.

– Nem hazudok. Veled képzelem el az életem.

– Fájdalmat okozol – pityeredtem el.

– Ne, ezt nem akarom! – ölelt át szorosan. – Soha többet ne sírj miattam. Boldoggá akarlak tenni, nem elszomorítani.

– Tamás, én nem… – néztem rá. – Én nem hiszem, hogy ez nekem valaha is menne. Piszkosul fáj, ahogy bántál velem… és ezt nem tudja az sem felejtetni, hogy majd elpusztulok, annyira hiányzol…

Ajkát az enyémre nyomta és hosszan, érzékien megcsókolt, majd újra a halántékomnak döntötte a homlokát és az arcomba zihált.

– Nagyon hiányzol… a mosolyod, a csillogó szemed, a csókod, az ölelésed, minden apró porcikád… a szuszogásod, ahogy a karjaimban alszol… még a bárányos pizsamák is hiányoznak…

Fájdalmasan elmosolyodtam.

– Csak… – lihegett elgyötörten. – Csak engedd, hogy szerethesselek… hogy megmutathassam, mennyire…

Nem tudtam, mit tegyek, minden idegszálammal vágytam erre a férfire, de olyan mélyen megsebzett… És tán nem akarok gyógyulni? Talán ha hagynám, ha adnék neki lehetőséget… Szükségem van rá, érezni akarom… csak most… utoljára…talán...

Felemeltem a fejemet és ránéztem. A szemébe. Mélyen. Tudtam, éreztem, láttam rajta. Szerelmeskedni akart és én is. Az ajkára pillantottam. Ő is az enyémre. Óvatosan közelített és a szája olyan puhán érintett meg, hogy az én ajkaim reszketni kezdtek tőle. Újra egymásba fonódott a tekintetünk és akkor valahogy döntött mindegyikünk. Felemelkedve az ölébe húzódtam, ő pedig szorosan húzott közel magához. Csak néztünk egymás szemébe, fájdalmasan, szerelmesen, elveszve. Tamás kisimított néhány tincset a homlokomból. Forró lehelete perzselte, ujjai finoman cirógatták az arcomat. Ujjbegyei a füleim mögé siklottak és a tarkómba omlott tincsek közé bújtak. Tenyereimet a mellkasára fektettem, éreztem a kezem alatt verni a szívét. Erős volt, ütemes, magával ragadó és egyre hevesebb. Minél inkább ütötte a mellét, lélegzete annál inkább az arcomba vágott. Ujjai a tarkómba mélyedtek és lágyan húzott közel az arcához. A szemem lecsukódott és még levegőt is elfelejtettem venni addig a pillanatig, amíg a szánk össze nem ért. Elképzelhetetlenül érzékien csókolt, olyan finoman. Ajkaim remegve nyílottak szét és lassú játékkal érintgették Tamásét, olykor pillekönnyűen belemarva. Felsóhajtott. Nyelvének hegye megrajzolta a szám vonalát, végül lágyan hatolt a fogaim közé. Belebizseregtem és a karjaiba olvadtam. Elöntött a forróság. Igazi extrém forróság, mintha lángra gyúltam volna. A gyönyörködtető kíváncsiskodást felváltotta a buja szenvedély, ajkaink egymásba forrtak és nyelveink kéjesen táncoltak együtt. Nem gondolkodtam, minden kiesett a fejemből, az agyamból, minden. Lüktetett minden pórusom, a vérem forrt és zubogott, eljutott a legkisebb ujjpercembe is, felfrissültem, mintha új életre kelt volna a testem. Kezeimet a derekára csúsztattam, belemarkolva pólójának szegélyébe, fel felé kezdtem húzni, át a fején, messzire hajítva tőlünk. Égnek emeltem a karjaimat és Tamás már húzta is át rajtuk a bárányos felsőt. Tenyerei a lapockáimra simultak, egészen magához vonva a felsőtestemet. Melleim nekifeszültek a mellizmainak. Égetett, perzselt, lángra gyújtott a bőre.  Egyik keze a tarkóm irányában indult meg, a másik a gerincemen futott végig. A nyaka köré fontam a karjaim és olyan hévvel viszonoztam a csókját, hogy levegőt sem mertünk venni. Csak abba ne kelljen hagyni, csak soha meg ne szűnjön ez a szomj! Fulladásig képesek lettünk volna csókolni a másikat. Ujjaim széles vállaira kúsztak, játékosan simogatva őket, tenyerem alatt megfeszültek a hátizmai. Váratlanul, mégis óvatosan döntött hanyatt a padlón. Éreztem a csigolyáimat egyenként belesimulni a kanapé előtt elterülő szőnyeg puha rostjaiba. Lábaim közé engedve Tamás csípőjét, bokáimmal szorosan kulcsoltam őt magamhoz. Ágyékunk egymásnak nyomódott, vérrel telítődött, érzékeny szeméremajkaim megremegtek a keményen hozzájuk préselődő pénisztől. Kívánt engem. Akart, szinte szétszedett. Mozdulatai követeledzőek voltak. Ó, de jó volt! Olyan, de olyan…

A nadrágjához kaptam. Kibontottam az övét és kigombolva a farmerjét, egyik kezemet a fenekére simítottam, a másikkal próbáltam letolni róla. Ahogy feltérdelt, én is felültem, és amíg együttesen szabadultunk meg a nadrágjától, megcsókoltam a hasát. Ajkaim alatt a forró bőr összeugrott, az izmok megfeszülve domborodtak ki. Ujjaimmal egyenként rajzoltam körbe őket. Megragadta a csuklóimat és szelíden visszadöntött a szőnyegre. Egy pillanatra a szemembe nézett, majd belecsókolva a nyakamba, ajkaival végigsúrolta az egész testemet, ami lágyan hullámzott a bennem forrongó kéjtől. Ujjai a pizsamaalsóm szegélyébe akadva levonták rólam, nyelve pajkosan siklott végig az altestemen feszülő aprócska tanga mentén. Fölém lendült és csókolt. Mintha nem lenne rá több lehetősége. Mintha utoljára feszülhetne egymásnak a nyelvünk. Kezem a tarkójára simult és egyre kétségbeesettebben kapaszkodtam a nyakába. Váratlanul markolt bele a combjaimba, felállt velem és erősen tartva a hálóba lépkedett. Forró, egymásba olvadt testünk megremegett, ahogy az ágynemű hűvös érintése megborzongtatta. Tamás ajkai a melleimre kúsztak, hosszan becézték az ágaskodó csúcsokat, újra és újra elveszejtették őket. Éreztem, hogy ellentmondást nem tűrően markolt a bugyimba és egyetlen mozdulattal letépte rólam. Felnyögtem, az ajkai közé, a csókjába. Nem is tudom, mikor vettem le róla az alsónadrágját, de hirtelen csupasz és lángoló, merev testrész simult nedves ágyékomba. Mindkettőnk felsóhajtott. Kinyitottuk a szemünket, mélyen fúrtuk egymásba a tekintetünket, zihálva kapkodtunk friss oxigén után. Olyan különlegesen csillogtak a szemei, olyan bársonyosan lágy, fátyolos volt, ahogy rám nézett. Széles terpeszbe húztam a lábaimat, amilyenbe csak tudtam, hogy Tamás mind közelebb és közelebb bújhasson hozzám, akár belém is bújhatott volna. Megnyalta az ajkait, majd leheletnyi puszit hintett az orrom hegyére. Mondani akart valamit, de én most a csókjára vágytam és a lüktető farkára a vaginámban. Megmozdítottam a csípőmet, finoman dörgölődztem a péniszéhez, ami így beékelődött a duzzadtan széthajló szeméremajkak közé.

– Kívánlak… – lihegtem remegő ajkakkal az arcába. Hasonló vallomást és egy gyönyörteljes behatolást vártam, ám…

– Szeretlek, Liza!

Megdöbbenve pillantottam a szemébe, elakadt a lélegzetem és még inkább elöntött a forróság. Jóformán végig se tudtam gondolni, mit reagálok.

– Ezt még sosem mondtad!

– Mostantól fogom… minden egyes nap minden percében, egész hátralévő életemben… Kivéve, ha csókollak – mosolyodott el és szájon csókolt.

– Akkor is – szakítottam félbe.

– Szeretlek, szeretlek, szeretlek… – mormolta a számba csók közben.

– Még – kértem elhalóan.

– Szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek… – belém hatolt. – Nagyon szeretlek! – suttogta az ajkaim közé.

Hosszan és érzelmektől megrészegülve nyögtem föl, teljesen ellágyultam és feloldódtam a szavaiban és úgy tobzódtam a vallomásában, mint egy kiskamasz. Először mondta ezt valaki nekem úgy, hogy én is ezt éreztem.

Ágyékunk egymásnak feszült, olyan puhán, olyan élettel telien mozogtunk egymásban. Lebegtem. Szó szerint. Szárnyaltam. Olyan magasan voltam, mint még soha, a lelkem abban a pillanatban felülemelkedett minden sérelmen. Most nem éreztem, hogy fáj, hogy mély a seb, csak azt, hogy szeretnek és szeretek, hogy ajkaink katartikus csókban egyesülnek, hogy izzó verítéktől párás felhevült testünk édes kínban ringatózva szerelmeskedik és már nagyon közel van a gyönyörű beteljesedés…

Egyre kéjesebbé és hangosabbá váltak a nyögéseim, egyre inkább magával ragadva Tamást is. Minden izmom megfeszült, erősen martam Tamás csípőjébe, szinte kapaszkodtam belé, és akkor ott voltam… Lehúzott magával a mélybe, lángra gyújtott, majd a magasba dobott… egy másodpercre minden megdermedt, a lélegzetünk bent akadt, az ajkainkra fagyott a sóhaj… egy mély lökés és melegség áradt szét a hüvelyemben… hmm… Kezeink egymásba fonódva gyűrték a másik ujjait, ahogy testünk erőteljesen vezette le a vibráló csodát. Elélveztünk. Fent voltunk a mennyekben, együtt. A világ kinyílt nekünk, egymásba olvadtunk, a sejtjeink is egymásba kapaszkodtak és nekem csak Tamás vallomása dübörgött a fülemben. Ajkaim széles mosolyra húzódtak, ahogy kipirult arccal, felhevülve vonaglottam Tamás forróságtól reszkető teste alatt. Szorosan ölelt, nem engedett, cirógatta az arcom, finom puszikkal hintette tele a nyakam és a fülcimpám és még mozgott. Szelíden, türelmesen, aprókat addig, amíg egészen el nem ernyedtünk.

Semmire sem gondoltam, csak lehunyt pillákkal mosolyogtam. Boldogan bújtam Tamáshoz a puha takaró alatt és semmi másra nem vágytam, minthogy ez örökké tartson. Ne legyen holnap, ne legyen hétfő és semmi, ami miatt meg kéne tagadnom magamtól ezt a szerelmet.

Arra ébredtem, hogy valaki kiabál. De honnan? Az ajtó felől.

– Jó napot! Kezét csókolom, van itthon valaki?

Tamással egyszerre ültünk fel az ágyban.

– Basszus, a lakatos! – néztem kótyagosan Tamásra.

– Te csak pihenj! – érintette meg a vállamat. – Majd én elintézem – ugrott ki az ágyból.

Bágyadt vigyorral figyeltem, ahogy a nappaliba siet a ruháit keresve, ám az ajtóból visszafordult. Visszasietett hozzám és megcsókolt.

– Szeretlek! – súgta, majd elindult kifelé.

Mosollyal az arcomon visszadőltem az ágyba és fázósan magamra húztam a takarót. Arra gondoltam, vajon hány óra lehet, hogy a lakatos itt van… de nem éreztem annyi erőt magamban, hogy a mobilom felé nyúljak és megnézzem, mennyi az idő. Inkább még jobban belefúrtam magam a meleg takaró alkotta kis vackomba és felidéztem magamban a tegnap estét.

Hiszek Tamásnak? Képes leszek elfelejteni a bántó szavait? Felül tudja írni a fájdalmamat, az hogy szeret? És a büszkeségem hagyni fogja ezt? Egy dologban; na, jó két dologban biztos vagyok. Az egyik, hogy nem fogom meg tudni soha, ha nem adok neki lehetőséget. Ha elküldöm, elzárkózom előle, nem fogom meg tudni, hogy a szerelme átlendít e ezeken. És a másik, amiben biztos vagyok, hogy nagyon szeretem. Életemben először vagyok szerelmes és szeretném hagyni, hogy kiteljesedjen ez az érzés. Mert mi lesz, ha visszautasítom, és soha többet nem fogok így érezni az életben senki iránt? Úgy fogok járni, mint a nagynéném. Férj és gyerek nélkül halok meg, és anélkül, hogy meg tudtam volna, milyen érzés szeretni. De mit tegyek? Omoljak azonnal Tamás karjaiba? Hunyjak szemet minden fölött? Nem, még nem. Hagyom, hadd teperjen egy kicsit! Lássuk, mi mindenre képes, hogy az övé legyek! Egy darabig még hallgatóztam, majd elszundítottam.

Később leheletnyi puszikra ébredtem. Finoman súrolták a bőrömet. Az arcomat, orromat, szemhéjamat, vállaimat. Lassan nyújtózkodtam. A takaró lekúszott a testemről és látni engedte ívbe feszülő mellkasomat rajta ágaskodó kis mellbimbóimmal. Hallottam, ahogy Tamás lélegzete elakadt és éreztem, hogy megbabonázva nézi őket. Vágyakozva bújt a felsőtestemhez, tenyerébe édesgetve a mellemet. Ajkai éppen hogy csak hozzáértek a mellkasomhoz, felültem az ágyban.

– Van már ajtóm?

– Van – nézett rám zavartan.

– Nagyszerű! Akkor végre lezuhanyozhatok – csiviteltem, majd kiugrottam az ágyból és mit sem törődve azzal, hogy ő éppen megkívánt, a fürdőbe sétáltam.

Valójában persze foglalkoztam vele, nekem is lett volna kedvem hozzá, jól esett a kedvesen babusgató ébresztő, de nem akartam olyan könnyen adni magam. Szép, komótosan letusoltam, hajat mostam, szárítottam. Amikor kiléptem a fürdőből, gőzölgő kávé várt a konyhapulton és néhány croissant. Elmosolyodtam, de mielőtt a pulthoz mentem volna, a bejárati ajtóhoz mentem és szemügyre vettem az új záramat.

– Tetszik? – kérdezte a bárszéken ücsörögve Tamás.

– Nem rossz. Biztonságosnak tűnik – fordultam felé.

– Itt vannak a kulcsok – mutatott a zárra.

– Ez az összes kulcs? – néztem rá, miközben a kezembe vettem a csészét.

– Három kulcsot kaptam hozzá.

– Ez csak kettő – kortyoltam a feketéből.

– Bíztam benne, hogy egyet megtarthatok, hogy legközelebb ne kelljen rád törnöm az ajtót.

– Soha többet nem fogok annyit inni, hogy még egyszer úgy elveszítsem a fejem.

– Visszaadjam? – kérdezte habozva.

Beleharaptam egy péksüteménybe és egy darabig álltam a tekintetét, majd az ablak felé pillantottam.

– Kisütött a nap! – állapítottam meg.

– Ennek ellenére hideg van.

– Az ember hangulatán akkor is javít egy kis napfény.

– Aláírom – nézett rám fürkészve.

Már csak nem befejeztem a reggelit, amikor újra megszólalt.

– Volna kedved velem tölteni a napot?

Kiittam az utolsó korty kávémat is, letettem a csészét az asztalra és csak utána válaszoltam.

– És mit csinálnánk?

– Sétálunk egy nagyot és beszélgetünk.

Elmosolyodva felvontam a szemöldökömet.

– Komolyan?

– Nincs kedved hozzá?

– Győzz meg!

Elmosolyodott, majd felállt és hozzám lépve felhúzott a székről. Kezei közé fogta az arcomat és az arcomba suttogta:

– Minden vágyam, hogy együtt töltsük a mai napot. Lazítani szeretnék veled, sétálni és beszélgetni. Beülni egy étterembe, ebédelni. Forró teát inni és rugdosni a faleveleket.

Elnevettem magam.

– Ahhoz előbb fel kéne öltöznöm.

Megcsókolta a számat, megfogta a kezemet, behúzott a hálóba, ott leültetett az ágyra majd a szekrényem elé állt és elhúzta a tolóajtót. Egy darabig csak állt és nézte a ruháimat. Meg-megemelgetett néhány egymásra tett kupacot, majd hosszas keresgélés után kivett egy sötétebb színű farmert és egy fekete hosszú ujjú felsőt. Elhúzta a másik tolóajtót is. Onnan kivett egy mustársárga steppelt dzsekit. A vállfáján lógott egy sötétkék mintás sál, azt is az ágyra tette. Nevetgélve néztem a ténykedését. A komódokhoz sétált, kihúzott pár fiókot, mire megtalálta a fehérneműket. Kiválasztott egy melltartót és egy csipkebugyit. Zoknit keresett, majd felém fordult.

– Hol vannak a cipőid?

– Kint – böktem a fejemmel az előszoba felé.

Kiment. Amíg minden valószínűség szerint cipőt keresett nekem, én kicseréltem a fekete felsőt egy sötétkék hosszú ujjú bodyra, és a bugyit is. Amikor visszaért, egy sötétbarna bokacsizmát lóbált a kezében.

– Fel akarsz öltöztetni? – kérdeztem vigyorogva.

– Van valami kifogásod ellene?

– Semmi – nevettem. – De előtte fogat mosnék.

– Persze – bólintott.

Kimentem, fogat mostam és egy laza copfot készítettem. Visszatérve épp le akartam venni a köntösömet, mikor Tamás rám kiáltott.

– Ne! Majd én!

– Oké! – emeltem fel mosolyogva a kezeimet.

Megálltam az ágy előtt és hagytam, hogy Tamás felöltöztessen. Hazudnék, ha azt állítanám, nem szórakoztam jól. Vicces volt és hát igen… izgató is. Letolta a vállaimról a frottírköpenyt és az ágyra dobta. Felvette az ágyról a bugyimat. Egy kicsit furán nézett rá, valószínűleg sejtette, hogy nem ez volt, amit ő kivett a fiókból, de vállat vonva letérdelt elém és belebújtatta a lábaimat. Ahogy egyre inkább húzta följebb a finom textilt rajtam, láttam, hogy tekintete el-elkalandozott, a szeméremdombomnál egyenesen leragadt. Elmosolyodtam.

– Ilyet még soha nem csináltál – állapítottam meg.

– Nem – válaszolt röviden, minden figyelmét annak szentelve, hogy a bugyim a helyére kerüljön. Ujjaival finoman igazította a csípőmre. Megfogta a melltartómat és mögém kerülve először hozzám simulva belecsókolt a nyakamba, majd a pántok alá dugva a kezeimet a melleimre tette a párnákat és óvatosan rájuk nyomva hátrahúzta a kapcsokat. Bekapcsolta, majd végigsimított a csipkén. Beleborzongtam. Mindketten elmosolyodtunk. Felkapta a bodyt, majd összeráncolta a szemöldökét.

– Az is jó lett volna, de ez még jobb – nevettem rá.

Bólintott, majd lassan, vigyázva, hogy ne kócolja össze a hajamat, belebújtatott. Ahogy alul összekapcsolta, ujjbegyei a bugyimhoz értek. Borsódzott tőle a bőröm és belebizsergett a puncim. Elnyomtam egy apró sóhajt. A farmer következett. Fogalmam sem volt, hogyan csinálta, de olyan erotikus volt az egész. Pillekönnyű érintések, borzongások. Megdobogtatták a szívemet. Beharapott alsó ajakkal figyeltem, ahogy felhúzza a zoknikat a lábamra, majd belebújtat a cipőmbe. Felállt és felsegítette a dzsekit, a nyakamba tette a sálat és elmosolyodott.

– Elégedett vagy?

– Te nem? – kérdezett vissza.

Gyorsan megigazítottam a nadrágom szárát és a sálamat.

– Most már jó.

– Táskát nem vállalok.

Elnevettem magam.

– Azt majd én.

Elővettem egy vállra akasztós barna bőrtáskát, belepakoltam a szükséges holmikat, majd átvetve a vállamon jelentkeztem.

– Kész vagyok!

– Remek. Akkor indulhatunk is.

– Te így akarsz jönni? – kérdeztem tőle végignézve farmerjén, hosszú ujjú pólóján.

– A kocsiban van a kabátom – felelte nyugodtan.

Bólintottam, majd felvettem az új kulcsot a pultról. Bezártuk a lakást és elindultunk. Sietve tettük meg a kocsiig az utat, tekintve, hogy Tamás kabát nélkül volt. Beültünk és indított. Kicsit feljebb állította a fűtést.

– Hova megyünk? – kérdeztem, bár biztos voltam benne, hogy nem fog válaszolni.

Igazam lett, csak mosolygott. Rövid időn belül pedig amúgy is megtudtam.

– Ó, Normafa? De régen voltam itt! – reagáltam, mikor megbizonyosodtam arról, hova is visz.

Leparkolt, kiszálltunk és bizonytalanul elkezdtünk lépegetni a sétálóút felé. Zavartan mosolyogtunk egymásra. Felhúztam a kabátom cipzárját és megigazítottam a sálamat. Tamás is felhúzta a cipzárját. Zsebre tett kézzel sétáltunk egymás mellett egy jó darabig csendben, néha-néha zavarodottan egymásra pillantva. Körülnéztem. Olyan szép volt minden. Őszi színek mindenütt, friss levegő és ropogós levelek a lábunk alatt. Bár sütött a nap, nem volt igazán ereje, tényleg csak kedélyjavító volt, de annak nem utolsó. Tamás váratlanul törte meg a csendet.

– Tetszik az új frizurád. Azt hiszem, még nem mondtam.

– Még nem. Kösz.

Újabb pár perces csend következett.

– Megkérdezhetem, hogy miért voltak a rosszulléteid, ha nem…

– Nem voltam terhes.

– Tudom, elolvastam a papírt, amit adtál. Csak hát olyan jellegzetes tünetek voltak.

– Tényleg? Te ennyire tudod, mik a tünetek?

– Te nem?

– Nem. Terhességi tesztet is most csináltam életemben először.

– Komolyan?

– A dokim azt mondta, nem voltam terhes és a rosszulléteimnek pszichés, lelki okai voltak. Akkor is, ha jellegzetesek, szerintetek. Csaba is folyton azt szajkózta, hogy terhes vagyok.

– Neki van kettő gyereke is.

– Értem, de én akkor sem lehettem az.

– Miért utasítod el ennyire? Nem szeretnél gyereket?

– Nem – néztem rá megdöbbenve. – Nem került szóba, még csak nem is gondoltam rá soha, hogy gyereket szüljek és akkor egyedül voltam…

– És ha kiderült volna, hogy terhes vagy? Egy picit sem örültél volna? – faggatózott továbbra is.

– Ebbe ne menjünk bele, Tamás! Soha eszembe se jutott teherbe esni sem tőled, sem mástól. Most nem azt az életszakaszomat élem, amikor ez szóba jöhet. Nem vágyom rá. Ijesztő volt a gondolata is.

– Nekem nem volt az – vallotta be.

– Komolyan? – kérdeztem cinikusan. – És mikor nem ijedtél meg? Amikor a vécékagyló előtt nézted, ahogy öklendezem az együttérzés szikrája nélkül?

– Féltem, de ugyanakkor jobban örültem volna a két csíknak, mint az egynek.

– Nem úgy tűnt.

– Tudom, és nem győzök érte bocsánatot kérni...

– Feltétlenül muszáj beszélnünk erről az egészről?

– Nem akarom, hogy tüske maradjon benned. Talán nem lesz túl kellemes, de igenis, beszélnünk kell róla.

– Minek?

– Azért, Lukács Liza, mert terveim vannak veled. Mert nagyon bánt, hogy olyan idióta voltam. Mert nagyon szeretlek és minden vágyam, hogy veled lehessek. Mindig.

– Vannak percek, amikor mérhetetlenül dühös vagyok rád.

– Tudom – vont magához hirtelen. – Nézd, én tudom, hogy nagyon kell tepernem, hogy egyáltalán elgondolkodj a lehetőségén annak, hogy újra együtt legyünk, de én mindent el fogok követni ezért.

– Miért akarsz velem lenni?

– Mert szeretlek, és mert egyszer a feleségem leszel és a gyermekeim anyja.

Felhorkanva elnevettem magam.

– Nem vagy te egy kicsit beképzelt?

– Ez csak egészséges önbizalom.

– Csak egy nagy arc – vigyorogtam rá, majd megpöckölve az orrát kibontakoztam az öleléséből és elindultam előtte.

– Beszélj róla! – szólt utánam.

– Miről? – sandítottam hátra a vállam fölött félig mosolyogva.

– Az érzéseidről.

Kissé cinikusan felnevettem.

– Nem jó ötlet.

– Az a nem jó ötlet, ha magadba fojtod.

– Mióta lettél te ekkora nagy szakértő? – álltam meg egy padnál és belekapaszkodtam a támlájába.

– Amióta ráment a házasságom arra, hogy nem kommunikáltam. És majdnem mi is…

– Majdnem? – vontam fel a szemöldökömet, miközben felé fordulva a padnak dőltem.

Lassan sétált oda hozzám és megállt előttem. Finoman megpuszilta az orrom hegyét, majd az arcomba suttogott:

– Titkot titokért.

Elhúztam a számat.

– Mire gondolsz?

– Ha titok, amit érzel, mondd el és aztán én is mondok egyet.

Először csettintettem a nyelvemmel, majd zsebre dugtam a kezeimet. Felálltam, így egészen közel voltunk egymáshoz. Bosszúsan oldalra pillantottam és idegesen ráztam a lábamat. Tamás rendületlenül fürkészte az arcomat. A szemébe néztem. Érzelmek vad kavalkádja tükröződött a tekintetében. Szerelem, szenvedély, megilletődés, akarat, félelem és féltés… Kicsit távolabb az út túloldalán, Tamás háta mögött icipici forgószél kavarta körbe-körbe az elhullott, színesebbnél-színesebb faleveleket. Piros, sárga, barna, zöld és narancs… A langyos szellő megcirógatta az arcomat. Megnyaltam az ajkaimat és hagytam nedvesen szétnyílni őket. Újra a tekintete rabja voltam, és aztán a szájáé. Bennem is olyan vihar dúlt, amilyennek a falevelek szédült táncát láttam a szélben. Csapongtam ide és oda, szerelem és büszkeség, igen és nem között. Hagytam, hogy a testünk egymáshoz simuljon. Nem is voltam tudatában annak, amit mondtam.

– Csókolj meg! – súgtam felé halkan.

Ha lehetett, még színesebb lett szemeiben a forgatag, de finoman tett eleget a kérésemnek. Pillekönnyűen értek ajkai az enyémekhez. Lassan kóstolgatták egymást, érzékien. Amikor igazából egymásba kapcsolódtak, valahonnan forró szél támadt, a hajamba kapott és egymásnak taszított minket. Nyelve pont abban a pillanatban ért a nyelvemhez, és mint áramütés, bizsergette meg minden porcikámat. Csodálatos, szinte földöntúli érzés volt. Percekig csókolóztunk ott egymásnak feszülve, teljesen kizárva a külvilágot.

– Áááá, anyuuuu! – hallottuk hirtelen egy tompa puffanás után Tamás háta mögül.

Elszakadva egymástól azonnal odanéztünk. Egy kisfiú hevert az út mentén az avarban a biciklijébe tekeredve. Rögtön odaszaladtunk hozzá. Tamás felemelte a biciklit, én pedig felültettem a négy év körüli kisfiút, akinek patakokban folytak a könnyei.

– Nagyon megütötted magad? – kérdeztem tőle aggódva.

– Az anyukámat akaroooom!

Tamással körülnéztünk és már láttuk is, ahogy egy férfi két kismotorral a kezében rohan felénk, mögötte meg egy ikerbabakocsit toló nő szaladt kétségbeesve.

– Misu, jól vagy? – kérdezte tőle az apja azonnal leguggolva mellé.

Hátrébbléptünk. A nő is ott termett és a karjaiba kapta a kisfiút.

– Misu! Hányszor megmondtam, hogy ne menj tőlünk messzire! – puszilgatta. – Hol ütötted meg magad? A lábad?

Letették a földre és felhúzták a térdén a nadrágot, ahol Misu mutatta. Mindenki megkönnyebbülve látta, hogy semmi komoly nem történt. Csak az ijedtség.

– Köszönjük a segítséget! – fordult felénk a férfi. – Csak nemrég tanult meg pótkerék nélkül menni.

– Nahát, te már ilyen ügyes vagy? – hajoltam felé megsimogatva a buksiját. – Igazi nagyfiú vagy, ha már tudsz egyedül biciklizni!

– Tudok is! – válaszolt dacosan, majd kikászálódott anyja öleléséből és felpattant a biciklire.

Mindnyájan elnevettük magunkat, mire Misu megsértődve tekerni kezdett.

– Kisfiam, várj meg minket is! – szóltak utána, majd felszedve a kismotorokat és az ikerkocsit, a fiú után iramodtak. – Még egyszer köszönjük!

– Semmiség – intettünk utánuk.

Sokáig néztem utánuk, majd Tamásra pillantottam. Vigyorgó ábrázattal nézett rám.

– Te meg min nevetsz?

– Semmin. Gyere! – karolt belém. – Ebédeljünk!

Szó nélkül mentem vele. Akkor tűnt föl nekem is, hogy korog a gyomrom. Ahogy egy közeli étterem felé sétáltunk, elgondolkodtam.

– Minek a becézése lehet a Misu?

– Szerintem Mihály, Misi… Misu…

– Hmm… tényleg. Cuki volt.

Tamás kezdetben csak mosolygott, majd halkan megjegyezte:

– Jó volt látni téged vele.

– Nem utálom a gyerekeket, csak nem gondoltam még anyaságra.

– Értem – nyitotta ki Tamás az étterem ajtaját előttem.

Beléptünk. Egy ablak melletti asztalhoz ültünk. Rövidesen ott termett egy pincér és étlapokat hozott. Belemerülve nem is beszéltünk már másról, csak teljesen átlagos, hétköznapi dolgokról. Ezért most hálás voltam. Nem akartam feszegetni az érzés témát. Így nem megy, ilyen hirtelen. Ráadásul olyan mezítelennek érzem magam, olyan védtelennek akkor, amikor csak eszembe jut, hogyan éreztem magam az elmúlt néhány hétben.

Nem figyeltem az órát, mennyi időt töltöttünk az étterembe, de kényelmesen megebédeltünk és sokat beszélgettünk. Amikor kiléptem a szabadba, sokkal lazábbnak éreztem magam és Tamást is sokkal közelibbnek. Sétálni kezdtünk, muszáj volt lejárnunk azt a komoly ételmennyiséget, amit ebéd címén befalatoztunk. Mentségünkre legyen mondva, isteni finom volt minden.

Lassan egy domboldalhoz értünk. Teljesen eltávolodtunk a sétálóúttól, nem járt arra senki, békés volt és nyugodt. A nap most egészen melegen sütött. Az sem volt baj, hogy nem voltak felhúzva a kabátjaink cipzárja. Letelepedtünk. A kezembe vettem egy gyönyörű vörös falevelet és elgondolkodva pörgetni kezdtem az ujjaim között. Tamás maga mögé támasztotta a tenyereit és rájuk támaszkodva engem nézett. Sokáig ültünk ott némán. Egyszerűen éreztem, hogy kikívánkozik belőlem valami, de nem tudtam, hogyan fogjak hozzá. Nem mertem Tamásra nézni. Hol a bokámat szuggeráltam, hol a távoli tájban szúrtam ki magamnak egy pontot, amit bámulhattam és persze forgatgattam a levelet. Végül nagyot sóhajtottam.

– Borzalmas volt, hogy nem tudtam rólad semmit. Úgy vártam, hogy felbukkanj az irodámban, hogy csörögjön a telefonom, hogy kopogj az ajtómon és ott állj a küszöbön. A válóper napján már teljesen el voltam keseredve, úgy gondoltam, talán anyukád tudhat valamit, ezért elmondtam Szilvinek, hogy munka után elmegyek anyukádhoz. Ő pedig elkérte a lakásomat és a nővérkés jelmezemet. Meglepetést akart Gergőnek, de mivel egyikük sem egyedül lakik, nem tudták máshogy megoldani. Amikor anyukád elmondta, hogy már elvált ember vagy… nagyon rosszul esett, hogy még egy üzenetet sem küldtél, és aztán amikor pénteken nem voltál bent a cégnél… Akkor kezdődtek a rosszullétek. Ha tudnád… életemben nem voltam még olyan szörnyen, szédültem és hánytam… úh, a gondolatától is kiráz a hideg. És akkor jött a hétfő és az a beszélgetés. Annyira szégyelltem magam, ahogy kiabáltál, annyira fájt, ahogy elküldtél és én még csak az okát sem tudtam, hogy miért. Kimentem az irodád elé és felhívtam Szilvit, hogy segítsen hazajutni. Alig álltam a lábamon, és amikor hazajutottam… olyan vacakul még soha nem éreztem magam. Tudod, milyen egyszerre sírni és hányni? – néztem rá könnyes szemekkel. Bűntudattól terhes arccal megrázta a fejét, majd lesütötte a szemét. – Utáltalak, gyűlöltelek, azt kívántam, bár soha ne történt volna köztünk semmi… és amikor megtudtam, hogy mennyire félreértettél mindent, hogy nem is engem láttál… annyira összetörtem. Az, hogy ezt el tudtad képzelni rólam, hogy tudtad, milyen előélettel vágtam bele ebbe a kapcsolatba… még jobban fájt és dühített a hozzáállásod. A cégnél dühített és otthon fájt. Otthon nem voltam annyira magabiztos, otthon ültem a kanapén és bárányos pizsiben néztem a tévét, miközben tömtem magamba a csokit – szipogtam és megtöröltem a szememet, majd tovább folytattam. – Aznap volt az utolsó rosszullétem, amikor megtudtam, hogy az erkölcsi fölény az enyém, hogy itt te vagy az egyetlen, aki valamit is elrontott, bár én ugyanúgy szenvedek a következményétől. Nehéz hetek voltak. Amikor együtt voltunk Hédivel hármasban, olyan felszabadult voltam, olyan más volt, nem éreztem a dühöt, Hédi jelenléte tompított mindenen és boldog voltam, hogy mindezt veletek éltem át. Csak az a fejbekólintás nem kellett volna, amikor a szemembe vágtad, hogy dugni továbbra is akarnál, de másra nem kellek. Talán soha nem gyűlöltelek annyira, mint akkor abban a percben. Megaláztál. Teljesen eltiportál. Mint nőt és mint párodat. Senkinek nem kívánom azt a poklot, amit akkor éltem meg, miután hazajutottam valahogy. Elhatároztam, hogy soha, de soha nem engedlek a közelemben, még egyszer nem döngölhetsz így a földbe, nem alázhatsz porig, nem engedem meg!

Tamás nem bírta tovább, elém térdelt és megfogta a kezeimet.

– Sajnálom! Nem ezt érdemelted tőlem. A tenyeremen kellett volna, hogy hordozzalak, kényeztetnem kellett volna téged, szeretnem és kiállnom a szerelmünkért, de én cserben hagytalak. Buta voltam és önző. Egy óriási nagy hülye! Éreznem kellett volna, hogy nem csaptál be, mert nem tennél velem olyat soha… Megtaláltam azt a nőt, akit mindig is kerestem, akit mindig is elképzeltem magamnak, akivel tökéletes minden, mert gyönyörű, okos, őszinte és szexi. És én, balfácán meg elhibáztam! Bocsánatot kérek minden egyes könnycseppért – puszilta meg gyengéden az arcomat, éppen ahol legurult egy könnycsepp. – Bocsánatot kérek minden rosszullétért, minden egyes átvirrasztott éjszakáért és minden tábla csokiért…

Sírva nevettem fel az utolsó szavain és akkor láttam, hogy Tamásnak is könnyes az arca. Finoman fektettem a tenyeremet az arcára.

– Tudom, hogy bizonyítanom kell, tudom, hogy sokat kell dolgoznunk azon, hogy működjön, de én akarom… Én nagyon szeretném, mert nem tudok nélküled létezni. Soha többet nem akarlak elveszíteni egy percre sem…

Nem voltam képes kinyögni egy szót sem, csak néztem könnyáztatta arcunkat és kezünket, és Tamás ajkait. Megcsókoltuk egymást. Lágyan, érzékien. Megfogtuk egymás kezét és felálltunk. Szorosan kapaszkodtunk egymásba, szinte összeroppantottuk a másikat. Hosszú-hosszú percek teltek el és mi nem is voltunk tudatában, mennyire múlik az idő. Hűvösebb szél támadt és megborzongva lazítottuk meg ölelésünket, majd távolabb lépve egymástól, kezünk egymásba fonódott. Andalogni kezdtünk, vissza a sétálóúton.

– Egy kicsit fázom – vallottam be összehúzva a kabátom cipzárját.

– Ihatunk valami meleget – javasolta Tamás.

– Jó ötlet.

Egy faházikóhoz sétáltunk és kértünk két pohár forró teát és két meggyes rétest. Jóízűen belakmároztuk, közben szégyenlős mosolyokat küldve egymásnak. Lassan kortyolgattuk a teát is, majd még elindultunk egy kevésbé népszerű irányban. Egy idő után nevetgélve pillantgattunk egymásra, majd finoman lökődni kezdtük a másikat. Aztán gondoltam egyet és gyorsítva a lépteimen szaladni kezdtem Tamás elől. Követett. Futni kezdtem, nagyokat hahotázva, mint egy kisgyerek. Tamás pedig rohant utánam. Olyan volt, mint a filmekben. Nevettünk és kergetőztünk. Végiggázoltam a falevél kupacokon, ő pedig utánam. Aztán elkapott, magához szorított, de a lendülettől belezuhantunk egy falevélkupac kellős közepébe. Hangosan nevetve néztünk egymásra, boldogságtól csillogó szemekkel. Tamás megcirógatta az arcomat, majd megcsókolt, aztán újra rám nézett.

– Nagyon szeretlek – suttogta. – Soha senkit nem szerettem még…

Egy csókkal fojtottam belé a szót. Erősen nyomtam a szájára az enyémet, majd egyre puhábban, egyre finomabban. A vágy egészen váratlanul öntött el minket. Ajkaink szétnyíltak és nyelveink fürgén ölelték körbe egymást. Testünk észrevétlenül simult úgy egymáshoz, hogy szinte egymásba illeszkedjen. A délutáni hűvösebb szél össze-vissza zilálta körülöttünk a faleveleket, de mi csak csókoltuk egymást lent a földön, az avarban. A szívünk éktelenül verte a bensőnket, alig kapva levegőt próbáltuk oltani a másik szomját. Összeolvadt csípőnkön, farmerjeinken keresztül is éreztem Tamás sürgető vágyát. Csak hamar elérkezett a perc, amikor már visszafordíthatatlannak ítéltük a helyzetet, talán most kéne behúzni a vészféket. Ajkunk elszakadt egymástól, homlokunk egymásnak dőlt.

– Nagyon… – lihegte Tamás.

– Tudom… érzem… – ziháltam. – Én is…

Lehunytuk a szemünket és mindkettőnk megnyalta szél szárította cserepes ajkait. Nagy levegőt vettünk. Tamás felállt a földről, majd engem is felsegített. Kézen fogva elindultunk a kocsihoz. Már nem beszéltünk, mindkettőnk csak tobzódott felfokozott vágyában. Még szürkületben is jól látszott kipirult arcunk. Mielőtt elengedtük volna egymás kezét az autó előtt, még magamhoz húztam Tamást. Mosolyogva néztem a szemébe és ő fülig érő szájjal viszonozta. Lazán megcsókoltam.

– Nálam töltöd az éjszakát? – kérdeztem tőle forró suttogással.

Nem válaszolt, csak boldog mosollyal az arcán bólintott, majd megcsókolt.