A szex és én - Huszonhetedik, utolsó...

– Hoppá! Ne haragudjatok! – hajolt le Adél a lábai elé szórt mappák közé. – Nem volt becsukva az ajtó… – szabadkozott fülig pirulva.

És valóban nem csuktam be, csupán meglöktem, amikor dühösen berontottam Tamáshoz. Zavartan hátráltam, amíg meg nem tudtam kapaszkodni a székbe. Tamás a nyakkendőjét igazgatta és a zakójáért nyúlt.

– Semmi gond – próbálta nyugtatni közben Adélt. – Valami sürgős?

– Igen – hebegte a még mindig lángoló arcú lány. – Ezeket alá kellene írni.

Azzal az asztalhoz sétált és remegő kezekkel letette a mappát.

Elfordultam, aztán arra gondoltam, minek is maradnék itt… és különben is, mit tettem…

– Mennem kell – vetettem oda gyorsan Tamásnak, majd meg sem várva semmiféle reakciót elrohantam. A liftre várva mintha hallottam volna a nevemet, de szerencsére épp nyílt az ajtó.

Amint leültem a helyemre, elöntött a szégyen. Minek másztam rá? És tényleg hajlandó lettem volna… Ajj! A homlokomat a tenyerembe döntöttem. Lassacskán éreztem csak erőt és akaratot magamban, hogy a munkámmal foglalkozzam. Mit áltassam magam? Nekem sem jó ez a félig-meddig megoldás! Együtt vagyunk meg nem is, tervezünk is meg nem is. Mint a mesében. Ment a lány a királyhoz meg nem is, vitt is ajándékot meg nem is, köszönt is meg nem is… Meddig mehet ez így? Szeretem Tamást és borzalmasan akarom, de most még ez is megrémített. Költözés, gyerek, életre szóló szerelem? És mindennek a tetejébe még fel-felsejlik bennem a „tűnj innen, ribanc” is!

Valahogy visszazökkentem a munkába és hamar el is telt az a kis idő, ami még vissza volt aznapra. Úgy osontam ki a cégtől. Nem akartam összefutni Tamással. Inkább gyorsan hazamentem.

És ez így volt a hét további részében is, ha lehetett, kerültem Tamással mindenféle találkozást, bárminemű beszédet. Továbbra is sok dolgom volt, így nem volt annyira nehéz ezt megvalósítani. A hét második felében már pokoli nehéz volt az egyedüllét. Éjszaka csak forgolódtam és bármit megadtam volna azért, hogy Tamás ott legyen velem. Órákat képes voltam szemezni a telefonommal, hogy felhívjam e vagy ne. Persze, mindig meggyőztem magam, hogy nem csinálhatok magamból még egyszer hülyét. Mit gondolnának rólam? Mutogatnának rám: nézd már a kis hülye csitrit, mennyire odavan a főnökért, bármit megtehet vele!

Pénteken ebéd után Tamás bejött az irodámba. A gép mögött ültem és le nem vettem a szememet a monitorról. Csupán arra a másodpercre, amíg meggyőződtem róla, hogy a roló le van e engedve. Tamás leült és egy ideig csendben nézett.

– Miért kerülsz engem?

– Nem kerüllek.

– Van már terved estére?

– Nem is tudom. Fáradt vagyok.

Felsóhajtott.

– Nagyon húzós volt a hetem – magyaráztam.

– És hétvégére?

– A szüleimnél leszek – vágtam rá olyan gyorsan, hogy még magam is meglepődtem.

Tamás oldalra pillantott, majd vissza rám. Felálltam és az irattartóhoz mentem. Követett.

– Van még valami? – kérdeztem háttal neki.

– Van – ragadta meg könyökömet és penderített maga felé.

Szájon csókolt, olyan hevesen, hogy a térdeim megremegtek és szédülten kapaszkodtam az alkarjába. Nyelve érzékien gyűrte maga alá az enyémet. Hirtelen nem is tudtam mit tenni, csak viszonozni. Majd ugyanolyan váratlanul abbahagyta, mint amilyen váratlanul elkezdte. Megköszörülte a torkát és hátrébb lépett. Egyensúlyomat vesztve az irattartónak dőltem és kábultan néztem rá.

– Szép estét! – súgta, majd elhagyta az irodát.

Micsoda? Feldúltan bámultam utána. Szép estét? Ezek után? Megbotránkozva ültem vissza a helyemre. Azért kinéztem az ügyfélszolgálatra, nem e láttak valamit a lányok, de senki nem nézett az irodám felé. Csörgött a telefonom. Csaba volt az. Kérdezte, hogyan haladok a tételek megkeresésével.

– Kész vagyok, lejöhetsz érte. Vagy felküldjem valakivel?

– Andi lemegy érte. Köszi.

Pár perc múltán Andi ott is volt. Nem beszélgettünk, csak elvitte a papírt, aztán magamra hagyott. Később Hédi kopogtatott be, akkor már valamelyest megnyugodtam.

– Egy kávé?

– Most nem megy, nagyon sok a dolgom.

– Hozzak egyet? – lépett be.

Felsóhajtva dőltem hátra a székembe és teljesen tanácstalanul néztem Hédire.

– Ezt most komolyan ilyen nehéz eldöntened vagy másról van szó? – kérdezte karba font kezekkel.

Válaszul csak durcásan elhúztam a számat.

– Liza, komolyan… – ült le Hédi az asztalom szélére. – Mi van most veletek?

– Velünk? – húztam fel a szemöldököm.

Hédi is sóhajtott.

– Akkor csak veled… – javította ki magát.

– Nem tudom, kínlódok…

– Azt vettem észre. De ugye tudod, hogy nem egyedül kínlódsz? Tamás legalább annyira, ha nem jobban szenved, mint te.

Kérdőn néztem rá.

– Minden nap úgy ül a kifőzdében, mint egy anyátlan medvebocs. El van gondolkodva, szomorú, kedvetlen. Mondjuk ez még a jobbik eset, nem szívesen látnánk az undok, rideg Tamást, de meg kell mondjam, ez legalább annyira rémisztő. Vagy inkább szívfacsaró. Az ember lányának kedve támad megvigasztalni…

– Van, aki vigasztalja… aki próbálja vigasztalni? – szakítottam félbe.

– Nem, senki…

Lassan tettem föl a következő kérdést.

– Neked lenne kedved megvigasztalni?

Hédi feldúltan nézett rám.

– Ez nem volt szép tőled! Tudod, hogy hogyan viszonyulok Tamáshoz, sokáig oda voltam érte, és volt egy éjszaka, amikor kaphattam belőle ízelítőt, de tudom, hogy mit éreztek egymást iránt, és soha nem jutna eszembe bepróbálkozni.

– Tudom – csettintettem, majd közelebb hajolva Hédihez, megérintettem a kézfejét. – Ne haragudj, teljesen kifordulok magamból.

– Mondd, nem lenne jobb az egészet lezárni úgy, hogy kibékültök?

– Fejben igen…

– Akkor mi tart vissza?

– Nem tudom – dőltem újra hátra a székemben.

– Nem bízol benne?

Egy darabig hallgattam, aztán kérdéssel válaszoltam.

– És ha egy nap úgy dönt, nem kellek neki? Elküld? És én megint ott fogok hányni meg esni-kelni?

– És ha holnap a fejedre esik egy virágcserép?

– Ez nem ugyanaz!

– A lényeg ugyanaz! Addig, amíg bekövetkezik, legalább boldog lehetsz vele!

Megrökönyödve bámultam Hédire. Ennyire egyszerű lenne?

Hédi megsimogatta a kezemet, majd az ajtó felé indult.

– Csak gondold végig!

Azzal kiment az irodámból.

Ez után amint lehetett véget vetettem a munkaidőmnek és ezzel a hétnek is. Összepakoltam, elbúcsúztam a lányoktól és hazaindultam. Otthon vettem egy forró fürdőt és morfondíroztam. A kádban, a tükör előtt állva, ahogy a hajamat szárítottam, később a vacsora felett, majd bambán bámultam a bárányos pizsamámat, aztán csak feküdtem és feküdtem és bámultam a plafont a hálószobámban, ahogy a sólámpa pirosas fénye meg-megcsillant a mennyezeti lámpaburán.

Egy cseppet sem voltam álmos vagy fáradt, pedig a gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben. Minden olyan élénken élt bennem, minden olyan volt, mintha éppen akkor mellettem történt volna. Az első együttlétünk, amikor először csókolóztunk, ahogy egyre közelebb kerültünk egymáshoz, mondatok, vallomások, hangok, sóhajok, nyögések…

Éreztem az illatát, az érintését a bőrömön. Éreztem, ahogy minden apró szőrszálam égnek meredt és beleborsództam simogatásának gondolatába. Bármit megadtam volna, hogy ott legyen velem. Csókolni akartam, a karjaiba bújni, egészen a testéhez simulni. Felsóhajtottam. Oldalra fordítottam a fejemet, majd felültem az ágyban. Percekig csak néztem a telefonomra, nem volt merszem felé nyúlni. Aztán mégis megtettem, megragadtam és csak néztem a kijelzőt. Már fél tizenegy volt.

Először csak egy kósza gondolat volt, majd egyre inkább gyökeret vert a fejemben. Felpattanva magam mellé ejtettem a mobilom, majd elhúzva a szekrényem ajtaját, kivettem a hosszú kabátomat, majd a komódból egy csodaszép és felettébb izgató fehérneműt. Villámgyorsan magamra öltöttem. Combfixet húztam a lábaimra, majd magas sarkúba bújtam és a kabátomba. A zsebébe némi pénzt és a mobiltelefonomat csúsztattam, majd kulcsra zárva az ajtómat, leszaladtam az utcára. Ahogy kiléptem a friss éjszakába, apró sikollyal próbáltam magamon összébb húzni a kabátomat.

„Jesszus, de hideg van! Mégis mit gondoltam?”

Szinte azonnal megláttam egy taxit. Leintettem, beültem és gondolkodás nélkül mondtam be a címet. Tíz perc elteltével pedig már ott is voltam. Kifizettem, kiszálltam, és ahogy remegő gyomorral és heves szívdobogással megálltam az ajtó előtt, egy másodpercre inamba szállt a bátorságom.

„És ha nincs is itthon? De nagy hülye vagyok! És amúgy is… mit keresek itt? Én…”

Sarkon fordulva épp indulni akartam, amikor váratlanul kinyílt a bejárati ajtó és ott állt Tamás a küszöbön, álmából kelve, kissé kócosan, félmeztelenül, pizsamaalsóban.

– Liza? – nézett rám csodálkozva.

Ajkamba harapva fordultam felé. Valósággal megbabonázott a csupasz felsőteste, pedig nem most láttam először.

– Én csak… – haboztam. – Én…

Felém nyújtotta a kezét.

– Gyere be!

– Honnan tudtad, hogy itt állok az ajtó előtt?

– Nem tudtam, csak hallottam egy autót megállni a kocsifeljárón.

– Á… értem.

– Bejössz? – nyújtotta még mindig felém a kezét.

Zavartan bólintottam és elfogadtam a kezét. Beléptem a lakásba és jólesően megborzongtam a finom melegtől.

– Én… nem tudom, miért jöttem… csak gondolkodtam és olyan sok minden eszembe jutott… és ahogy az irodában megcsókoltál…

Rájöttem, hogy összefüggéstelenül beszélek. Fülig pirulva elhallgattam és csak bámultam Tamásra. Ő is egy ideig csak nézett rám, majd megfogta a kezemet és a háló felé kezdett húzni. A folyosóra lépve megtorpantam és kihúztam a kezemet ujjainak szorításából. Felém fordult és kérdőn nézett a szemembe. Akkor tűnt föl, hogy kissé gyorsan veszem a levegőt.

– Mondd, hogy nem csinálok komplett idiótát magamból azzal, hogy idejöttem hozzád az éjszaka közepén, hogy megdugj?

Felszaladt a szemöldöke a szavaimra és rekedten kérdezett vissza:

– Csak ezért jöttél? Hogy megdugjalak? – köszörülte meg a torkát.

– Nem… – néztem rá felháborodva, pedig tulajdonképpen így volt. – Vagyis…

Tamás félrepillantott és elnyomott egy halvány mosolyt.

– Felizgattál… – magyarázkodtam. – Folyton felizgatsz… én nem tudok másra gondolni, csak…

A másodperc ezrednyi része alatt lépett hozzám, és ahogy teste az enyémhez simult, a lendülettől a falig hátráltunk. Ajkait az enyémekre szorította, majd nyelvével közéjük hatolt. Beleremegtem, ujjaim a csuklóira fonódtak.

– Ne magyarázkodj… – szakította félbe hirtelen a szenvedélyes csókot. – Imádom, hogy itt vagy… és hogy megőrülsz azért, hogy…

– Nyisd szét a kabátomat! – ziháltam az arcába.

Csak egy pillanatra nézett rám furán, de aztán egyik kezével széttárta rajtam a szövetet és hallottam, ahogy a tüdejében rekedt a levegő. A tudattól, hogy azonnal felizgult, elöntött a forróság. Ahogy pillekönnyűen letolta a vállaimon a kabátomat, éreztem a vállgödrömbe búvó perzselő leheletét. Tekintete csak úgy falta a testemet borító csipkecsodát. Immár meztelen karjaim a nyaka köré fonódtak és még inkább hozzásimultam. A testem egy furcsa C alakot vett fel, mint egy cica, aki éppen homorít. Az altestünk egymáshoz préselődött, de a felsőtestünk elvált egymástól. A lapockáim a falnak nyomódtak. Tamás tenyere a fenekemre kúszott és a farpofákba markolva húzta egészen közel az ágyékához az enyémet. Forróságtól megrészegülve néztem az arcát, ahogy továbbra is a látványban gyönyörködik. Nem jutott szóhoz, és most talán nem is kellett megszólalnia. Pontosan tudtam, mit érez, láttam a reakcióját, éreztem a pillanatról pillanatra egyre inkább felhevülő ölelését. És én sem akartam szavakat. Most nem. Megcsókoltam. Olyan érzékien és vágytól fűtötten, ahogyan csak türelmetlenségem engedte. Minden tagunk egymásnak simult és forrón gabalyodott egymásba. Úgy éreztem, menten Tamásba olvadok. Ujjai a lapockáimba mélyedtek, ügyes mozdulattal kipattintotta a melltartóm kapcsát. Melleimen az izgatott kis bimbók meredten ágaskodni kezdtek, miután textilvédelmük a padlóra hullott. Tamás magához édesgette őket. Kéjes mozdulatokkal markolt beléjük, ajkait hozzájuk dörzsölte és csókokkal illette. A pizsamanadrágjához kaptam és letolva róla, elámultan sóhajtottam fel a meredten álló férfiassága láttán. Közel húztam az ágyékomhoz. Szinte izzott. Váratlanul körbeöleltem a kezemmel. Tamás megremegett. Ó, istenem, hogy lüktet! Most akarom! Bennem lüktessen! Teljesen kontrollt vesztve félretoltam a bugyim szegélyét és a térdemet felhúzva Tamáshoz szorítottam az egyik lábamat. Türelmetlen ujja azonnal ott termett és még inkább félrevonta az apró fehérneműt. A csiklómra szaladt ujjbegye. Felnyögtem. Könnyedén haladt tovább a nedvesen szétnyíló szeméremajkak között és végül puhán merült el a hüvelyemben. Ajkai marcangolva csaptak le a számra és nem engedték. Tépték és harapták, majd nyelve kéjesen mélyre csusszant és körbetáncolta az én nyelvemet. Ujjaimmal kétségbeesve kapaszkodtam a csípőjébe és egyre akaratosabban vontam közelebb és még közelebb az ágyékomhoz. Tamás váratlanul váltott. Olyan hirtelen hatolt belém, hogy felsikoltottam. Ellenállhatatlanul mélyre. Reszketve mozdult bennem és én közben minden eddiginél jobban, intenzívebben éreztem magamban hímvesszeje lüktetését. Teljesen kitöltött. Egyetlen milliméternyi szabad hely sem volt. Szinte már fájdalmasan belém duzzadt. Mámoros volt, ahogy így mozgott. Ágyékunk szinte egymásnak tapadt. Mint már eddigi együttléteink alatt számtalanszor, most is leszögeztem magamban, soha többet nem kell másik férfi. Tamással akarok szeretkezni egész hátralévő életemben. Soha, senkivel többet… csak vele. Életem szerelmével…

Egészen cseppfolyóssá vált a lényem, minden egyes porcikám, a pórusaimon át éreztem Tamást belém szivárogni. Olyan gyönyörűséges volt, olyan nagyon finom és mégis erőteljes, erotikus! Nem bírtam sokáig, így is a mennyekben jártam egész végig, de minden egyes mozzanattal egyre inkább a fellegek fölé kerültem és volt egy pillanat, amikor ez az egész csoda megdermedt, édes kéj ragadott el és mámoros mosoly terült el az arcomon. Elvesztettem a kapcsolatot a külvilággal, még majdnem Tamással is. Arra eszméltem, hogy már az ágyában fekszem, puha, meleg párnák közt és ő fölém magasodva ugyanúgy tobzódik a gyönyörben, mint én. Nem tudtam felidézni a pillanatot, amikor a folyosóról a hálóba kerültünk, de nem is érdekelt. Szájon csókoltam Tamást és olyan erővel fontam magamat köré, hogy alig kaptunk levegőt, mégis kellett, fontos volt, hogy szorítsam, hogy a testünk egymásba feledkezzen, összeolvadjon.

Eszeveszett percek, sőt órák jöttek. Tudatunk nélkül, csak a testünk létezett, csak a kín, az olyannyira áhított gyönyör, a felülmúlhatatlan érzés, amikor együtt ringunk a mámorban. Egyetlen másodpercre szakadtunk el, amíg Tamás fölé kerekedtem és ő letépte a félrevont és igencsak meggyalázott bugyimat. Aztán újra bennem lüktetett és olyan keményen, mint a legelején. Féktelenek voltunk, vadak, őrültek. Tamás vállába haraptam, körmeim a mellizmaiba mélyedtek. Hirtelen felültünk, Tamás erősen nyomta le az ágyékomat az övére. Karjaim a nyaka köré fonódtak, az ajkaiba martam. És ő viszonozta.

– Olyan jó… annyira jó… – lihegtem öntudatlanul.

– Mi… jó? Hallani… akar…lak…

A hangja különösen rekedt volt, el is csuklott. A szemébe néztem egy másodpercre, lángoló tekintete, villanó írisze mélyen belém ivódott, elképzelhetetlen hatást gyakorolt rám.

– Te… ahogy… szeretkezünk… –  a füléhez hajoltam és ajkaimmal végigsúroltam a fülcimpáját. – Ahogy… bennem mozogsz… ahogy belém mártod újra és újra…

Felnyögött és beleremegett a szavaimba.

– És te… forrón és… nedvesen körbeöleled… olyan finom vagy belül… még… – kérte, miközben ujjai a lapockáimba martak. – Szeretkezünk? – kérdezte váratlanul.

– Szeretkezünk – suttogtam vissza.

– Miért?

Felismerhetetlenné tette a hangját a kétség.

– Miért szeretkezünk? – kérdeztem vissza.

– Honnan tudod… hogy szeretkezünk?

– Mert… szeretjük egymást… – feleltem halkan.

Várakozón pillantott a szemembe. Le sem lehet írni azt a gyötrődés, amit kiolvastam belőle, azt a fájdalmasan magára várató pillanatot, amikor arra gondol: „ugye kimondod, mondd ki, kérlek”.

Megcsókoltam.

– Hát nem érzed? – csuklott el a hangom. – Ha tudnád, mennyire…

Határozottan a hátára döntöttem és úgy meglovagoltam, mint még soha. Forrón tört ki férfiasságából a sperma és szinte felperzselte a hüvelyem mélyét. Borzongva élveztem orgazmusának hangjait, mosolyogva tapasztaltam, hogy már ki tudja, hányadjára dönt le a lábamról a gyönyör. Felnyögtem, mire Tamás olyan hirtelen fordult át velem és nyomott a párnák közé, hogy még levegőt sem volt időm venni közbe. A nyakamba csókolva vezette le beteljesedésünket szelíd lökéseivel, finoman köröző táncával. Elaléltam. Szó szerint. Olyan hamar és olyan mély álomba zuhantam, hogy hajnalig nem is tértem magamhoz.

Ám a hajnal nagyon is kijózanító volt számomra. Ahogy kinyitottam a szemem és körbepillantottam, hirtelen nagyon kellemetlen érzés töltött el a lakással és az ággyal kapcsolatban. Feltápászkodtam. Láttam egy törölközőt az ágy mellé ejtve. Tamás valószínűleg még az éjjel lezuhanyozott. Én is nagy szükségét éreztem. Felkeltem és a fürdőbe mentem. Letusoltam, majd megkerestem a fehérneműimet. Magamra öltöttem, majd a kabátomat is. Visszapillantva Tamásra, elmosolyodtam, majd magára hagytam. Az utcán állva hívtam egy taxit és hazavitettem magam. Amint a lakásba értem, újra lezuhanyoztam és felöltöztem. Megreggeliztem és órák hosszat ültem a kávésbögrém felett. Gondolkodtam. Mindenfélén, majd hirtelen felpattantam és elhagyva a lakásomat, útnak indultam.

Estére volt pár nem fogadott hívásom, természetesen Tamástól. Nem is vettem észre, hogy keresett. Csak egy üzenetet küldtem neki, hogy majd holnap hívom. Elment a napom és én észre se vettem, annyira belemerültem a „dolgokba”. Vasárnap reggeli után éppen arra készültem, hogy felhívjam Tamást, amikor csörgött a telefonom. Anyukám volt és magukhoz invitált. Rokonok érkeztek. Kelletlenül bár, de azért igent mondtam. Miután elindultam, üzentem Tamásnak, hogy a szüleim rokonokat várnak vendégségbe, ki kell mennem hozzájuk, de este találkozhatunk. Visszaírt, hogy nincs a városban, édesanyját vitte valahova, csak későn ér haza. Elszomorodtam a tényre, és bántam, hogy tegnap annyira lefoglalt a meglepetésem előkészítése. Szerencsére a vendégség kellemesen telt, és Tamással sem nyúztak, bár el kellett mondanom, hogy jelenleg nincs a városban. Nagyon szerettem volna, ha ott van velem. Hiányzott. Szerettem volna látni a mosolyát, érezni az illatát, fogni a kezét. Folyton elbambultam, majd el-elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott egy-egy apró mozzanat, pillanat.

– Szerelmes a lányod! – lökte oldalba nagynéném anyámat.

– Igen – rebegte büszkén anyukám, majd csillogó szemmel nézett apámra.

Most először rájuk mosolyogtam és én is büszke voltam arra, hogy tényleg… szerelmes vagyok.

Alig vártam, hogy hazaérjek és felhívhassam Tamást. Hazaérve gyorsan letusoltam, majd fürdőköpenybe burkolva az ágyra dobtam magam és tárcsáztam Tamást.

– Szia! – szólt a telefonba.

– Szia. Milyen napod volt?

– Fárasztó.

– Hazaértél már?

– Nem. Itt maradtunk éjszakára.

– Hol?

– Vidéki rokonoknál. Majd csak hajnalban indulunk vissza.

– Akkor holnap nem is dolgozol?

– De, csak egy kicsit később fogok beérni.

– Értem – feleltem egykedvűen.

– Elszomorodtál?

– Persze. Szerettelek volna látni.

– Én is téged. Merre voltál tegnap?

– Itt is, ott is. Gondolkodtam, morfondíroztam, terveztem.

– Terveztél? Mit?

– Ezt és azt.

– Titokzatos vagy.

– Remélem is.

– Hiányzol, Liza, nagyon.

– Te is nekem.

– Bármit megadnék, hogy most veled lehessek.

– Én is.

– Úgy örültem, amikor megláttalak az ajtómban. Miért tűntél el reggel?

– Dolgom volt.

– Biztos?

– Biztos.

Nagyot sóhajtott.

– Mi ez a sóhaj? – kérdeztem mosolyogva.

– Tudod jól. Veled akarok lenni.

– Én is – hallgattam el egy percre. – Mit csinálsz most?

– Fekszem az ágyban.

– És egyedül vagy? Úgy értem, nem zavarunk senkit a beszélgetéssel?

– Nem. Mindenki alszik már, és amúgy is külön szobában vagyok. Ezért is lenne jó, ha itt lennél.

– Miért? Mit tennél velem?

Felsóhajtott.

– Mit szeretnél, mit tegyek veled?

– Hmm…

– Bárányos pizsama van rajtad?

– Nem. Most zuhanyoztam.

– Akkor meztelen vagy? – nyelt egy nagyot.

– Majdnem – vigyorodtam el, mire egy újabb sóhaj hallatszott.

– Szóval mit szeretnél, mit tegyek veled?

– Ha itt lennél velem?

– Ha ott lennék veled…

– Nem biztos, hogy ez jó ötlet.

– Telefonszexelni?

– Csak kínozzuk magunkat!

– Nem feltétlenül…

– Ezt hogy érted?

– Hangosítsd ki a mobilt és tedd magad mellé!

– És? – kérdeztem tétován.

– És irányítalak.

– Tamás…

– Nem izgat fel?

Beharaptam az ajkam, mielőtt válaszoltam volna.

– De igen. Izgató, de működik nálad is?

– Akár működhet is… Kérlek!

– Biztos, hogy nem hall téged senki?

– Biztos. Hangosítsd ki a telefont.

– Jó. Várj.

Gyorsan kimentem, bezártam a bejárati ajtót, lekapcsoltam a villanyokat, majd visszamentem a hálóba, levettem a köntösömet és bebújtam az ágyamba. Kihangosítottam a mobilt és a párnám mellé tettem.

– Mit szeretnél, mi tegyek veled? – kérdezte gyengéden.

Nagy levegőt vettem, majd sóhajtottam.

– Szeretném, ha…

– Igen?

– Ez fura.

– Nem az. Kérlek.

– Oké – hunytam le a szememet és vettem egy újabb nagy levegőt. – Mindennél jobban szeretném, ha most… megcsókolnál…

– Hol szeretnéd? Hol csókoljalak?

Felnyögtem, mire Tamás elmosolyodott picit.

– A szádat… nagyon puhán, finoman érintem… szétnyitod az ajkaidat és én csókollak… a nyelvem a… simogatja a tiedet…

A szememet behunyva tartottam és éreztem erősebben verni a szívemet. Az ajkamon éreztem a csókját.

– De te nem azt szeretnéd, hogy a szádat csókoljam, ugye?

– Nem – leheltem magam elé, számomra is meglepő módon.

– Tudom. Azt szeretnéd, hogy nyaljalak, igaz?

– Igen.

Tudat alatt szét is nyitottam a lábaimat, mintha Tamás valóban ott lett volna velem és hagynám neki, hogy a combjaim közé furakodhasson.

– Tedd szét a lábaidat…

Felnyögtem.

– Úgy szeretnék a lábaid közé térdelni, lassan a puncid fölé hajolni és cirógatni…

Az ujjbegyem a csiklómra simult és az ajkaim megremegtek, ahogy sóhajtottam. Tamás nagyokat nyelt, a hangja rekedt volt.

– Olyan lágyan szeretnélek nyalni, hogy reszkess tőle… a combjaid, az egész ágyékod… Úgy szeretnélek kielégíteni, úgy szeretném hallani a hangodat…

Újra felnyögtem és egészen finoman simogatni kezdtem magam. Már nem volt fura. Sőt! Olyan természetes volt, mintha tényleg ott lett volna velem Tamás. Hallottam minden lélegzetvételét, minden elgyötört sóhaját, azt is, ahogy nyelve hegyével megnedvesíti kiszáradt ajkait. Biztos voltam benne, hogy nagyon kíván, hogy a farka áll, mint a cövek és ez még jobban felizgatott.

– Imádom a nedves puncidat… olyan nedves tudsz lenni… most is az vagy, ugye?

– Nagyon… – ziháltam.

Tamás elcsigázva lihegett, egyre kevésbé tudott uralkodni magán.

– Ott vagy… simogatod…?

– Igen…

– Én csinálom neked, én nyalom a puncid, a csiklód, szívom… és… és közben a melledhez érek, finoman belemarkolok… és… ágaskodni kezd… ó, te jóég…

– Annyira kívánlak… – lihegtem magamon kívül és ujjaimmal gyengéden szétválasztottam a csatakos, duzzadt szeméremajkakat.

– Szeretnék beléd hatolni, olyan forró vagy… és olyan nagyon nedves…

– Bennem vagy… – mártottam magamba az ujjam.

Tamás sóhajától pedig lángra gyúltam. Onnantól kezdve nem tudtunk beszélni, csak hallottuk egymás gyilkos levegő után kapkodásait, kéjes nyögéseit, apró mozdulatait. Egyek voltunk, még így a távolból is, nagyon együtt… és abban a pillanatban bennem a tetőfokára hágott az izgalom, orgazmusom hangja a telefonon keresztül simogatta Tamás fülét. Akármennyire is próbáltam fülelni, nem voltam képes kihallani az ő hangját, bár nagyon sok időnek kellett eltelnie, mire képes volt megszólalni.

– Úgy szeretnélek magamhoz szorítani.

Még mindig ziháltam.

– Aludj jól!

– És te? – kérdeztem elfúlva.

– Én jól alszom.

– Biztos? – kérdeztem kétkedve.

– Igen. Nagyon szeretlek, Liza!

– Én is… – bent akadt a mondat további része. Eszembe jutott, hogy nem így szeretném először kimondani. Nem telefonon keresztül. – Jó éjszakát!

– Jó éjt! – tette le a telefont.

A mobilomat félretettem, majd elfordulva az ágyamban lehunytam a szememet.

Másnap reggel kissé nyúzottan, ámde mosolygósan keltem. A fürdő felé botorkálva, véletlenül belerúgtam az ikeás szatyorból kilógó karácsonyi dekorációkba. Basszus, ezeket is elfelejtettem kitenni! Majd este! Gyors zuhany után kávét főztem magamnak, és amíg kortyoltam, kiválasztottam a ruhámat. Sötétzöld gyönggyel díszített blúzt vettem föl, fekete–fehér mintás A vonalú szoknyával, fekete harisnyával. Bokacsizmát húztam fel, smink, oldalra fésült konty és már indultam is.

Amint leültem dolgozni, kétpercenként felnéztem, nem e látom Tamást elsuhanni az ügyfélszolgálat előtt. Már elmúlt tíz óra, akkor meg folyton a telefonomat bámultam. Nem sokkal később kimentünk Hédivel és Szilvivel kávézni. Kb. amikor leültünk, akkor láttam meg Tamást belépni az ügyvezető igazgatóval. Felcsillant a szemem és ezt a lányok is észrevették.

– Hűha! Föld hívja Lizát… föld hívja Lizát… – legyezett Hédi a szemem előtt. Megráztam a fejem és elpirultam.

– Történt valami, amiről nem tudunk? – mosolygott Szilvi.

Nem válaszoltam, csak lesütöttem a szemem egy cinkos mosoly kíséretében.

– Na, végre! – sóhajtott Hédi.

Tamás engem nézett, miközben az igazgató hozzá beszélt. Fél füllel figyelt csak rá, néha bólintott, majd zavarodottan elmosolyodott. Szerettem volna odamenni hozzá és megcsókolni. Akkor elgondolkodtam, vajon mikor fogjuk felvállalni a kapcsolatunkat. Vajon hogyan fog történni?

Tamás váratlanul az igazgatóra nézett és a szavába vágott. Mondott neki valamit. Abban a pillanatban Hédi és Szilvi visszaindult az ügyfélszolgálatra. Tétován követtem őket. Vihorászva lépkedtek előttem, majd megállva az asztaluknál Szilvi vállára tettem a kezem.

– Szilvi, összeköltöznél Gergővel?

A lányok értetlenül néztek rám. Zsanett és Adél akkor csatlakoztak.

– Liza, Tamás kéri, hogy majd ha lesz időd, menj fel hozzá.

Tágra nyitottam a szememet a legkevésbé sem hivatalos stílustól.

– Most az igazgatóval beszél a büfében – válaszoltam.

– Akkor gondolom, utána. Nekem ezt akkor mondta, amikor megérkezett.

– Rendben.

– Miért kéne Szilvinek és Gergőnek összeköltöznie? – nézett rám Hédi kérdőn.

– Mert zavarják őket a lakótársaik, és nem tudnak eleget kettesben lenni. Vagy nem így van?

– De… igen… – felelte zavarodottan Szilvi. – De mi még nem beszéltünk erről… komolyan…

– Akkor itt az ideje. Tudnék nektek egy lakást.

– Egy lakást? – ismételte Szilvi.

Mielőtt válaszolhattam volna, Tamás jelent meg a küszöbön és nekem ajkamra fagyott a szó. Megbabonázva, fülig pirulva néztem rá, ő pedig szerelmesen, bohókás mosollyal az arcán futtatta végig rajtam a tekintetét. Mindenki elhallgatott és döbbenten néztek ránk. Ahogy Tamás besétált az ügyfélszolgálatra, minden oldalról „jó napot, igazgató úr” köszöntések bombázták, de ő szinte lerázta magáról őket és meredten bámult rám. Olyan hevesen dobogott a szívem, hogy a lélegzetvételemet se hallottam. Mit csinál? Mi a terve? Valahogy úgy nézett ki, mint aki most azonnal le fog smárolni mindenki előtt és ettől egyrészt megijedtem, másrészt boldoggá tett.

– Van egy perced? – kérdezte, amikor elém lépett.

Letegezett!

– Természetesen – hebegtem és megfordulva az irodámba mentünk.

Ott alig csukta be maga mögött Tamás az ajtót, kezével a kezem után kapott és magához húzott, majd olyan szenvedéllyel csókolt meg, hogy se lehetőségem, se időm, se akaratom nem volt ellenállni. Az első öt másodpercben. Aztán meghallottam odakintről a csodálkozó sikongatásokat és rájöttem, hogy nincs leengedve a roló. Az egész ügyfélszolgálat premier plánéban nézte, ahogy Tamás ledugja a nyelvét a torkomon.

– Tamás! – próbáltam megszakítani a csókot. – Tamás, látnak minket! Mit csinálsz?

– Megcsókollak – suttogta az ajkaim közé.

– De minket néz az összes lány!

– Hadd nézzenek!

Odakintről ütemes taps hallatszott. Na, még csak ez hiányzott! Tamás ügyet sem vetett rájuk.

– Tamás! – bontakoztam ki az öleléséből és kérdőn néztem rá.

– Szeretlek, és nem vagyok hajlandó tovább titkolni ezt az érzést.

– Szívem, ez a munkahelyünk – simogattam meg az arcát. – Nagyon jól esik, de az ügyvezető igazgató szétrúgja a fenekünket, ha itt állunk neki csókolózni a visongató lányok előtt.

– Beszéltem vele.

– Kivel? – néztem rá egy másodpercre kétségbeesve.

– Az igazgatóval. Elmondtam neki, hogy elváltam és szerelmes vagyok a cég irodavezetőjébe.

– Tessék?

– Jól hallottad. És most elrabollak.

– Mit csinálsz?

– Elrabollak. Hazaviszlek, és addig duglak, amíg…

Akkor nyílt az ajtó, mindketten felnéztünk.

– Nahát, nahát! Mégis igaz?!

Bérügyes Kovácsné libegett be az irodámba mindenféle kopogás nélkül. Tamással egy lépéssel távolabb álltunk egymástól.

– Az attól függ, mit tetszett hallani – nézett rá ridegen Tamás.

– Csiripelték a kis verebek, hogy Tamáska és Liza összeszűrték a levet! – mutogatott ránk.

– Nahát, milyen gyorsan terjednek a hírek! – néztem ki neheztelve az ügyfélszolgálatra.

– Bizony, bizony! Na, nem most köptek a madárkák, már régóta rebesgették. Azért fogadjátok meg egy idősebb kolléga tanácsát! Ez a munkahelyetek…

– Mi is tudjuk, kedves Kovácsné – szakította félbe Tamás. – Most pedig, ha megengedi, folytatnánk a délután esedékes szoftver oktatásunk menetének megtárgyalását – nyitotta ki Kovácsnénak az ajtót.

Az idős nő kelletlen grimasszal az arcán kibandukolt, majd úgy sétált végig az asztalok között, mintha ő lenne Anglia királynője.

Bosszúsan csettintve a nyelvemmel az ablakhoz sétáltam és leengedtem a rolókat. Tamás az asztalomnak dőlt, majd maga elé állított és megcirógatta az arcomat.

– Feljössz az irodámba? – kérdezte hízelegve és belepuszilt a nyakamba.

– Ezt most komolyan kérdezed? – néztem rá felháborodva.

– Igen… – suttogta és ajkaival tovább cirógatta a nyakamat. – Tegnap éjjel óta csak a puncid jár a fejemben, egyfolytában a hangodat hallom és megőrülök… – szorította csípőjét az enyémhez.

Elpirulva elmosolyodtam.

– Én mondtam, hogy nem jó ötlet – szabadkoztam.

– De, de az volt. Olyan izgató volt így hallani téged, ahogy elélveztél…

 Teljesen belevörösödtem a szavaiba.

– Na… – simogatta meg az arcomat és a fülemhez hajolt. – Kérlek! Egész úton hazafelé erre a percre vártam, veled akarok lenni…

– Este, jó?

– Kérlek… – zihált a fülembe és éreztem, hogy gerjedelme szinte nyomot hagy a bőrömbe fúródva. Ellágyulva nyeltem egy nagyot.

– De… ha most felmegyünk hozzád… mindenki tudni fogja, miért… Ne hozz ilyen helyzetbe!

– Igazad van! – adta meg magát egy hatalmas sóhaj után és lazított az ölelésén.

– Komolyan megyünk délután szoftvert oktatni valahova? – kérdeztem tőle.

– Nem… vagyis…

– Hidd el, szívem, én is kívánlak, de muszáj dolgoznunk.

Megsemmisülve sóhajtott, majd ellökve magát az asztaltól sétálgatni kezdett. Várt, amíg ágyéka teljesen lecsillapodott, majd elköszöntünk. Mosolyogva lépett ki az irodámból, majd odakint fennhangon köszönt az összes lánynak. Mindenki csillogó szemekkel nézett utána és csengő-bongó hangon válaszoltak a köszönésre. Amint kifordult az ügyfélszolgálatról, minden fej az irodám felé fordult. Valahogy sejtettem. Ahogy azt is, hogy Szilvi, Hédi és Zsanett kopogni fog körülbelül két másodperc elteltével.

– Azta! – kiáltott fel Hédi benyitva. A kopogást illetően tévedtem.

– Wow! Ez volt ám a csók! – kontrázott rá Szilvi. – Akkor ti most… együtt?

Akkor néztem föl a papírjaimból és válaszul csak elmosolyodtam.

– Ne már! Mondanod kell valamit!

– Mit mondjak, amit ti még nem kürtöltetek szét? – néztem rájuk picit számon kérően.

– Mi semmit sem mondtunk. Biztos a többiek – néztek át a rolón.

– Mit akart a sárkány? – kérdezte Zsanett.

– Meggyőződni. Tamás kirakta.

– Nagyon helyes! Totál bele van esve Tamásba.

– Tudom. Utálom, amikor vinnyogva simogatja a karját és azt mondja neki, Tamáskám.

– Csak álmodhat róla.

– Most komolyan, Liza! Vége a kínlódásnak?

– Azt hiszem – feleltem szemlesütve. – De most, kérlek, menjetek vissza dolgozni. Nem akarom, hogy mindenki rajtunk csámcsogjon.

– Megünnepeljük este? – kérdezte Hédi.

– Mit?

– Titeket. Vacsizhatnánk…

– Jól hangzik, de…

– Mit gondolsz, ezen túl szervezhetünk közös programokat? – vágott a szavamba Szilvi.

– Mi?

– Persze, hiszen Liza pasija. Még szép, hogy velünk jön moziba – jelentette ki Hédi.

– Mi? Milyen mozi?

– Vagy vacsizni…

– Csajok, mától vetítik azt a filmet, amit meg akartunk nézni! – kiáltott fel Zsanett.

– Jaj, tényleg! Menjünk el!

– Igen, menjünk! Nektek jó?

– Persze! Liza?

Bambán néztem rájuk, teljesen elvesztettem a fonalat.

– Én… ööö… nem tudom…

Ekkor kopogtak, majd benyitott az ügyvezető igazgató úr.

– Liza, lenne egy perce?

– Igen, igazgató úr! – pattantam fel azonnal. – Lányok, ennyi! – intettem a fejemmel az ajtó felé.

Mindegyikük sebtében elhagyta az irodát.

– Foglaljon helyet, igazgató úr! – mutattam az egyik székemre.

– Köszönöm – ült le, majd intett a fejével, hogy én is leülhetek.

– Miről lenne szó? – kérdeztem udvariasan.

– Igazából semmi különös, csupán azt kívánom a tudtára adni, hogy semmi ellenvetésem nincs a kapcsolatuknak Tamással. Mármint ez így egy kicsit önzőn hangzott, természetesen munkahelyi szempontból értem.

– Természetesen.

– Bár hozzá kell tennem, egy ideje már sejthető volt, és én is értesültem néhány pletykáról, drámáról, de bíztam benne, hogy megoldják egymás között és nem nekem kell drasztikusan közbelépnem.

– Megoldottuk – nyeltem egy nagyot. – És ezen túl is megoldjuk… szép csendben, észrevétlenül…

Az igazgató elnevette magát.

– Remek… és gratulálok! – állt föl és búcsúzott kimérten.

Csak egy félmosolyra futotta tőlem, miközben én is felálltam. Kiment és én visszaültem.

Most már mindenki tudja!

Magam sem tudom miért, de ez inkább töltött el félelemmel, mint izgatott boldogsággal. Vajon miért?

Ha Tamás ezek után pofára ejt, még nagyobbat esek! Ne már! Most miért gondolok megint ilyenekre? Muszáj bíznom benne! Tamás szeret engem! Nem fog elhagyni…

A nap hátralévő részében igyekeztem elkerülni, figyelmen kívül hagyni a sok cinkos pillantást, mosolyt. Bevallom, idegesített. Bezzeg Tamás elkerülhette ezeket, hiszen ő ki sem mozdult az irodájából. Délután már igencsak az agyamra mentek a „mit hallottam” és a „Liza, igaz, hogy” kezdetű mondatok. A szokásos kávé után felmentem Tamáshoz. Adél rám mosolygott, ahogy megpillantott a liftből kilépni.

– Nagyon elfoglalt? – mutattam Tamás ajtaja felé.

– Ma azt az utasítást kaptam, hogy téged bármikor beengedhetlek.

Elmosolyodtam és bekopogtam Tamáshoz.

– Szabad! – hallatszott ki.

Benyitottam. Amikor megpillantott, széles mosollyal hátradőlt a székében. Becsuktam az ajtót és elindultam felé. Az asztalának támaszkodtam.

– Nem tetszik, hogy mindenki velünk van elfoglalva.

– Haragszol, amiért léptem?

– Nem, nem haragszom. Csak úgy érzem… – nagyot sóhajtottam. – Mindig, amikor egy kicsit megnyugodnék és nyugodtan végiggondolhatnám a dolgaimat, történik valami, ami mindent felborzol… A cégnél a nők fele egy kanál vízben meg tudna fojtani, élükön Kovácsnéval. A lányok máris közös programot terveznek, az igazgató pedig bejött hozzám gratulálni…

– Komolyan?

– A maga fura módján… csak semmi dráma jelszóval!

Tamás elnevette magát és megfogta a kezemet.

– És mit szeretnének a lányok?

– A tök részletes beszámolón kívül? Mozi, vacsi, hasonlók… Úgy gondolják, most már te is a pasijaink közé tartozol.

– Így is van – mosolyodott el Tamás. – De nagyon remélem, hogy nem mára terveztek valamit.

– Azt hiszem, mozit emlegettek, de nem mondtam rá semmit.

– Hát ezt nagyon jól tetted! – vont maga és az asztal közé.

– Miért is? – nevettem rá pajkosan.

– Ne kelljen részleteznem – felelte, miközben felállt a székéből és teljes testével az asztalnak préselt.

Karjaimat a nyaka köré fontam és boldog mosollyal néztem az arcába. Orrom hegyét az övének érintettem. Megcsókolt.

– Bármikor szívesen csatlakozom a pasikhoz, csak nem ma…

– Talán ma fontos dolgod van? – incselkedtem, miközben altestünk egymáshoz simult.

– Nagyon fontos – ment bele a játékba Tamás, és újra megcsókolt.

– Még pedig?

Kajánul elmosolyodott, csípőjét még erősebben az enyémnek nyomta, majd csókot kezdeményezett. Pillanatok alatt vált hevessé és egyre hevesebbé.

– Muszáj megkapjalak… – szakította meg a csókot. – Alig bírom ki a tegnap éjjel után… – fuldokolt.

– Alig? – kérdeztem kábultan. Persze, tudtam a választ, sőt éreztem is, mennyire kíván, de annyira szerettem hallani.

– Hazudtam… – zihálta az ajkamba marva. – Most akarlak.

Még mielőtt reagálhattam volna, olyan forrón csókolt meg, hogy azonnal lángra gyúltam tőle és eszembe sem jutott tiltakozni. Kapkodó mozdulatainktól a padlóra hullott néhány dolog az íróasztalról és ez kisebb csörömpölést okozott. Idegesen pillantottunk fel. Kintről nem érkezett reakció. Elmosolyodtam és Tamáshoz bújtam.

– Nem mehetnénk inkább hozzám?

Tamás rám mosolygott és megpuszilta az orrom hegyét.

– De igen.

Megigazítottuk a ruháinkat, majd Tamás összeszedte a holmiját és együtt lementünk az irodámba. Adél egy kicsit sem döbbent meg távozásunkon, csak cinkosan vigyorgott. Felvettem a kabátomat, a táskámat, kikapcsoltam a gépemet. Amikor kiléptünk az irodámból, Hédi épp felénk tartott. Megtorpant, ahogy meglátott minket. Szilvi szája szinte a füléig szaladt.

– Szép estét, lányok!

– Nem jöttök moziba velünk? – kérdezte Hédi mintegy udvariasságból, a hangsúlyán érezni lehetett, hogy tudja a választ… és jót mulatott rajta.

Tamással egymásra néztünk, majd megfogta a kezemet, magához húzott és megcsókolta a halántékomat.

– Bármikor máskor – fogta rövidre a magyarázkodást.

– Hát akkor szép estét nektek is! – kuncogtak.

És velük együtt kuncogott az összes lány is, akik meredten bámulták a mosolygós, szerelmes Tamást és titkon borzalmasan irigyeltek azért, amit én néhány óra múlva megkapok ettől a férfitól.

Autóba ültünk és nagyon hamar hazaértünk. Már a lépcsőházban el kezdtünk csókolózni, a kabátjaink már szétnyitva lógtak, a lépcső tetejére érve épp megfordultam, hogy nyithassam a zárat, amikor az ajtó előtt megpillantottuk a szüleimet. Mindkettőnk első reakciója egy csalódott apró nyögés volt. Anyám persze boldogan lökte oldalba apámat.

– Nézd, mondtam én, hogy hamarosan itt lesznek.

Apám csak elhúzta a száját. Ő pontosan tudta, hogy ez a korai hazatérés rendkívüli alkalom.

– Anya, mit kerestek itt? – próbáltam közömbös hangot megütni.

– Erre jártunk, gondoltuk, meglátogatunk titeket.

– Örülünk neki – vigyorgott Tamás kényszeredetten, majd kezet fogott apámmal.

– Iszunk egy kávét? – nézett anya az ajtó felé.

– Persze – mondtam, majd benyitottam a lakásba.

Tamás udvariasan előre engedte a szüleimet, majd nagyot sóhajtott.

Levettük a kabátjainkat, majd megmostam a kezemet és bekapcsoltam a kávéfőzőt. Tamás igyekezett addig társalogni, de csak én vettem észre, milyen nehezére esik leplezni a meghiúsult együttlét miatt érzett csalódottságát. Álltam a pultnál és kávéscsészéket tettem ki, vártam, hogy lefőjön a kávé és közben néztem Tamást. Néztem, ahogy tűri anyám bosszantó kérdéseit, és ahogy állja apám mindentudó tekintetét, hiszen afelől kétségünk sem volt, hogy apa tudja, miért jöttünk haza ilyen korán. Na igen, azért a lányos apákat kínosan érinti a kislányuk szexuális élete! Elmosolyodtam, ahogy néztem Tamást. Arra gondoltam, mennyire szeretem, hogy milyen nagyon, őrülten, őszintén, igazán, mélyen szeretem, hogy egész életemben nem kell soha senki többet, csak ő. Ha ő nem része az életemnek, én nem akarom azt az életet.

– Arra gondoltunk, hogy hétvégére meghívnánk titeket ebédre. Titeket és a kedves anyukádat, Tamás – szakította félbe a gondolatmenetemet anya.

– Ez nagyon kedves önöktől. A vasárnap megfelelő, ugye, Liza? – nézett rám Tamás.

– Igen, a vasárnap jó –bólintottam, miközben kitöltöttem a kávét a csészékbe.

Soha ilyen sokáig nem tartott még egy kávé megivása. Anyám mintha direkt csinálta volna, hogy csak aprókat kortyolgatott.

– Mi a tervetek karácsonyra? – kérdezte hirtelen.

Tamással egymásra néztünk és ő válaszolt.

– Igazából még nem került szóba.

– Még sok idő van addig.

– Dehogy van! Hiszen már csak pár hét!

– Akkor sem került még szóba – néztem anyámra.

Biztos voltam benne, hogy azt akarja, náluk töltsük a szentestét, én pedig egészen másra vágytam. Tamásra pillantottam, ő szelíden megszorította az ujjaimat, majd rám mosolygott. Viszonoztam és máris egy fokkal jobban viseltem a szüleim társaságát. Szerencsére apám egy fél óra múlva riadót fújt és elvonszolta anyámat a lakásomból, mondván: „ne zavarjuk a fiatalokat”.

– Ó, igen! – ugrott fel a bárpulttól cinkos vigyorral. – Ne zavarjuk a fiatalokat, hátha karácsonyra összehoznak nekünk egy unokát, ugye?

Kiesett a kávéscsésze a kezemből, mire Tamás megmentette a kényes helyzetet.

– Egy későbbi karácsonyról lehet szó, de nem a mostaniról.

– Ó, hát, akkor egy apró ékszerrel is megelégszünk… – dörzsölte meg a gyűrűsujját.

Apám közbeszólt.

– Na, eleget raboltuk a szerelmesek idejét! Foglalkozzanak csak magukkal és haladjanak abban az ütemben, ahogy nekik tetszik! – adta a kabátot anyámra.

– Köszönöm, apa! – néztem neheztelve anyámra.

– Rosszat mondtam? – pislogott körbe.

– Á, dehogy! – karolt bele apám, majd kihúzta a lakásból. – Csak sokat! – vigyorgott búcsúzóul Tamásra.

Tamás becsukta utánuk az ajtót, majd felsóhajtva felém nézett. Kedvetlenül ejtettem a kávéskanalakat a mosogatóba. Mögém lépett és megdörzsölte a felkarjaimat.

– Senki nem sürget…

– Tényleg? Hallottad az anyámat?

– Hallottam – csókolt bele a nyakamba. – De most ne beszéljünk róla! Sőt, másról se… – húzta végig az ajkait a tarkómon.

Nagyot sóhajtottam.

– Elment a kedvem.

Tamás felnyögött.

– Ne haragudj!

– Semmi baj – mosolygott rám biztatóan. – Akkor mi legyen? Elmenjünk moziba a többiekkel?

– Ne, nincs kedvem kimozdulni.

– Rendben. Akkor mit szólnál egy forró fürdőhöz?

Halvány mosoly futott át az arcomon, végül bólintottam.

– Jó, akkor én elugrok haza néhány holmiért és visszafelé hozok vacsorát.

– Jól hangzik. Köszönöm.

Tamás vette a kabátját és kilépett a lakásból. Én pedig gőzölgő, illatos vizet engedtem a kádba és elmerültem a habokban. Igyekeztem kiverni anyám konkrét célozgatásait a fejemből. Elhatároztam, nem törődöm vele, akkor mondok igent Tamásnak, amikor akarok, és akkor szülök neki gyereket, amikor akarok. Mégis, annyira bosszantott az egész. Tudtam, hogy Tamás is ezekre vágyik és az én kis meglepetésem ezekhez a nagy volumenű dolgokhoz képest bakfittynek tűnt. Nagyot sóhajtva komótosan megfürödtem, majd megtörölköztem. Éppen kiléptem a fürdőből, amikor Tamás visszaérkezett. Finom illat csapta meg az orromat. Egyrészt az ételé, másrészt Tamás friss, férfias illata. A vacsorát az asztalra tette, majd rám mosolygott.

– Kellemes volt a fürdő?

– Igen – bólintottam. – Most eszünk?

– Most még meleg.

– Akkor megterítek.

Együtt megterítettünk és nekiláttunk az ételnek. Már hosszú percek teltek el szótlanul, mire Tamás megszólalt.

– Ne gondolj arra, amit anyukád mondott! Senkinek nem kell megfelelnünk.

Elhúztam a számat.

– Nem akarok erről beszélni most.

Tamás bólintott, majd megjegyezte, hogy holnap felhívja az anyukáját a vasárnappal kapcsolatban. Ahogy folytattuk az evést, valahogy még jobban a fejembe fészkelte magát ez az egész. Arra gondoltam, Vica néni is unokára vár, és ez még inkább letargiába döntött. Szótlanul fejeztem be a vacsorát, majd a kanapéra ültem és kapcsolgatni kezdtem a tévét. Tamás egy darabig csendben figyelt, mellém ült, majd a karjaiba húzott és megnéztünk egy filmet. Nagyon értékeltem, hogy nem akart nyúzni, hogy nem akart erről beszélni, sőt másról sem. Amikor vége lett a filmnek, halkan megkérdezte:

– Lefekszünk aludni?

Bólintottam, majd felálltam és elmentem fogat mosni. Tamás követett. Amikor bezártuk az ajtót és lekapcsoltuk a villanyokat, felsóhajtottam, mire Tamás magához húzott.

– Sajnálom.

– Mit? – nézett rám csodálkozva.

– Nem ilyen estét terveztünk – biggyesztettem le a számat.

– Ugyan már – ért fülig Tamás szája. – Az este még csak most kezdődik.

Megcsókolt. Érzékien, finoman. Nyelve hegyével szétnyomta az ajkaimat és közéjük hatolva megcsiklandozta a nyelvemet. Belenyögtem a csókjába.

– Nem szúrtam el? – ziháltam.

– Liza… – fogta az arcomat a tenyerei közé. – Tudom, hogy nehezedre fog esni elhinni, amit most mondok, de ez az igazság. Én most még nem akarok gyereket.

– Mi? – néztem rá értetlenül. – És a szoba… meg…

– A szoba meg fog várni. Tudom, hogy te fogsz nekem gyereket szülni, de nem most. Most találtam rád, szerelmes vagyok, ki akarom élvezni a kapcsolatunk minden pillanatát. Veled akarok élni, moziba, étterembe járni, utazgatni és szeretkezni annyit, amennyit csak lehet…

Sűrű pillacsapkodások közepette néztem a szemébe és rendkívül hálás voltam a szavaiért. Éreztem, hogy túlcsordulok, hogy minden eddiginél jobban érzem most, hogy szerelmes vagyok ebbe a férfiba, hogy csak az övé akarok lenni, mindenestül. Elmosolyodott és kezét a kezembe csúsztatta.

– Gyere – súgta, majd lépett egyet a háló felé, de én nem moccantam, csak homályos tekintettel néztem rá.

– Szeretlek, Tamás! – bukott ki hirtelen belőlem.

A tekintete mindent megért. Ha akarnám, sem tudnám megfogalmazni, mi mindent tükrözött. Ellágyult és erős volt, zavart és magabiztos, de mindenekelőtt mérhetetlenül boldog. Újra a kezei közé fogta az arcomat és megcsókolt. Belemosolyodtam a csókjába.

– Szeretlek – súgtam újra.

Felnyögött és olyan szorosan ölelt, hogy alig kaptam levegőt. Felnevetett és aztán olyan vadul csókolt, hogy kiszaladt a lábam alól a talaj. Letepert a padlóra és nekiestünk a kevés ruhadarabnak, ami a testünket fedte. Kikapcsoltunk, teljesen. Csak az lüktetett bennünk, hogy szerelmesek vagyunk, hogy együtt vagyunk és már soha senki nem szakít el minket egymástól. Amint ágyékát a combjaim közé nyomta, merev pénisze becsusszant a készségesen feltáruló hüvelyembe és én felsikoltottam. Vad volt és szabad. Erőteljes és mély. Forró és nedves. Szorított, nagyon szorított és én soha nem éltem át még olyan katarzist, mint amit csípőjének lökései eredményeztek. Szinte belém robbant. Ondója perzselve töltötte meg a bensőmet és lüktetve folyt a méhem felé. Elalélva hanyatlott a fejem a padlóra és széles mosollyal haraptam az alsó ajkamba. Éreztem, hogy hátrálni akar.

– Eszedbe ne jusson! – lihegtem a homlokára.

Elmosolyodott, majd magához szorítva megpróbált lábra állni, úgy hogy végig bennem maradt. Még mindig keményen állt, akár a cövek.

– Ügyes… – dicsértem elcsukló hangon.

A hálóba lépkedett velem, ám mielőtt az ágyhoz értünk volna, véletlenül rálépett egy katalógusra. Egyensúlyt vesztve picit megtántorodott, de azért biztonságosan, és ami a fő, a helyén maradva, a lepedőn landolt velem. Felnevettem. Az ágy mellé pillantott.

– Mi ez a rengeteg IKEA katalógus?

– Keresem a megfelelő bútorokat a házunkba – jegyeztem meg mintegy mellékesen.

– Hogy hova? – nézett rám megdöbbenve.

– Karácsonykor akartam elmondani, de…

– Hozzám költözöl? – vágott a szavamba óriás mosollyal az arcán.

Csak mosolyogtam, ahogy a szemébe néztem és éreztem a kettőnk között elszabadult energiákat, a biztonságot adó, vad szerelmet és szenvedélyt. Mindkettőnk ágyéka megvonaglott.

– Összeköltözünk – súgtam az orrához dörgölve az enyémet.

– Imádlak, szeretlek… – hintett hirtelen milliónyi puszit az arcom minden egyes milliméterére. – El sem hiszem… szeretlek, Liza, nagyon…nagyon…

– Én is… szeretlek… – akadozott a szavam, miközben boldogan bújtam hozzá. – De most már inkább mozogj…

– Igenis! – mosolygott rám. – Óhajod számomra parancs. Mozgok benned, a csúcsra juttatlak, annyiszor, ahányszor csak akarod, örökre…

– Örökre…